Nehéz olvasmány a Biblia – teli számunkra immár távoli, különös eseményekkel. Kortörténet, földrajz, krónikák segítenének? Valami több segít. Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

Igehirdetés 2020. január 26.

A Szentírás rétegeiről

 

Lekció: Abd 1,1-21

Textus: Abd 1,17

„A Sion hegye menedék lesz, szent hely lesz az!”

 

Igehirdetés

Abdiás könyve a legrövidebb prófétai irat a Bibliában: egyetlen fejezetből áll. Keserű szavait nehéz félreérteni, hiszen egy nép jogos történelmi sérelmeit fejezi ki egy másik iránt. Mi történt? Jeruzsálemet Kr.e. 587-ben felégették és kirabolták a babiloni hadak, megmaradt lakóit pedig rabszolgaként magukkal vitték.

A könyv szövege mégsem róluk, hanem a déli szomszéd edomitákról szól, akik kárörömmel nézték mindezt, a veszedelem idején nevettek rajtuk, sőt részt vettek a gazdátlanul maradt házak kifosztásában és emberrabló módon maguk is foglyokat ejtettek a szórványosan életben maradt menekülők közül – holott a két nép eredetileg testvér volt… Az egyik nép Jákobtól, a másik ikertestvérétől Ézsaútól származott: sok évszázados szomszédságuk alatt azonban tragikusan elidegenedtek egymástól, sőt, ellenségekké váltak.

Mit kezdjünk ezzel a háromezer éves bibliai testvérháborúval? A szöveg első, szó szerinti értelme a világon számtalanszor ismétlődő helyzetre utal. Geográfiailag közeli népek nem ritkán kényelmetlenné válnak egymásnak, s egy idő után kizárólag a (többnyire jogos) sérelmeiket tartják számon a másikról – amiket általában nem is olyan nehéz előhúzni. Akár a rossz házasságban, ahol a nagy közelség kapcsán egy idő elteltével már nem a másik javát és boldogságát keresik, amivel pedig tartoznának, hanem kölcsönösen a maguk szempontjából megalapozott szemrehányásaikat emlegetik fel – a légkör pedig csak romlik és romlik…

Súlyos volt az edomiak vétke, kétségtelen – hiszen a veszedelem idején rúgtak az élet és halál mezsgyéjére jutott testvéreiken a maguk lelketlen gúnyolódásával, főleg pedig a rablókhoz csatlakozással: ilyesmire valóban csak martalóc lelkület képes. Sajog a nemzeti seb, amint Abdiás taglalja a történteket – a fájó tények emlékét láthatólag az idő sem enyhíti.

Ha a puszta történelmi szinten maradunk a helyzet olvasatában, annyit látunk, hogy két nép éppenséggel gyűlöli egymást, s az egyik dalnokai minden rosszat jósolnak a másiknak; de ugyan ki tudna igazságot tenni egy válóperes tárgyaláson, ahol ki-ki elmondhatja panaszait – a saját szempontjából…?

Abdiás könyve azonban többet tartogat ennél. Megszólaltatja a hitet, hogy a “Vagyok” igazságot szolgáltat – s Edom előbb vagy utóbb, de ugyanazt fogja kapni, amit maga is cselekedett. „Közeledik az Úr napja minden nép ellenében: Amit te csináltál, azt teszik veled is; visszaszáll rád, amit elkövettél…” (Abd 1,15) Félelmetes szavak! Nem tudható, mikor és hogyan, ám az életben mindenért meg kell lakolni, mondja a próféta – ha egyénként akkor egyénként, ha pedig nép gyanánt, akkor úgy.

Mementóként szól az ige az edomiakról, éspedig egyetemes igazság és ugyanakkor erkölcsi felhívás formájában: „Ne nézz kárörömmel testvéredre balsorsa napján! Ne nevess Júda fiain vesztük napján! Ne beszélj róluk nagy hangon nyomorúságuk napján! Ne törj be népem kapuján veszedelme napján! Ne nyúljatok kincseihez veszedelme napján! Ne állj oda az útfélre azért, hogy irtsd a menekülőket, és ne ejtsd foglyul a megmaradtakat a nyomorúság napján!” (Abd 1,12-14)

Csupa magától értetődő erkölcsi felszólítás, ami semmiféle bizonyításra nem szorul. Egy fontos összefüggésről azonban könnyen felejtkezik el az ember: amikor valaki vét, s rabló-ragadozó mivoltát engedi érvényesülni, akkor mindenekelőtt saját magát rongálja legjobban. Belső énje szellem-testként él benne, s az Örökkévaló e parányi, láthatatlan, mennyei láng gondozását egy hosszú élet erejéig teljesen őrá bízta. A „…visszaszáll rád, amit elkövettél” nem utólagos igazságtétel és következmény, hanem az, ami megidézi az ítéletes eseményeket: az ember megromlott énje! Siralmas látvány a feltört ajtó, kirablott ház, amit megfosztottak családi értékeitől, emléktárgyaitól – ám mindez semmiség ahhoz, ami egy leépült, eltévelyedett lélek a világban! A “vezeklők” sokasága jelzi, mit jelent erre túl későn ébredni…

De lássuk a próféta mondandóját. Bizonyos afelől, mint a Biblia valamennyi szerzője is, hogy létezik igazságtétel. „Erőszakos voltál testvéreddel, Jákobbal szemben – ezért szégyen borít el, és végképpen kiirtanak…!” (Abd 1,10) Az ember általában ugyanazt kapja az élettől, mint amit maga vétett. „Az ő cselekedeteik követik őket…” – olvassuk a jánosi iratokban (Jel 14,13) – és Pál apostol is pontosan így tudja: „Nékünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki megjutalmaztassék aszerint, amit e testben cselekedett: vagy jót, vagy gonoszt.” (2Kor 5,10) Ugyanezt vallja már Abdiás is, fél évezreddel korábban.

Félelmetes gondolatok – hiszen kicsoda állhat meg az igaz ítéletben? A próféta szavaiban, mintegy a sorok között mégis ott bujkál a jövő. Míg arról beszél, hogy a rablók sorsot vetettek Jeruzsálemre, eszünkbe idézi azt is, akinek köntösére sorsot vetettek, hogy mi kegyelemben részesüljünk s ne jussunk bűneink méltó és igazságos kárhoztatására! A keserű ószövetségi „átok-könyv” szavai Krisztusban áldásra fordulnak (Ján 19,23-24  Zsid 11,26) – s a mai bibliaolvasó remélhetőleg nem siklik el ilyen összefüggés fölött.

Azonban egy további negatívum is áldott összefüggések láncolatát nyitja meg, amennyiben megértjük asszociációit: „Kipusztítom a bölcseket Edomból, nem lesz értelem Ézsaú hegyén…” (Abd 1,8) Isten nevében szól a megfellebbezhetetlen végzés! Az edomiták, Témán lakói híresek voltak okosságukról (Jer 49,7) vagy inkább ravaszságukról. Sziklás-barlangos országuk nem tett lehetővé érdemi földművelő vagy akár pásztorkodó gazdálkodást sem – megélni leginkább a tengerparti kereskedelmi útvonalak ellenőrzéséből, lényegében „védelmi pénzekből” lehetett. Ez a kérlelhetetlen erőszak mellett óvatosságot, számítást, diplomáciai érzéket is igényelt – különben túlzott mohóságukkal elijesztik a további karavánokat a fontos útvonalról, vagy éppenséggel maguk is rajtavesznek. Évszázados „szakmájukat” lovas arab beduinokkal szövetségben gyakorolták, együtt is ettek velük (Abd 1,7) – ami izraeli szempontból az ősi hit feladását, kultuszi tisztátalanságot jelentett. A beduinok aztán utóbb saját szövetségeseiket szorították ki, semmisítették meg, az edomitákat. Végül tehát nem bizonyultak elég „okosaknak” a témániak: lezüllött a szellemi kasztjuk, s bölcseik nélkül – felmorzsolódtak.

Újszövetségi szemmel minderről azt mondhatjuk: értelmünket haszonra kaptuk, ami viszont mégis messze többet jelent, mint hogy „meglegyen a magunkhoz való eszünk.” Számunkra a logosz-ige az értelem, az isteni igazság: mi egyedül Krisztusban vagyunk „bölcsek” – másképpen nem! Nélküle játszmázás és számítás marad az élet, ami időlegesen eredményes esetleg lehet, de felemelő sosem. Márpedig, ha egy-egy őszintébb pillanatban magunk is meg kell vessük sikereinket, akkor miért értük el őket? Egyetlen valódi „haszon” létezik, az pedig az üdv. Az élet emelkedése a végső pillanatig: megfelelni minden új kihívásnak, ami ér, szakadatlanul fölébe nőve önmagunknak.

A lejáratott „fejlődés” szó alkalmatlan ennek kifejezésére. A történeti szemlélet akár sorba rak, akár tipologizál – végül is kénytelen ránk bízni az értelmezést. Az ember történelme a belső események következménye, vagyis mindig döntőbb a szellemi-erkölcsi színvonal, mint ami abból végül konkrét tettekre válik. Előbb van, természeténél fogva meghatározó, ami a szívünkben történik – az ember így van megteremtve. Keze és lába csak hitének állapota szerint működhet, másként nem. Bensejében egy láthatatlan erő énjét regulázza (nézzük meg Raszkolnyikovot), aminek legmélyebb parancsa nem is a boldogság, hanem az üdv – közeledni Istenhez. Ezen mérődik meg végül minden.

Abdiás még valami külsőt, a templomhegyet látta biztos pontnak a történelem forgatagában: „De a Sion hegyén menedék lesz, szent hely lesz az…!” (Abd 1,17) Jézus viszont megsiratta a várost virágvasárnapi bevonulásakor (Luk 19,41-44) – s az eltelt évezredek sajnálatosan igazolták szomorúságát. Pusztítások és háborúk következtek, amiknek máig sincs vége. „Nemzet támad nemzet ellen, és ország ország ellen…” (Mát 24,7) – olvassuk: Isten királyi uralma nélkül így fest az ember valósága. Milyen jó lenne, ha végre nem így lenne! Mi hozhatja el az örök békét? Végképp le kell-e erről tennünk, tényleg csak naiv álom marad a megbékélt nemzetek gondolata…?

A történelem intézése nálunk nagyobb erők kezében van, ezt be kell látnunk. Az egyes ember mégis hozzátesz valamit lelkének gondozásával s annak jó kisugárzásával: tulajdonképpen mégis ő alakítja az egész föld sorsát. A legnagyobb döntéseket is emberek hozzák. Itt dől el, ennek gyakorlatában, függetlenül közjogi helyzetünktől, hogy keresztyén hitünk mennyiben igaz. Magunk is csak pillanatnyi hasznokat, „bevételeket” látunk-e, mint oly sokan, vagy készek vagyunk áldozatokra egy eddig sosem volt világért – az itt a kérdés. Amikor egy művész alkotása tisztaságáért akár éhezik is, de létrehozza, aminek hite szerint létre kell jönnie, ott ilyesmi történik. Amikor egy családban ki-ki fölébe emelkedik tulajdonságainak anélkül, hogy folyton fölhozná, ő már hányszor engedett, hogy egyetértés és béke legyen – ott is ez történik! Mindehhez tudatosság, elszánás – leginkább pedig igaz hit kell!

Valódi fókuszpontra, „szent helyre” azonban így is szükség van, ahol a lélek töltekezik, s új erőre kap. Abdiás “Sionja” Krisztusunk ittjárta óta már mindenütt jelen van, ahol őt befogadták: Isten „…fölhatalmazza őket arra, hogy fiaivá legyenek, akik az ő nevében hisznek; akik nem vérből, sem férfiú indulatából, hanem Istentől születtek.” (Ján 1,12-13) Ez hát a „szent hely” – a bennünk lakó bizonyosság, hogy mi Istentől születtünk! Mi ide térünk vissza, s nem csak nagy ünnepeinken, hanem minden áhítatos pillanatban: Isten gyermeke vagyok, és akkor „…sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban!” (Róm 8,38-39)

Abdiás könyve oda érkezik, hogy a történelmi igazságtétel lezajlása után „az Úr fog uralkodni.” (Abd 1,21) Megint csak a Szentírás rétegeire, olvasataira kell gondolnunk. Alapszinten egyik nép végleg leigázza a másikat – történt már ilyen sokszor a világon. Az előbbi áldozat bírószékbe ül, s megítéli azokat, akik őt bántották. Igazságérzetünk elégtételt kap, a bűnös jogos büntetését veszi – mégis keveselljük ezt, mint egyetemes konklúziót. A „királyság” (malkút) nem azonos egyetlen nép uralmával sem, mert a Biblia egésze szerint e kifejezésben mindenkor Isten országáról van szó. Jézus példázatai, törvény-magyarázatai, az apostoli levelek és az Apokalipszis mind-mind erről szólnak: ezért is találtak immár utat „a föld szélső határáig” (Ézs 49,6) minden nép szívében!

Isten országáról, királyi uralmáról beszél Abdiás, melynek jogosságát valóban nem kérdőjelezheti meg semmi. Hiába mutat fel a történelem ezernyi ellenpéldát sötét és véres eseményeivel: az nyilvánvalóan csak az ember országa… Átok, háború, bosszú, kivégzések. Nem lehet, hogy az Örökkévaló erre szánt volna bennünket: és soha ne is akarna szabadon bocsátani ennek sötét körforgásából!

Vissza tehát őhozzá – ennyi a gyakorlati, s mégis egyetemes konklúzió. Odaborulni irgalmas szeretetéhez, mely „dicsekedik” saját igazságos ítéletével szemben (Jak 2,13) – nekünk ilyen Urunk van! Nem csoda, ha kicsordulnak könnyeink, amikor megértjük e végső, nagy szeretetet. Hol vagyunk mi ettől, igen, s mégis – hozzá tartozunk! Földi utunk egyetlen értelme közeledni az ő jobb és igazabb megismeréséhez, egész a teljességig: ha már ezt látjuk magunk előtt, nem éltünk hiába! (1Kir 8,43  Ján 17,24-26  Róm 9,23)

Bontogassuk hát a két és félezer éves ószövetségi iratokat lelki haszonnal – nekünk írták őket. Rétegeiket megpillantani, Krisztusban magunkra alkalmazni, az egyetemes papság jegyében már nem csak az igehirdetők kiváltsága: „Boldog, aki olvassa és hallgatja e prófétálás beszédeit, és megtartja azokat, amik abban megírattak – mert az idő közel van!” (Jel 1,3) Egyetlen megértett és valóban befogadott ige harminc, hatvan, száz annyit terem – Isten országa teljesedik ki általa minden nép fiában! Becsüljem meg a kincset, ha magam is közéjük tartozhatom: azokhoz, akiket már „semmi nem választhat el Isten szeretetétől – mely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.” Így is legyen! Ámen.

 

 

Fohász

 

„Mondd minden népnek: elveszett juháért

Mit tett a Pásztor – csuda szerelem –

Földig hajolt a kárhozott világért

S meghalt alant, hogy élhess odafenn…

      Légy örömmondó, békekövet,

      Hirdesd: a Szabadító elközelgetett…!”  Ámen.

                                                                                 (397. dics. 3. v.)