Igehirdetések

A Szentírás rétegeiről

Nehéz olvasmány a Biblia – teli számunkra immár távoli, különös eseményekkel. Kortörténet, földrajz, krónikák segítenek? Valami több. Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

Igehirdetés 2020. január 26.

A Szentírás rétegeiről

 

Lekció: Abd 1,1-21

Textus: Abd 1,17

„A Sion hegye menedék lesz, szent hely lesz az!”

 

Igehirdetés

Abdiás könyve a legrövidebb prófétai irat a Bibliában: egyetlen fejezetből áll. Keserű szavait nehéz félreérteni, hiszen egy nép jogos történelmi sérelmeit fejezi ki egy másik iránt. Mi történt? Jeruzsélemet Kr.e. 587-ben felégették és kirabolták a babiloni hadak, megmaradt lakóit pedig rabszolgaként magukkal vitték.

A könyv szövege mégsem róluk, hanem a déli szomszéd edomitákról szól, akik kárörömmel nézték mindezt, a veszedelem idején nevettek rajtuk, sőt részt vettek a gazdátlanul maradt házak kifosztásában és emberrabló módon maguk is foglyokat ejtettek a szórványosan életben maradt menekülők közül – holott a két nép eredetileg testvér volt. Az egyik Jákóbtól, a másik Ézsautól származott: sok évszázados szomszédságuk alatt azonban tragikusan elidegenedtek egymástól.

Mit kezdjünk mi ezzel a háromezer éves bibliai testvérháborúval? A szöveg első, szó szerinti értelme a világon számtalanszor ismétlődő helyzetre utal. Geográfiailag közeli népek nem ritkán kényelmetlenné válnak egymásnak, s egy idő után kizárólag a (többnyire jogos) sérelmeiket tartják számon a másikról – amiket általában nem is olyan nehéz előhúzni. Akár a rossz házasságban, ahol a nagy közelség kapcsán egy idő elteltével már nem a másik javát és boldogságát keresik, amivel pedig tartoznának, hanem kölcsönösen a maguk szempontjából megalapozott szemrehányásaikat emlegetik fel, a légkör pedig csak romlik és romlik.

Súlyos volt az edomiak vétke, ez kétségtelen – hiszen a veszedelem idején rúgtak az élet és halál mezsgyéjére jutott testvéreiken a maguk lelketlen gúnyolódásával, főleg pedig a rablókhoz való csatlakozással: ilyesmire valóban csak martalóc lelkület képes. Sajog a nemzeti seb, amint Abdiás taglalja a történteket – a fájó igazságot láthatólag az idő sem tudja enyhíteni.

Ha a puszta történelmi szinten maradunk a helyzet olvasatában, annyit látunk, hogy két nép éppenséggel gyűlöli egymást, és az egyik dalnokai minden rosszat jósolnak a másiknak; de ugyan ki tudna igazságot tenni egy válóperes tárgyaláson, ahol ki-ki elmondhatja panaszait – a saját szempontjából?

Abdiás könyve azonban többet tartogat ennél. Megszólaltatja a hitet, hogy a Vagyok igazságot szolgáltat – és Edom előbb vagy utóbb, de ugyanazt fogja kapni, amit maga is cselekedett. „Közeledik az Úr napja minden nép ellenében: Amit te csináltál, azt teszik veled is; visszaszáll rád, amit elkövettél.” (Abd 1,15) Félelmetes szavak. Nem tudható, mikor és hogyan, de az életben mindenért meg kell lakolni, mondja a próféta – ha egyénként akkor egyénként, ha pedig nép gyanánt, akkor úgy.

Mementóként szól az ige az edomiakról, éspedig egyetemes igazság és erkölcsi felhívás formájában: „Ne nézz kárörömmel testvéredre balsorsa napján! Ne nevess Júda fiain vesztük napján! Ne beszélj róluk nagy hangon nyomorúságuk napján! Ne törj be népem kapuján veszedelme napján! Ne nyúljatok kincseihez veszedelme napján! Ne állj oda az útfélre azért, hogy irtsd a menekülőket, és ne ejtsd foglyul a megmaradtakat a nyomorúság napján!” (Abd 1,12-14)

Csupa magától értetődő felszólítás, ami semmiféle bizonyításra nem szorul. Egy fontos összefüggésről azonban sajnálatosan könnyen felejtkezik el az ember: amikor valaki vét, és szerző-rabló-ragadozó mivoltát engedi érvényesülni, akkor azzal mindenekelőtt saját magát rongálja a legjobban. Belső énje szellem-testként él benne, s az Örökkévaló e parányi, láthatatlan, mennyei láng gondozását egy hosszú élet erejéig őrá bízta. A „…visszaszáll rád, amit elkövettél” nem utólagos igazságtétel és következmény, sokkal inkább az, ami megidézi az ítéletes eseményeket: az ember megromlott énje… Siralmas látvány a feltört ajtó, egy kirablott ház, amit megfosztottak családi értékeitől – ám mindez semmiség ahhoz, ami egy leépült, eltévelyedett lélek a világban. A vezeklők sokasága mutatja, mit jelent erre túl későn ébredni.

De lássuk a próféta mondandóját. Mindenestől bizonyos afelől, mint a Biblia valamennyi szerzője is, hogy létezik igazságtétel. „Erőszakos voltál testvéreddel, Jákóbbal szemben, ezért szégyen borít el, és végképpen kiirtanak.” (Abd 1,10) Az ember sokszor éppen ugyanazt kapja az élettől, mint amit maga vétett. „Az ő cselekedeteik követik őket…” – olvassuk a jánosi iratokban (Jel 14,13) – és az apostol is pontosan így tudja: „Nékünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki megjutalmaztassék aszerint, amit e testben cselekedett, vagy jót, vagy gonoszt.” (2Kor 5,10) Ugyanezt vallja a próféta is, csupán fél évezreddel korábban, Jézus ismerete nélkül.

Félelmetes gondolatok – hiszen kicsoda állhat meg az igaz ítéletben? Abdiás szavaiban, mintegy a sorok között mégis ott bujkál számunkra a jövő. Miközben a próféta arról beszél, hogy a rablók sorsot vetettek Jeruzsálemre, eszünkbe idézi azt is, akinek köntösére sorsot vetettek, hogy mi kegyelemben részesüljünk s ne jussunk bűneink méltó és igazságos kárhoztatására… A keserű ószövetségi „átok-könyv” szavai Krisztusban áldásra fordulnak (Ján 19,23-24  Zsid 11,26) – s a bibliaolvasó nem siklik el ilyen összefüggés fölött.

Aztán egy további negatívumra is találunk, ami megint áldott összefüggések láncolatát nyithatja meg, amennyiben megértjük asszociációit: „Kipusztítom a bölcseket Edomból, nem lesz értelem Ézsaú hegyén.” (Abd 1,8) Isten nevében szól a megfellebbezhetetlen végzés. Az edomiták, Témán lakói híresek voltak okosságukról (Jer 49,7) vagy inkább ravaszságukról. Sziklás-barlangos országuk nem tett lehetővé érdemi gazdálkodást – ott megélni leginkább a tengerparti kereskedelmi útvonalak ellenőrzéséből, „védelmi pénzekből” lehetett. Ez olyasmi volt, ami a kérlelhetetlen erőszak mellett óvatosságot, számítást, diplomáciai érzéket is igényelt – különben túlzott mohóságukkal elijesztik a további karavánokat a fontos útvonalakról, vagy éppenséggel maguk is rajtavesznek. Évszázados „szakmájukat” a fegyveres, lovas arab beduinokkal szövetségben gyakorolták, együtt ettek velük (Abd 1,7) – ami izraeli szempontból az ősi hit feladását, kultuszi tisztátalanságot jelentett. Ezek a beduin arabok, saját volt szövetségeseik szorították ki, semmisítették meg utóbb az edomitákat. Végül nem bizonyultak tehát elég „okosaknak”, valahogy lezüllött a „szellemi kasztjuk” – s bölcseik nélkül felmorzsolódtak…

Újszövetségi szemmel minderről azt mondhatjuk, hogy értelmünket haszonra kaptuk, ami viszont mégis valami többet jelent, mint hogy „meglegyen a magunkhoz való eszünk.” Számunkra már a logosz-ige az értelem, az isteni igazság: mi egyedül Krisztusban vagyunk „bölcsek,” másképpen nem. Nélküle játszmázás és számítás marad az élet, ami eredményes ugyan lehet, de felemelő sosem. Márpedig, ha egy-egy őszintébb pillanatban magunk is meg kell vessük sikereinket, akkor miért értük el őket? Egyetlen valódi „haszon” létezik igazán, az pedig az üdv. Az élet emelkedése a végső pillanatig: megfelelni minden új kihívásnak, ami ér bennünket, szakadatlanul fölébe nőve önmagunknak.

A lejáratott „fejlődés” szó teljesen alkalmatlan ennek kifejezésére. A történeti szemlélet akár sorba rak, akár tipologizál – végül is kénytelen ránk bízni az értelmezést. Az ember külső történelme a belső események következménye, vagyis mindig fontosabb a szellemi-erkölcsi színvonal, mint ami abból konkrét tettekre válik. Előbb van, természeténél fogva meghatározó, ami a szívünkben történik: az ember így van megteremtve. Keze és lába csak hitének állapota szerint működhet, másként nem. Belsejében egy láthatatlan erő énjét regulázza (nézzük meg Raszkolnyikovot), aminek legmélyebb parancsa nem is a boldogság, hanem az üdv – közeledni Istenhez. Ezen mérődik meg végül minden.

Abdiás még valami külsőt, a templomhegyet látta biztos pontnak a történelem forgatagában: „De a Sion hegyén menedék lesz, szent hely lesz az.” (Abd 1,17) Jézus viszont megsiratta a várost virágvasárnapi bevonulásakor (Luk 19,41-44) – és az eltelt évezredek sajnálatosan igazolták szomorúságát. Pusztítások és háborúk következtek, amiknek máig nincs vége. „Nemzet támad nemzet ellen, és ország ország ellen…” (Mát 24,7) – olvassuk Máténál: Isten királyi uralma nélkül így fest az ember valósága. Milyen jó lenne, ha végre nem így lenne! Mi hozhatja el az örök békét? Végképp le kell-e erről tennünk, tényleg csak naiv álom marad a megbékélt nemzetek gondolata…?

A történelem intézése nálunk nagyobb erők kezében van – ezt be kell látnunk. Az egyes ember mégis hozzátehet valamit lelkének gondozásával s annak békességes, jó kisugárzásával: tulajdonképpen mégis ő alakítja az egész föld sorsát. A legnagyobb döntéseket is emberek hozzák. Itt dől el, ennek gyakorlatában, függetlenül közjogi helyzetünktől, hogy keresztyén hitünk mennyiben igazi. Magunk is csak a pillanatnyi hasznokat, „bevételeket” látjuk-e, mint oly sokan, vagy készek vagyunk áldozatokra egy eddig sosem volt világért – az itt a kérdés. Amikor egy művész alkotása tisztaságáért akár éhezik is, de létrehozza, aminek hite szerint létre kell jönnie – ilyesmi történik. Amikor egy családban ki-ki fölébe emelkedik tulajdonságainak anélkül, hogy folyton felhozná, ő már hányszor engedett, hogy egyetértés és béke legyen – ott is. Mindehhez persze tudatosság, elszánás és leginkább igaz hit kell.

Valódi fókuszpontra, „szent helyre” azonban így is szükség van, ahol a lélek töltekezik, s új erőre kap. Abdiás “Sionja” Krisztus óta számunkra már mindenütt jelen van a világban, ahol őt befogadták, mert Isten „felhatalmazza őket arra, hogy fiaivá legyenek, akik az ő nevében hisznek; akik nem vérből, sem férfiú indulatából, hanem Istentől születtek.” (Ján 1,12-13) Ez tehát a „szent hely” – a bennünk lakó bizonyosság, hogy mi Istentől születtünk! Mi ide térünk vissza, és nem csak nagy ünnepeinken, hanem minden áhítatos pillanatban: Isten gyermeke vagyok, és akkor „…sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.” (Róm 8,38-39)

Abdiás könyve oda érkezik, hogy a történelmi igazságtétel lezajlása után „az Úr fog uralkodni.” (Abd 1,21) Megint csak a Szentírás rétegeire, olvasataira kell gondolnunk. Alapszinten egyik nép végleg leigázza a másikat – történt már ilyen sokszor a világon: az előbbi áldozat bírószékbe ül, s megítéli azokat, akik őt bántották. Igazságérzetünk elégtételt kap, a bűnös jogos büntetését veszi; de mégis keveselljük ezt, mint egyetemes konklúziót. A „királyság” nem azonos egyetlen nép uralmával sem, mert a Biblia egésze szerint e kifejezésben Isten országáról van szó. Jézus példázatai, törvény-magyarázatai, az apostoli levelek és az Apokalipszis mind-mind erről szólnak: ezért is találtak immár utat „a föld szélső határáig” (Ézs 49,6) minden nép szívében.

Isten országáról, királyi uralmáról beszél Abdiás is, melynek jogosságát valóban nem kérdőjelezheti meg semmi. Hiába mutat fel a történelem annyi ellenpéldát sötét és véres eseményeivel: az nyilvánvalóan csak az ember országa… Átok, háború, bosszú, kivégzések. Nem lehet, hogy az Örökkévaló erre szánt volna bennünket – és soha ne is akarna szabadon bocsátani körforgásából!

Vissza tehát őhozzá – ennyi a gyakorlati, s mégis egyetemes konklúzió. Odaborulni irgalmas szeretetéhez, mely „dicsekedik” saját igazságos ítéletével szemben (Jak 2,13) – nekünk ilyen Urunk van! Nem csoda, ha kicsordulnak könnyeink, amikor megértjük e végső, nagy szeretetet… Hol vagyunk mi ettől, igen – s mégis, hozzá tartozunk! Földi utunk egyetlen értelme közeledni az ő igazabb és igazabb megismeréséhez, egész a teljességig: ha már ezt látjuk magunk előtt, nem éltünk hiába! (1Kir 8,43  Ján 17,24-26  Róm 9,23)

Bontogassuk hát a két és félezer éves ószövetségi iratokat is lelki haszonnal – nekünk írták ezeket. Rétegeiket megpillantani, Krisztusban magunkra alkalmazni, az egyetemes papság jegyében már nem csak az igehirdetők kiváltsága: „Boldog, aki olvassa és hallgatja e prófétálás beszédeit, és megtartja azokat, amik abban megírattak – mert az idő közel van!” (Jel 1,3) Egyetlen megértett és valóban befogadott ige harminc, hatvan, száz annyit terem – Isten országa teljesedik ki általa minden nép fiában. Becsüljem meg a kincset, hogy magam is közéjük tartozhatom: azokhoz, akiket már „semmi nem választhat el Isten szeretetétől, mely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.” Így is legyen! Ámen.

 

 

Fohász

 

„Mondd minden népnek: elveszett juháért

Mit tett a Pásztor – csuda szerelem –

Földig hajolt a kárhozott világért

S meghalt alant, hogy élhess odafenn…

      Légy örömmondó, békekövet,

      Hirdesd: a Szabadító elközelgetett!”  Ámen.

                                                                                 (397. dics. 3. v.)