Nehezen gyógyul a lélek, ha bántás vagy baj éri. Hogy ez a kérdés sem független azonban hitünktől, arról szól az alábbi igehirdetés.

 

 

Igehirdetés 2020. február 9.

Igaz szolgám sokakat tesz igazzá

 

Lekció: Ézs 53,1-12

Textus: Ézs 53,10-12

„Az Úr akarata volt az, hogy betegség törje össze. De ha fel is áldozta magát jóvátételül, mégis meglátja utódait, sokáig él. Az Úr akarata célhoz jut vele. Lelki gyötrelmeitől megszabadulva látja őket, és megelégedett lesz. Igaz szolgám sokakat tesz igazzá ismeretével, és ő hordozza bűneiket. Ezért a nagyok közt adok neki részt, a hatalmasokkal együtt részesül zsákmányban, hiszen önként ment a halálba, hagyta, hogy bűnösök közé sorolják, pedig sokak vétkét vállalta magára, és közbenjárt a bűnösökért.”

 

Igehirdetés  

Ézsaiás nem véletlenül érdemelte ki az „Ötödik evangélista” megnevezést. Ez a könyv igen gazdag ígéretekben, a nép gyógyulását és helyreállítását hirdető próféciákban – igaz, feddésekkel sem fukarkodik. Legkevesebb három nagy prófétai szerző, és további szerkesztők együttes munkája, mely iratok csaknem fél évezred alatt, a Kr. e. 8-4. században születtek és kerültek a könyv végleges változatába.

Mai szakaszunk az „Úr Szolgája énekek” közé tartozik, azok közt is sorrendben a negyedik.  E nagyszerű szövegeket, melyek a fogságból hazatérteket vigasztalják, előzőleg valószínűleg már liturgiai célra is használták, s aztán épültek be az Ézsaiás nevét viselő könyvbe. (Ézs 42,14  Ézs 49,1-6 Ézs 50,4-11  Ézs 52,13-53,12) A nemzeti-vallási határait éppen szigorúbban lezáró közösség körében új hangot üt meg: az Úr Szolgájának minden nép számára szól küldetése, amit szelíd szeretetben, helyettes áldozatban, szenvedéssel kell teljesítenie – így tudja megismertetni a világgal Istent! Az Újszövetség szinte valamennyi irata, az evangéliumok, apostoli levelek, Jelenések idéz belőlük. Ezek állnak a legközelebb a Krisztusban kapott újszövetségi kijelentés tartalmához: itt találhatók a keresztyén hit történeti gyökerei. Az Úr Szolgájáról, sorsáról és megbízatásáról szólnak, vagyis arról, mit jelent Isten népéhez tartozni, az ő gyermeke módján élni.

Megkapó, hogy ezen énekek éppen egy súlyos történelmi csapás, a babiloni fogság traumájának feldolgozásaként születtek. Nehéz úgy leélni egy egyéni életet, és ez a nemzetek sorsát is illeti, hogy abban ne legyenek sebek, ne jöjjenek megrázkódtatások. A kérdés mindig az, miként lehet az ártó történéseket utólag lelkileg pozitíven integrálni, vagyis mit sikerül tanulni általuk.

Ézsaiás tündöklő válasza: semmi sincs és nem is lehet az életben, ami ne emelhetné az embert feljebb, mint ahol volt. Ez egy egész népre is pontosan így áll, Isten népére pedig leginkább. Csapások, fogság, betegség, megfosztottság – és ami ebből hitben terem: az Úr Szolgája, aki képes áldozatot hozni másokért, hogy velük az egy, örök, igaz Istent megismertesse…! Alig akarjuk elhinni.

Amikor négy évtizede a szentendrei parókiára költöztünk, mindhárom fiúnk első ottani születésnapján ültettem egy kicsi fenyőfát. Szépen megeredtek, pár év múlva jó két méteresek voltak. Egy decemberi éjszakán azonban valakik bemásztak a kerítésen, s az egyiket derékban félbefűrészelve elvitték, valószínűleg eladták karácsonyfának. Hitetlenül álltunk – mi ültetünk, mások meg derékba fűrészelnek… Aztán egy megmaradt ágát felkötöztük a csonka törzse mellé, hátha újra nő – és valóban, mára csaknem húsz méteres, gyönyörű fenyő lett, nemrégiben mutattam meg unokáimnak: ez édesapátok fenyője! (Bármelyik túlnőtt fenyőt is így lehet megújítani, ezt később tudtam meg.) Az első tíz évben még látszott egy kis függőleges kanyarulat, ahol a fölhajtott ágból törzs lett, de ma már annak sincs nyoma – szálfaegyenes és egészséges.

Ilyen gyógyulások bárhol lehetségesek. Ézsaiás panaszkodhatott volna a hetven esztendőn, amit idegen földön, a babiloni vizek mellett kellett töltenie a népnek: nem ezt tette. Múlt időben beszél a hazatérteknek arról, éspedig a bizonyosságot jelentő prófétai múltban, hogy mivé válik majd maga a nép: mások gyógyítója lesz. Szenvedései váltságul lesznek bűnösök tudatlanságára, az ő rajta ütött sebek begyógyítanak sok fekélyt és tályogot. „Igaz szolgám sokakat tesz igazzá ismeretével, és ő hordozza bűneiket.” (Ézs 53,11) Jézus ennek a Szenvedő Szolgának, mint népe igazi lelki arcának tudatában, légkörében nőtt fel, és az utolsó éjszakán, a főpap vallató kérdésére, te vagy-e Az, nem adott elutasító választ, sőt megerősítette. (Mát 26,63-64)

Az Úr Szolgája énekek tehát a nép lelki gyógyulásának legnagyszerűbb dokumentumai. Lényegük, mondanivalójuk ebben áll: amik velünk estek, tisztulásunkra voltak. Fájdalmaink szolgálják mások előmenetelét, törettetéseink legyenek az ő hitbeli és erkölcsi átnemesedésünkre – ennél ambiciózusabb program nem létezik. A visszatekintő lelki megnyugvása egyedül abból való, ha megérti szenvedései összefüggéseit, mi miért történt – de nem csak az okok és okozatok rendjében, hanem – és ez nagyon fontos, a „mi végre” válaszát is megtalálva. Amikor egyértelművé válik, mi munkált valami igazán jót és hasznosat a nehezen áttekinthető sors-szövevényben, akkor már nem kell tovább kérdezni.

„Az Úr akarata volt az, hogy betegség törje össze. De ha váltságul fel is áldozta magát, mégis meglátja utódait, sokáig él. Az Úr akarata célhoz jut vele.” A legtöbb ember értetlenül bámul élete tényeire – a Babilonból hazatértek viszont bűnbánattal elismerték: bűneik miatt az Úr akarata volt a száműzetés. Őt ne hagyja ki senki a történtekből, ha szent nevét nem is szabad csak úgy emlegetni: nélküle egyszerűen nem áll össze értelmes egésszé az élet. Akarata akkor is érvényesül, ha mi tagadjuk, vagy éppen nem szeretjük azt – előtte fejet hajtva viszont a rosszról is kiderül, hogy javunkra volt. „Íme, áldásul volt nékem a nagy keserűség” – olvassuk kicsit előbb, Ezékiás király történetében. (Ézs 38,17)

Istennek van terve, és akarata célhoz is jut – ez a hit a lélek gyógyulásának legfényesebb bizonysága. Emberi magyarázataink néha találóak, néha pedig egészen torzak, sebzettségünkből fakadóan. Isten akaratában megnyugodva azonban egy örökkévalóságra békességet találunk. Nem szabad életünk eseményeivel úgy eltelni, hogy ő kiszoruljon szívünkből, aki mindeneket áthat, s a középső hely illeti – mert akkor valóban magunkra maradunk. Nincs ember, aki ne volna sebzett. Karakterünk, szokásaink, kedvenc ellenségeskedéseink mind ilyesmiből fakadnak – de éppúgy megépülésünk is itt, a bajok helyén ad a legtöbbet. Amikor az Úr akarata, ha Babilonon át is, de – céljához jut!

Nem kerülheti el figyelmünket a fontos szó: „Igaz szolgám sokakat tesz igazzá ismeretével…” (Ézs 53,11) Ha valakit hetven esztendő száműzetése sem tesz igazabbá, azon nem lehet segíteni. Minden keserűség azért van, hogy az ember élete emelkedjen, még a könnyek által is. „Jobb a szomorúság a nevetésnél; mert az orcának szomorúsága által jobbá lesz a szív.” (Préd 7,3-6)

Ezt a belső munkát azonban senki nem végezheti el helyettünk, mert az üdvösségről van szó – amit félelemmel és rettegéssel, másként szólva halálos komolyan kell venni. (Fil 2,12) Aki eljátssza, az eljátszotta – valószínűleg így kell érteni, hogy „Aki igazságtalan, legyen igazságtalan ezután is, aki bűnnel szennyezett, legyen bűnnel szennyezett ezután is, aki igaz, legyen igaz ezután is, aki szent, legyen szent ezután is!” (Jel 22,11) Igazzá tenni másokat csak igaz ember tud – ezt értette meg a nép a fogság után! Senkit nem emelhetünk följebb, mint ahova engedtük, hogy bennünket a kegyelem emeljen. (Farkas J.)

„Igaznak” lenni – az viszont micsoda? Bizonyára több annál, hogy nem tudnak köztörvényes bűnöket ránk bizonyítani. Mindig van a jog és a lelkiismeret között egy zóna, amit az előbbi nem, csak az utóbbi tud ellenőrizni: a világ szeménél az pedig sokszorta szigorúbb. Ezért mondja Jézus, hogy a törvényt a maga részéről nem eltörölni, hanem (tartalommal) megtölteni jött – vagyis ahol eddig főleg csak paragrafus volt, ott forró, boldog élet legyen! (Mát 5,17  Ján 10,10)

Ezt a lelki többletet láthatjuk már akkor is, amikor ő még csak tizenkét éves: „Jézus pedig gyarapodott bölcsességben és testének állapotában, és Isten és emberek előtt való kedvességben.” (Luk 2,52) A legjobb szó erre alighanem az ihletettség – az ő ifjúkorát másként elképzelni sem lehet. A „gyarapodás” pedig olyasmi, amit késő vénségéig bárkitől lehetetlen elvenni, ha ő maga méltatlanná nem válik arra: mindig tovább, egy lépést csak naponként, de annyit biztosan – ez emberlétünk számára a legközelebbi az egyébként megközelíthetetlen „igazvolt”-hoz.

Ígéretként hangzik el itt az is, hogy „Lelki gyötrelmeitől megszabadulva… megelégedett lesz.” Életboldogság, csöndes derű, kiegyensúlyozott körülmények – sokan vágynak ilyesmire. Akkor miért nem valósítják meg? Mert hiúság, hatalmi vágy, és frusztrált ambíciók is vannak a világon, amik mind lehetetlenné teszik azt; továbbá lelki poshadtság, ami a drámát, a véres és sötét csatározást inkább kívánja, mint a maga üres, meg nem talált életét. Meg kell nézni Hieronymos Bosch triptichonját, egyik szélén a kristálytiszta Paradicsommal, másikon a lángoló, szenvedélyek tüzét idéző sötét, romlásos Pokollal, középen pedig az önmagába szüntelenül visszatérő, hiábavaló élet-körforgással. Az ember tudja, ezek közül bármelyiket választhatja ugyan, de mindenképpen a maga életét kell élnie ahhoz, hogy az Úr akarata célhoz jusson, s hozzá pontosan őáltala… Nélküle a „mi végre” kérdésre nincs megnyugtató felelet. Aki megtalálja őt, még a maga életének semmi máshoz nem hasonlítható, kanyargós eseményeiben is, s azok tanulságait kérlelhetetlenül le is vonja – az igazságával sokakat tesz majd igazzá.

Mi hat ránk, mi mozgat meg elemi erővel ezekben a kétezer-ötszáz éves prófétai költeményekben? Az, hogy megtorpanunk, s kénytelenek vagyunk elgondolkodni. Talán mégsem csupán az animális vadember, a ragadozó lakik lelkünkben, amint erre a mai lélektan tanít… Lesz ott egyéb is, figyeljünk csak áldott csendben.  Talán Terullianusnak is igaza van: „Anima naturaliter Christiana” (Apol. 17,6), az emberi lélek természeténél fogva krisztusi! Őt megvetve akkor viszont saját legigazabb énünket tagadjuk, őt mellőzve üdvünk ellen vétünk! Igen, ott lakik ő mindenkiben, mint életünk legjobb lehetősége (Ján 14,20) – bárki és bármi csak kevesebb őnála!

Ezt a felismerést sokan elérik, sőt életük középpontjába is teszik darab időre, ám az örök centrumból mindenki naponta kicsúszik, és alig marad az egészből valami. Vágyak, remények, gyógyulni nehezen akaró, mélyen fekvő sebek, az élet remegései, kínálkozó lehetőségek – s azt találjuk, megint kívül vagyunk rajta… Meg kell lelni a visszautat. Újra és újra máshol vagyunk, így van – de mégis ő a középpont, ahonnan kiestünk. Az egész paradicsomi teremtés-történet erről szól, az igaz vallás pedig nem más, mint a helyrezökkenés titka. Visszafordulni, visszatérni, megtérni Krisztushoz – ami nem ehhez segíti az embert, az valójában teljességgel értéktelen.

Ézsaiás könyve is erről szól, mikor egy súlyos történelmi kataklizma lelki sérültjeit vigasztalja. Többet ad nekik az érzelmi megnyugtatásnál: induljatok csak előre, és teljesítsétek választottságotok kötelességeit! Legyetek igazak, áldozni tudó, önmagatoknak fölébe emelkedő emberek – és sokakat fogtok igazzá tenni! Ennek az igei alapállásnak elengedhetetlen követelménye az önmagunkkal való szigorúság, egy bizonyos fokú testi-lelki aszkézis, ami nélkül rendszerint szét is esik az élet. Álljon itt példaként Tompa Mihály utolsó levele, amit pár nappal halála előtt Szász Károly református püspöknek, a Tudományos Akadémia tagjának írt:

 

„Kedves jó Károlyom!

 Rajtatok, akiket szeretek, jár most gyakran gondolatom. Az utóbbi napokban már csaknem a tűrhetetlenségig súlyosbodott betegségem. Gazdag volt életem derék, szerető, őszinte barátokban, kik közé, bár csak négy-öt – számíthatlak téged is, kedves Károlyom.

……Ügyeim: anyagiak, szellemiek rendben vannak. A Kisfaludy Társaság könyvtárában letett csomag kimutatja a megsemmisítendő, kihagyandó versek számát, mely légió. Jól esett a szigorúság magam iránt; mert bár mostanában jól, tán tökéllyel írtam verseimet, de léha van elébbi dolgozataim közt sok. Magam sem tudom: miért tettem le minden jó versem eredeti kéziratát is? Azonban jó lesz az a jövendőre nézve…

Híved, barátod, Miskád”

 

Aki ezt le tudja írni: „léha van elébbi dolgozataim közt sok…”- az már nem önmaga fényezésével van elfoglalva. Mennyivel tisztább és kristályosabb lenne maga az élet, ha mindenkor így ítélnénk önmagunkat! Figyeljünk hát azokra, akiknek ez megadatott, s épüljünk példájukból. Hihetjük még azt is, ami vigasztal, megbiztat és erőt ad: „Igaz szolgám sokakat tesz igazzá…” Mikor és hogyan? Maradjon a szolga Tulajdonosának titka, akiről hetven esztendő száműzetés után is azt vallották övéi: „Az Úr akarata célhoz jut…”  Így is legyen! Ámen.

 

 

Fohász 

 

„Már keresztem vállra vettem, s érted mindent elhagyok,

Mindenem vagy, árva lettem, honja vesztett szív vagyok.

Vágyat, célt a múltnak adtam, nincs már bennem vak remény,

Mégis gazdag úr maradtam: Isten és a menny enyém.

 

Ember bánthat és zavarhat: szíved áldott menedék;

Sorsom próbál és sanyargat: édes csenddel vár az ég.

Nincsen búm, mely könnyet adjon, míg kegyelmed van velem,

Nincs öröm, mely elragadjon, hogyha nem benned lelem.

 

Lelkem teljes üdv a részed, hagyd a bút s a gondot el,

Légy vidám, ha meg-megérzed: tenni kell még, s tűrni kell.

Gondold el, ki Lelke éltet, milyen Atya mosolya:

Megváltód meghalt teérted: mit bánkódnál, menny-fia?

 

Kegyelemből dicsőségbe szállj, hited majd szárnyat ad,

S az örök menny fénykörébe bévezet majd szent Urad.

Véget ér itt küldetésed, elszáll vándor életed,

Üdvösséggé lesz reményed, égi látássá hited!” Ámen.

(426. dics. 1-4. v.)