Gyermekek szavaiból halljuk vissza néha szüleik, vagy éppen tanítóik hangsúlyait. Csodálkozunk, holott nagyon is természetes dolog: amit meghall az ember, az munkál is benne. Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

Igehirdetés 2020. február 16.

Lelki hallásunkról

 

Lekció: Ézs 59,1-2 Ézs 59,9-15

Textus: Luk 7,31-35

„…Kihez hasonlítsam tehát e nemzedék tagjait? Kihez hasonlók? Hasonlók azokhoz a gyerekekhez, akik a piacon ülnek, és ezt kiáltják egymásnak: Furulyáztunk nektek, és nem táncoltatok; siratót énekeltünk és nem sírtatok. Mert eljött Keresztelő János, aki nem eszik kenyeret és nem iszik bort, és azt mondjátok: ördög van benne. Eljött az Emberfia, aki eszik és iszik, és azt mondjátok: Íme, falánk és részeges ember, vámszedők és bűnösök barátja.”

 

Igehirdetés

Az élő Isten nem csak sokszor, de sokféleképpen is szólt már a világhoz. Az atyák idejében pazarolta üzeneteit képekben, eseményekben, családi élethelyzetekben; aztán a próféták korában igehirdetésekkel, krónikákkal és a zsoltáros költészettel mintegy ezer éven át. Jézus idején pedig, s erről már az Újszövetség tudósít – egymástól markánsan eltérő két életforma üzenetével ébresztgette övéit.

Adott egyfelől egy szigorú aszkétát, aki a pusztában lakva beérte étkezését az ott találhatókkal – s igehirdetéséből nem hiányzott ilyen fordulat sem: „Mérges kígyók fattyai, kinek az intésére jöttetek ide..?” (Mát 3,4-7) Ez a Keresztelő János azonnali megtérést és önkorlátozást sürgetett. Ám ugyanez az Úr adta népének János unokatestvérét Jézust is, aki ugyancsak megtérést kért néptől (Márk 1,15) – viszont Isten királyi uralmáról ezt mondta: „… tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd és alázatos szívű vagyok, és nyugalmat találtok lelkeiteknek”, legnagyobb parancsolatnak az Isten és emberszeretetet nevezte, s a kereszten is ellenségeiért imádkozott. (Mát 11,29  Luk 23,34)

Az evangélista szomorú konklúziója: egyik üzenet sem kellett annak a nemzedéknek, amelynek pedig ilyen méretű személyiségek adattak. Illusztrációként a gyerekek kiszámolós énekét idézi a terekről: Sem a siratót, sem az örömteli muzsikát nem hallottátok meg…! Miért? Mert belekeményedtek koruk kötelező igazságaiba, a tanokba, melyek betű szerint ugyan valóban az atyák hagyományait képviselték, de már nagyon is a nép adott korszellemének jegyében kerültek értelmezésre.

Az utóbbit, vagyis a korszellemet nem könnyű tetten érni, hiszen mindenkor készen kapjuk, mintegy beleszületünk. A hivatalosat is, ami elvárásként jelenik meg, de annak akaratlan belső ellenállását is. Ezek általában csak előjelben különböznek, lényegükben nem. A legjobbak azonban mindig még életüket is ráteszik, hogy szokások, divatos gondolatok, a kortünetek mögött a valódi igazsághoz eljussanak: Jánost ennek megfelelően le is fejezték, Jézust pedig a legkínosabb halálra, keresztre juttatták.

Lukács evangéliumának írásba foglalásakor e megrendítő események már fél évszázados történelmi tények voltak – s felemlítésükből nem nehéz kihallani a mindenkor érvényes, egyetemes üzenetet: ne legyetek megszólíthatatlanok! A lelki-szellemi bezárulás a legsúlyosabb, ami emberrel történhet. Még fizikai létezésünk is csupa érzékelés, hiszen látunk, hallunk, ízlelünk és tapintunk – ezek révén „jön hozzánk” a valóság, amiben naponta el kell tájékozódnunk. Nehéz azoknak, akiknek e “kapuk” valamelyike zárva van, de mennyivel inkább elengedhetetlen a tájékozódás a nem mulandó világ örök valóságai közt – s ott ugyan miféle „érzékszervek” segítenek bennünket…?

Az egész Szentírás a lélek fogékonyságról beszél, mert az isteni dolgok (milyen sokan használják ezt a jelzőt könnyelműen és léhán!) mintegy érzékszerve a – lélek.  Emberi sorsunkat, amint a legteljesebb katalógusban az előttünk áll Ádámtól a Jelenések „népeiig”, hogy ti. kinek hiszünk, ki után megyünk, pontosan az határozza meg, mit hallunk meg és mit nem. Tulajdonképpen nem is tudunk nem befogadóak lenni – ám cseppet sem mindegy, kit tekintünk életutazásunk tényleg hűséges, mindenkor megbízható kalauzának.

Azzal a paradoxonnal kell kezdenünk, hogy akik Istent keresik, azoknak őt magát kell vezetőjüknek fogadni. Elindultunk az ő keresésére, szinte csak sejtéseink vannak felőle – mégis teljesen rábízzuk magunkat: ez a hit lényege. Imádkozunk, holott nem is tudunk imádkozni – ő azonban segítségére van erőtlenségünknek! (Róm 8,26) Sokan kérdezik, honnan állapítható meg, ez vagy az Isten hangja-e, meg kell-e hallanom, komolyan kell-e vennem – s a válasz: tőle magától tudhatjuk! A biztosítékot nem kívül kell keresni. Itt a különbség igaz hit és minden más között – utóbbiak ugyanis mind kínálnak valami bizonyítékot, ami nem ő – míg a hit éppenséggel mintegy előlegezett, valójában teljes és gyermeki ráhagyatkozás.

Miért jó hát, ha bizonyosságunkat nem máshol, csak és kizárólag magában Istenben keressük? Mert ő megóv minket mindenekelőtt az elkeseredéstől. Életünk folyton produkál lehangoló tényeket: az emberek nem olyanok, mint szeretnénk, a világ hamis és számító, végül tulajdon testünk is cserben hagy egyszer – mitől lennénk boldogok? A hívő azonban már nem ott keresi életét, ahol valamikor hit nélkül tette; már megtapasztalta Isten jóságát, megízlelte a kegyelem édességét, s azóta tudja, valójában mitől mit várhat. Kijózanodott, ám nem a keserűségre, mint a hit nélküli, hanem ellenkezőleg – szent megszállottsága öröm, amit semmi nem tud megrontani. Boldogsága már nem a világból és az életből, hanem Istenből fakad.

Igénk nem arra tanít, jó az örömtánc és rossz a sirató – hanem arra: jó Isten dolgait megérteni és elfogadni. Ez túl van örömökön és szomorúságokon, egy másik világ. Az igazi valóság persze egy, ám a mi viszonyulásunk hozzá a tagadástól az átszínezésen át a belekeseredésig sokféle lehet – s amikor átmegyünk egy úgynevezett „másik világba”, leginkább bennünk zajlik a változás. Van egy találó fordulat, amit nyelvünk az ilyen átalakulás kifejezésére használ: kihúzzák valaminek a méregfogát – vagyis elveszti azt az élét, ami mindent tönkre tud tenni. A kígyó ugyan kígyó marad, a fájdalom is fájdalom – de nincs már végső hatalma.

Bűn, szenvedés és halál így kerülhet egészen más megvilágításba: „Halál, hol a te fullánkod? Pokol, hol a te hatalmad…?” – kiált föl az apostol, amikor megérti saját hitét. (1Kor 15,55) Amiről a gyermekek kiszámolós mondókájával beszél az evangélium, ugyanerre utal: az elutasító nemzedéknek sem a siralmas ének, sem az örömteli nem kellett – miközben a hívő lelkében Isten jó és rossz események által egyaránt munkálhatja az ő országát!

Ezért múlik minden a fogékonyságon – hallani Isten üzeneteit. Megváltónk is ennek jegyében vonult el egymaga a hegyre, s töltötte imádkozásban az éjszakát. (Luk 6,12) A világ Megváltója is rászorult, hogy megteremtse magában az állapotot, amikor az Örökkévaló igazán szólni tudott hozzá! Mi sokkal kevésbé vagyunk készen erre átlagos állapotunkban, hisz a mindennapok embereiként eltöltenek terveink, aktuális gondjaink, fájnak a sérelmek – s közben legtöbbször észre sem vesszük, mily megszólíthatatlanokká is lettünk már a valódi igazság számára…

Az éberen tartott fogékonyság azonban nem csak az elkeseredéstől óv meg, hanem önmagunk istenítésétől is. Ez még fontosabb, s ha lehet, még észrevétlenebbül szivárog be a lélek mélységeibe, mint a depresszió és a rosszkedv. Kezdődik azzal, hogy érzékennyé válunk, s számolni kezdjük, kitől mennyi jót és mennyi rosszat kaptunk. Folytatódik emberek valóságos hitványságának fölnagyításával (testi téren ez a hipochondriának felel meg), s végül kiteljesedik abban, hogy magunkat tekintjük a világ közepének. Ott már akkora az énünk, hogy a kegyelem különleges áradása képes csak ledönteni bálványát – de nem csupán erre, hanem ennél többre is ígéretünk van: „Aki énbennem hisz, amint az Írás mondotta, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből…!” (Ézs 58,11  Ján 7,38)

Tekintsük intő jelnek, amikor énünk túl nagyra nőtt, hogy hitünk ezzel párhuzamosan bizonyosan elcsökevényesedett. Ennek tudatában s tettenérésével lehet a rosszból jó, válhat a romlás mégis épülésünkre – ha meghalljuk akár a siralmas éneket, azaz a bűnbánatra hívó Keresztelő János-i próféciát, akár a „lakodalmas muzsikát”, hogy íme: velünk a Vőlegény! (Mát 9,14-15) Az előbbi megállít és életünk megjobbítására késztet, a másik pedig az üdv menyegzői örömét hozza szívünkbe – még egyszer, és újra csak: fogékonyságunk mértéke szerint!

Végül azonban még egy nagy ajándék, ami pontosan így, helyreállított lelki hallásunk révén jut hozzánk, s ez nem kevesebb, mint – maga az örök élet. Talányos, paradox kifejezése a Bibliának, hisz ha van mulandó a világon, akkor az éppen az élet – de megnyugodhatunk-e abban, hogy születtünk és meghalunk? Ennyi volna? Nem több-e az élet, mint hogy ma eszünk s jóllakunk, holnap pedig megint éhesek leszünk; s nem több-e a test maga is, mint amit ruhába bújtatunk, s egykor a koporsó fedi? (Mát 6,25-33) Jézusunk ébresztő igéi mindenkor érvényesek – az ember útjának rendeltetése ugyanis éppen a magasabb élet keresése és megtalálása.

Ahol rálel valaki, annak szívében nem a saját ego, hanem a lélek örökkévaló hányada erősödik – amin nem fog betegség, rosszkedv, sőt még a halál sem: mert az ott Isten jelenvalósága a mulandó testben. Tiporhat az élet, mint némelykor teszi is – de már nem tud elveszteni. A Krisztus-fényű arc Örökkévaló dicsőségét ragyogtatja fel a világ sötétségében! (2Kor 4,6-10) Ahol pedig valaki az élet ajándékaiban részesül, ott kétszeresen van oka magát megemberelni – ez is eszünkbe juthat a gyerekek kiszámolós énekéről!

Óvjon hát meg ez a gyönyörűséges evangéliumi költészet elkeseredéstől és önmagunk istenítésétől – a fogékonyság-hiány jellegzetes betegségeitől, melyek oly könnyen összenőnek, hogy nincsenek is meg egymás nélkül. Ajándékozzon meg Isten újra a legfontosabbal, amit már vettünk is, amiben állunk – az örök élettel! Általa leszünk egyre erősebbé és rendíthetetlenebbé, úgyhogy nem fog tudni megbántani már az sem, aki nagyon akarna. Lesz derűnk és humorérzékünk, sőt napi ajándékaink is: tudunk majd egyszerűen és hitelesen tanúskodni arról, aki nagyon szeret minket, Megváltó Jézusunkról. Csak lelki hallásunk el ne tompuljon, megszólíthatatlanná ne váljunk, mint a piaci gyermekekről halljuk a furulyaszóval kapcsolatban: mert örök Atyánk ma is sokszor, és hozzá sokféleképpen szólongat, s mindig éppen a legfontosabbat mondja. Ez való, biztos és igaz. Ámen.

 

 

Fohász

„Áll a Krisztus szent keresztje

Elmúlás és rom felett,

Krisztusban beteljesedve

Látom üdvösségemet.

 

Bánt a sok gond, űz a bánat,

Tört remény, vagy félelem:

Ő nem hágy el, biztatást ad:

Békesség van én velem.

 

Áll a Krisztus szent keresztje

Elmúlás és rom felett,

Krisztusban beteljesedve

Látom üdvösségemet!”  Ámen.

                                                 (230. dics. 1,2,5. v.)