Igehirdetések

Lelki hallásunkról

Gyermekek szavaiból halljuk vissza néha szüleik, vagy éppen tanítóik hangsúlyait. Csodálkozunk, holott nagyon is természetes dolog: amit meghall az ember, az munkál is benne. Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

Igehirdetés 2020. február 16.

Lelki hallásunkról

 

Lekció: Ézs 59,1-2 Ézs 59,9-15

Textus: Luk 7,31-35

„…Kihez hasonlítsam tehát e nemzedék tagjait? Kihez hasonlók? Hasonlók azokhoz a gyerekekhez, akik a piacon ülnek, és ezt kiáltják egymásnak: Furulyáztunk nektek, és nem táncoltatok; siratót énekeltünk és nem sírtatok. Mert eljött Keresztelő János, aki nem eszik kenyeret és nem iszik bort, és azt mondjátok: ördög van benne. Eljött az Emberfia, aki eszik és iszik, és azt mondjátok: Íme, falánk és részeges ember, vámszedők és bűnösök barátja.”

 

Igehirdetés

Az élő Isten nem csak sokszor, de sokféleképpen is szólt már a világhoz. Az atyák idejében pazarolta üzeneteit képekben, eseményekben, családi élethelyzetekben; aztán a próféták korában igehirdetésekkel, krónikákkal és a zsoltáros költészetben, mintegy ezer éven át. Jézus idején pedig, s erről már az Újszövetség tudósít – egymástól markánsan eltérő két életforma üzenetével ébresztgette övéit.

Adott egyfelől egy szigorú aszkétát, aki a pusztában lakva beérte étkezését az ott találhatókkal – s igehirdetéséből nem hiányzott ilyen fordulat sem: „Mérges kígyók fattyai, kinek az intésére jöttetek ide..?” (Mát 3,4-7) Ez a Keresztelő János azonnali megtérést és önkorlátozást sürgetett. Ám ugyanez az Úr adta népének Jézust is, János unokatestvérét, aki ugyancsak megtérést kért a néptől (Márk 1,15) – viszont Isten királyi uralmáról ezt mondta: „… tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd és alázatos szívű vagyok, és nyugalmat találtok lelkeiteknek”, legnagyobb parancsolatnak az Isten és emberszeretetet nevezte, s a kereszten is ellenségeiért imádkozott. (Mát 11,29  Luk 23,34)

Az evangélista szomorú konklúziója: egyik üzenet sem kellett annak a nemzedéknek, amelynek pedig ilyen méretű személyiségek adattak. Illusztrációként a gyerekek kiszámolós énekét idézi a terekről: „Sem a siratót, sem az örömteli muzsikát nem hallottátok meg…!” Miért? Mert belekeményedtek koruk kötelező igazságaiba, a tanokba, melyek betű szerint ugyan valóban az atyák hagyományait képviselték, de már nagyon is a nép adott korszellemének jegyében kerültek értelmezésre.

Az utóbbit, vagyis a korszellemet sosem könnyű tetten érni, hiszen mindenkor készen kapjuk, mintegy beleszületünk. A „hivatalosat” is, ami elvárásként jelenik meg, de annak akaratlan belső ellenállását is. Ezek általában csak előjelben különböznek, lényegükben nem. A legjobbak azonban mindig még életüket is ráteszik, hogy szokások, divatos gondolatok, a kortünetek mögött a valódi igazsághoz eljussanak: Jánost ennek megfelelően le is fejezték, Jézust pedig a legkínosabb halálra juttatták kortársai.

Lukács evangéliumának írásba foglalásakor ezek a megrendítő események már fél évszázados történelmi tények voltak – s felemlítésükből nem nehéz kihallani a mindenkor érvényes, egyetemes üzenetet: ne legyetek megszólíthatatlanok! A lelki-szellemi bezárulás a legsúlyosabb, ami emberrel történhet. Még fizikai létezésünk is csupa érzékelés, hiszen látunk, hallunk, ízlelünk és tapintunk – ezek révén „jön hozzánk” a valóság, amiben naponta el kell tájékozódnunk. Nehéz azoknak, akiknek e kapuk valamelyike zárva van, de mennyivel inkább szükséges a tájékozódás a nem mulandó világ örökkévaló dolgai közt – s ott ugyan miféle „érzékszervek” segítenek bennünket…?

Az egész Szentírás a lélek fogékonyságról beszél, mert az isteni dolgok (milyen sokan használják ezt a jelzőt könnyelműen és léhán!) mintegy érzékszerve a lélek.  Emberi sorsunkat, amint az előttünk áll a legteljesebb katalógusban Ádámtól a Jelenések „népeiig”, hogy ti. kinek hiszünk, ki után megyünk, az határozza meg, mit hallunk meg és mit nem. Tulajdonképpen nem is tudunk nem befogadóak lenni – ám cseppet sem mindegy, kit tekintünk életutazásunk tényleg hűséges, mindenkor megbízható kalauzának.

Azzal a paradoxonnal kell kezdenünk, hogy akik Istent keresik, azoknak őt magát kell vezetőjüknek fogadni. Elindultunk az ő keresésére, még nem találtuk meg teljességét, szinte csak sejtéseink vannak felőle – mégis teljesen rábízzuk magunkat: ez a hit lényege. Imádkozunk, holott nem is tudunk imádkozni – ő azonban segítségére van erőtlenségünknek! (Róm 8,26) Sokan kérdezik, honnan állapítható meg, ez vagy az Isten hangja-e, meg kell-e hallanom, komolyan kell-e vennem – s a válasz: tőle magától tudhatjuk! A biztosítékot nem kívül kell keresni. Itt a különbség igaz hit és minden más között – utóbbiak ugyanis mind kínálnak valami bizonyítékot, ami nem ő – míg a hit éppenséggel előlegezett, teljes és gyermeki ráhagyatkozás.

Miért jó tehát, ha bizonyosságunkat nem máshol, csak és kizárólag magában Istenben keressük? Mert ő megóv minket mindenekelőtt az elkeseredéstől. Életünk mindig produkál lehangoló tényeket: az emberek nem olyanok, mint szeretnénk, a világ hamis és számító, végül pedig tulajdon testünk is cserben hagy majd egyszer – mitől lennénk boldogok? A hívő azonban már nem ott keresi az életet, ahol valamikor hit nélkül tette; megtapasztalta Isten jóságát, megízlelte a kegyelem édességét, s azóta tudja, valójában mitől mit várhat. Kijózanodott, ám nem a keserűségre, mint a hit nélküli, hanem ellenkezőleg – szent megszállottsága olyan öröm, amit semmi nem tud megrontani. Boldogsága nem a világból és nem az életből, hanem Istenből fakad.

Különös, hogy igénk nem is arra tanít, jó az örömtánc és rossz a sirató – hanem arra: jó Isten dolgait megérteni és elfogadni. Ez túl van örömökön és szomorúságokon, ez egy másik világ. Az igazi valóság persze egy, de a mi viszonyulásunk hozzá a tagadástól az átszínezésen át a belekeseredésig sokféle lehet – s amikor átmegyünk egy úgynevezett „másik világba”, leginkább bennünk zajlik a változás. Van egy találó fordulat, amit nyelvünk az ilyen átalakulás kifejezésére használ: kihúzzák valaminek a méregfogát – vagyis elveszti az élét, ami mindent tönkre tud tenni. A kígyó ugyan kígyó marad, a fájdalom is fájdalom – de nincs már végső hatalma.

Bűn, szenvedés és halál így kerülhet egészen más megvilágításba: „Halál, hol a te fullánkod? Pokol, hol a te hatalmad…?” – kiált fel az apostol, amikor megérti saját hitét. (1Kor 15,55) Amiről a gyermekek kiszámolós mondókájával beszél az evangélium, ugyanerre utal: az elutasító nemzedéknek sem a siralmas ének, sem az örömteli nem kellett – miközben a hívő lelkében Isten jó és rossz események által egyaránt munkálhatja az ő országát!

Ezért múlik minden a fogékonyságon – hallani Isten üzeneteit. Megváltónk is ennek jegyében vonult el olykor egymaga a hegyre, s töltötte imádkozásban az egész éjszakát. (Luk 6,12) Ő, a világ Megváltója is rászorult, hogy megteremtse magában az állapotot, amikor az Örökkévaló igazán szólni tudott hozzá…! Mi még sokkal kevésbé vagyunk készen erre átlagos állapotunkban, hisz a mindennapok embereiként eltöltenek terveink, elhalmoznak aktuális gondjaink, fájnak a sérelmek – s közben legtöbbször észre sem vesszük, mily megszólíthatatlanokká is lettünk már a valódi igazság számára.

Az éberen tartott fogékonyság nem csak az elkeseredéstől óv meg, hanem önmagunk istenítésétől is. Ez talán még fontosabb, s ha lehet, még észrevétlenebbül szivárog be a lélek mélységeibe, mint a depresszió és a rosszkedv. Kezdődik azzal, hogy érzékennyé válunk, s számolni kezdjük, kitől mennyi jót és mennyi rosszat kaptunk. Folytatódik emberek valóságos hitványságának fölnagyításával (testi téren a hipochondriának felel meg), és végül kiteljesedik abban, hogy magunkat tekintjük a világ közepének. Ott már akkora az énünk, hogy a kegyelem különleges áradása tudja csak ledönteni bálványát – de milyen jó, hogy nem csupán erre, hanem ennél még többre is ígéretünk van: „Aki énbennem hisz, amint az Írás mondotta, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből…!” (Ézs 58,11  Ján 7,38)

Az ember tekintse mindig intő jelnek, amikor énje túl nagyra nőtt, hogy hite ezzel párhuzamosan egészen bizonyosan elcsökevényesedett. Így, ennek tudatában és tettenérésével lehet a rosszból jó, válhat a romlás mégis épülésünkre – feltéve, ha meghalljuk akár a siralmas éneket, azaz a bűnbánatra hívó Keresztelő János-i próféciát, akár a „lakodalmas muzsikát”, hogy íme: velünk a Vőlegény! (Mát 9,14-15) Az egyik megállít és életünk megjobbítására késztet, a másik pedig az üdv teljességének menyegzői örömét hozza szívünkbe – még egyszer, és újra csak: fogékonyságunk mértéke szerint.

Végül még egy nagy ajándék, ami pontosan ilyen úton, a helyreállított lelki hallás révén jut el hozzánk, s ez nem kevesebb, mint – maga az örök élet. Talányos és paradox kifejezése a Bibliának, hisz ha van valami mulandó a világon, akkor az éppen az élet. De megnyugodhatunk-e abban, hogy születtünk és meghalunk? Ennyi volna? Nem több-e az élet, mint hogy ma eszünk s jóllakunk, holnap pedig megint éhesek leszünk; s nem több-e a test maga is, mint amit ruhába bújtatunk, s egykor a koporsó fedi? (Mát 6,25-33) Jézusunk erre a többletre tanító, ébresztő igéi mindenkor érvényesek – földi utunk igazi rendeltetése ugyanis éppen ennek a fajta „több”, azaz magasabb életnek keresése és megtalálása.

Ahol rálel valaki, annak szívében már nem a saját én, hanem a lélek örökkévaló hányada erősödik – amin nem fog betegség, rosszkedv, de még a halál sem: mert az ott már az Örökkévaló élete és jelenvalósága e mulandó testben. Nyomorgathat, kétségbe ejthet, tiporhat az élet, mint némelykor teszi – de nem veszünk el. Minden Krisztus-fényű arc Isten dicsőségét ragyogtatja fel e világ sötétségében. (2Kor 4,6-10) Ahol pedig valaki éppen az élet ajándékaiban részesül, ott kétszeresen van oka magát megemberelni – ez is eszünkbe juthat a gyerekek kiszámolós énekéről.

Óvjon hát meg ez a gyönyörűséges evangéliumi költészet elkeseredéstől és önmagunk istenítésétől – a lelki fogékonyság-hiány jellegzetes betegségeitől, melyek egyébként oly könnyen össze is nőnek, hogy szinte már nincsenek is meg egymás nélkül. Ajándékozzon meg újra a legfontosabbal, amit senki és semmi nem helyettesíthet: amit már vettünk is, amiben állunk – az örök élettel! Általa egyre erősebbé és rendíthetetlenebbé válunk, s nem fog tudni megbántani még az sem, aki nagyon akarna. Lesz derűnk és humorérzékünk, sőt lesznek ajándékaink is: tudunk majd egyszerűen és hitelesen tanúskodni arról, aki nagyon szeretett minket, Megváltó Jézusunkról. Csak lelki hallásunk el ne tompuljon, megszólíthatatlanná ne váljunk – mert örök Atyánk ma is sokszor, és hozzá sokféleképpen – szólongat bennünket! Ámen.

 

 

Fohász

„Áll a Krisztus szent keresztje

Elmúlás és rom felett,

Krisztusban beteljesedve

Látom üdvösségemet.

 

Bánt a sok gond, űz a bánat,

Tört remény, vagy félelem:

Ő nem hágy el, biztatást ad:

Békesség van én velem.

 

Áll a Krisztus szent keresztje

Elmúlás és rom felett,

Krisztusban beteljesedve

Látom üdvösségemet!”  Ámen.

                                                 (230. dics. 1,2,5. v.)