Igehirdetések

A megvalósítók látják meg Isten országát

Összefér-e egymással a boldogság ügye, amit mindenki keres – és a hit dolga? Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

Igehirdetés 2020. február 23.

A megvalósítók látják meg Isten országát

 

Lekció: Luk 9,18-27

Textus: Luk 9,26-27

„Mert aki szégyell engem és az én beszédeimet, azt az Emberfia is szégyellni fogja, amikor eljön a maga, az Atya és a szent angyalok dicsőségében. Bizony, mondom nektek, vannak az itt állók között, akik nem ízlelik meg addig a halált, amíg meg nem látják az Isten országát.”

 

Igehirdetés

A hívő ember életében két projekt fut párhuzamosan. Egyik az általános emberi, hogy boldognak kell lenni: jöjjenek a sikerek, a jólét és az egészség. Annyira magától értetődő igény, hogy semmiféle magyarázatra nem szorul, beleértődik a mindennapok kívánalmaiba. Amennyire lehet, éljünk bőségben, háborítatlanul, pozitív élményekkel és megelégedetten.

Ezzel párhuzamosan ott van a hívő számára azonban Isten országának ügye is, ami valahogy megérintette és kinyitotta őt egy magasabb világ számára, és lelkiekben kíséri földi útján. Leggyakrabban „vallásba csomagolva” családi hagyományként, máskor egy melegszívű gyülekezeti közösség áhítatának és szeretetének hangulata révén, vagy az ige igazságának gondolatait megértve kerül valaki a közelébe, de a dolog mindenképpen az elsüllyedt gyermekkor varázslatos fényeire utal: mintegy azt idézi fel egy sivár, teljesítmény-központú és önző világ közepette.

A két „projekt” általában kiegészíti egymást, ha bonyolult módon is; mindenkor kérdéses marad viszont, hogy melyik a fontosabb, s valójában melyik alárendelt a másiknak. Ezzel a lényegi kérdéssel foglalkozik mai evangéliumi olvasmányuk, és abból való textusunk, az igehirdetés szűkebb alapja is.

Újfordítású Bibliánk két bekezdésre bontja a híradást. Előbb egy megrendítő dialógus tanúi lehetünk Jézus és tanítványai között arról, kicsoda is ő – a második felében pedig saját maga szól, de valójában már az egész világhoz. (Luk 9,18-27) Mindkét rész élettel, halállal és a végső beteljesedéssel foglalkozik, ahol a nagy emberi témákat Isten országa fényében pillanthatjuk meg – ide fut ki ugyanis summázata.

Nem lehet nem észrevenni, hogy az imádságból indul ki minden jó. Jézus imádkozik. Tanítványai ott vannak valahol a közelében, de az evangélista fontosnak tartja megemlíteni, hogy ezúttal egymagában imádkozott. Nyilvános tanításaiban is ezt hangsúlyozta, mint ami előbbre valót a rituális, vagy általában a mások jelenlétében történő imánál. Behajtott ajtajú belső szobánkban beszélgessünk mennyei Atyánkkal, erre biztat: ennek a gyümölcsei lesznek nagyon nyilvánvalók – noha az imádság egészen magánosan zajlik. (Mát 6,5-6)

Ami mögül hiányzik ennek áhítata, az rendszerint csak hamisság, törtetés vagy éppenséggel bosszúállás. Miért? Mert természetünk önző, magunkat szeretjük a legjobban. Ez alól sajnos, senki nem kivétel – legfeljebb arról lehet szó, hogy mind más-más módon vagyunk gyarlók: némelyek azt szeretik, ha nagyon kifinomultnak, mások pedig azt, ha nagyon műveltnek tekintik őket; megint mások kitűnő harcosnak vagy szerzésben ügyesnek szeretnének látszani – és van más változat is bőven.

Ahol viszont imádságban kezdődnek a dolgok, ott nem az ó-emberünk uralkodik. Aki tényleg odaáll az Örökkévaló elé, hogy ő vizsgálhassa meg motívumait, szándékainak igazi mozgatórugóit, az kinyitotta szívét Isten királyi uralma előtt – s Jézus ebben egyszer s mindenkorra utat mutatott számunkra. Jó ügyet másként nem szolgálhatunk, ez az evangélium legdöntőbb üzenete. Isten országa, királyi uralma a kezdete, és egyszersmind célja és foglalata még az un. közjónak is – nélküle hiúság, hatalomvágy, és hasonlók maradnak úgy a családban, mint a közéletben. Nem véletlenül kerül említésre az imádság az evangéliumi történés kardinális perceiben, mint egyetlen helyes kiindulópont!

Ezek után kérdezi csak meg tanítványait Jézus, kinek mondják őt az emberek. „Keresztelő Jánosnak, Illyésnek, vagy egy feltámadt nagy prófétának.” Hát ti kinek mondotok? „Isten ama Krisztusának”, szól Péter a többiek nevében. Nem egy tehát az önjelölt Messiások közül, akikből bőven akad akkoriban, hanem az, akit évszázadok óta vártak, s akit valóban Isten küldött.

Jó ezt újra és újra hallani! Az élet oly törékeny, a lélek annyi minden vonzásába kerül, az igazságtól pedig annyira könnyű embernek eltévelyedni – erősödjünk meg ebben: Jézus tényleg Isten Krisztusa, Lelkének hordozója, az öröktől fogva ígért Fiú! (Ézs 9,6-7) Már nem keressük üdvünket máshol és másvalakiben, őbenne készítette el azt az Atya számunkra – s elég az nékünk!

E nagy evangélium azonban egy sor „trónfosztást” is jelent. Kikerül az első helyről saját hipertrófiás énünk, melynek soha semmi nem elég, gyakran megbántott, és irreálisak az elvárásai másokkal szemben. Jó az embernek megismernie természetét, azaz tudatosítani, hol van az ő sebzettsége – ami rejtetten és észrevétlenül, de mégis meghatározza döntéseit. Amint ez a leghalványabban is körvonalazódik előttünk, azonnal nagymértékben javul körülöttünk a légkör.

Trónfosztásra kerülnek továbbá álmok, melyek „kancsalul festett egekbe” néztek, sőt trónfosztásra kerül még maga az élet is. Nem túlzás ez? – kérdezik sokan. Sok nagy ügy van a világon, s ilyen az életünk maga is, hiszen nincs belőle kettő – ám Isten országa még nagyobb ügy. Miért mondhatjuk ilyen egyértelműen? Mert Jézus megváltó szeretete nagyobbnak bizonyult az életnél. Amikor megértette, hogy tanítványai kinek látják őt, azonnal tudta, hogy ebből keresztre feszítés lesz: „Az Emberfiának sokat kell szenvednie, el kell vettetnie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, és meg kell öletnie…” (Luk 9,22) válaszolta Péter hitvallására. „El kell vettetnie” – ez a nép kötelékeiből való rettenetes kizárást (cherem) jelentett, ami a fizikai kínoknál is messze súlyosabb volt. És Jézus nem futott meg előle.

De lássuk, ami egyetemes tanításként mindebből következik. „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel az ő keresztjét minden nap, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszti, aki pedig elveszti életét énértem, megmenti azt. Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelkében kárt vall?” (Luk 9,23-25) Az önmegtagadás elkerülhetetlen, hiszen az élet is sokszor erre kényszerít, de Isten országába, királyi uralma alá egyenesen ez a belépő. Miért? „Mert senki nem szolgálhat egyszerre két úrnak: vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti; vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti…”  (Mát 6,24)

A kereszt felvétele az eredeti szövegben valójában a „sátorfa” (sztaurosz) felvételét jelenti. Ez volt a neve, hogy „tartóoszlop” a szégyenfának is, ami a Golgotán beásva várta, ki lesz a következő, akit a római helytartó halálra ítél. Tetejére csak rátették, s felülről rászögezték a (kb. vasúti talpfa súlyú) keresztfát, mely elbírt egy vergődő embert, s amit Jézusnak, félholtra korbácsolása után – magának kellett vinnie a Via Dolorosa-n. Keresztje a valóságban tehát T-betű alakú volt; a rátett pilátusi felirat (INRI) miatt vette fel későbbi alakját a festményeken.

S. Weil hangsúlyozza, immár hitbeli szempontból, hogy mi csak ne hasonlítsuk napi gondjainkat a Jézus keresztjéhez – abból egyetlen egy volt a világtörténelemben! Méltatlan dolog közönséges sérelmeinket, meg nem oldott emberi problémáinkat, fizikai fájdalmainkat az övéhez fogni, s úgy beszélni ezekről, mint a mi „keresztjeinkről”. Teljesen egyet is érthetünk vele: a naponként sátrat-bontó, lelki-szellemi értelemben vándor képe maga is erős szimbólum, ami egyrészt tökéletesen illik a jézusi felszólításhoz – már amennyiben valaki felfogja, miről is van ott szó. Sokkal többről, mintha csupán egy romantikus hasonlat lenne. Másrészt eleve csak az ismerheti e gesztus valódi titkát, aki gyakorolja is, azaz képes megtagadni önnön magát. Ez cseppet sem könnyű feladat, nem is túlzás a halálhoz hasonlítani. „Öldököljétek meg az ó-embert” mondja az apostol – hogy Isten Lelke vezérelhessen végre titeket, és felöltözhessétek az új embert, Krisztust! (Kol 3,5-11 Róm 8,13-14)

Végül mindezek gyakorlati következménye: „Aki szégyell engem és az én beszédeimet, azt az Emberfia is szégyellni fogja, amikor eljön a maga, az Atya és a szent angyalok dicsőségében. Bizony, mondom nektek, vannak az itt állók között, akik nem ízlelik meg addig a halált, amíg meg nem látják az Isten országát.” (Luk 9,26-27) Ezeket a szavakat vértanús időkben foglalták írásba, amikor életveszélyes volt Jézusról nyilvános körben beszélni. Megtalálták a szóbeli hagyományban e szavait Megváltónknak, akik gondosan utána jártak mindennek. (Luk 1,3) Hitvalló, vagyis „vérre menően” komoly döntések nélkül, csupán a boldogságot hajszolva az ember méltatlan marad a Fiúhoz: a megvalósítók látják meg Isten országát! Micsoda biztatás azonban, hogy „vannak az itt állók között, akik nem ízlelik meg addig a halált, míg meg nem látják azt!”

Ez az ige visszavezet az üldöztetéses történelmi körülmények közül a boldogsághoz, harmóniához és beteljesedő élethez: nem kell ahhoz meghalni, hogy valaki belépjen Isten országába! Az üzenet, az ige megvalósítása szükséges hozzá, semmi egyéb. Csak váltsuk be hitünket cselekedetekre – a többi pedig már Isten dolga. Nem is hagy ő cserben, hisz valóban akarja megmenekülésünket mulandóságtól, haláltól és hiábavalóságtól egyaránt.

Ő „új világot” teremt ehhez, mégpedig úgy, hogy alapjaiban átformálja a régit. (Ézs 65,17  Ézs 65,25  Jel 21,1-2) Ezen ígéretek csodáját a középkor kifejezetten a halálon túlira értette, Jézus szavai azonban nem hagynak kétséget, hogy az ott állókról, s az ő valóságos, földi életük beteljesüléséről beszélt:  „Vannak az itt állók között, akik nem ízlelik meg addig a halált, míg meg nem látják Isten országát.”

A két ügy tehát, boldogság és Isten országa nem zárja ki egymást – éppen ellenkezőleg. Szorosan összetartoznak, s az ige alapján még sorrendjüket is pontosan tudjuk: „Keressétek először Istennek országát és az ő igazságát, és minden egyebek megadatnak néktek!” (Mát 6,33) A keresztyén ember napi tapasztalata, hogy ez így is van. A sorrend helyreállítása mégis szinte óránként feladat marad, hiszen szívünk bezárul az igazság előtt, a sötétség erői pedig szakadatlanul támadnak. Váratlan dolgokra is fel kell készülni – az élet ilyen tekintetben egyáltalán nem kiismerhető. Mindent végiggondoltunk, elrendeztünk, s egyszer csak ott van valami, amire a legkevésbé sem számított az ember.

Imádság nélkül csupán eltévedni lehet a vágyak, remények és szenvedélyek útvesztőiben. Ne sajnáljuk az időt, amit behajtott ajtajú belső szobánkban Istent keresve töltünk. Előtte állva letisztulnak rólunk a lelki sebek, és megerősödünk igazi, halhatatlan énünkben. Világossá válik, mi a dolgunk itt a földön, de az is, hogy milyen otthon vár bennünket az örökkévalóságban. Az is egyértelmű lesz továbbá, hogy mi méltó a Krisztust követő emberhez, s mi nem az – éspedig pontosan az adott, konkrét élethelyzetünkre nézve.

Újra megtaláljuk Isten Krisztusát – aki azért jött, hogy mi ne maradjunk a romlásban. Aki ő utána akar menni, tagadja meg magát minden nap; keljen útra, igen, lelki-szellemi kalandútra is, új tájak s még újabb és nemesebb igazságok felfedezésére – ő megy előttünk. Ez az út nincs szenvedések nélkül – de a halálos részét Megváltónk már levette rólunk. Elkárhozott, „poklokra szállt alá”, hogy mi üdvözüljünk. Ne szégyelljük hát őt, s ő sem fog szégyellni, amikor eljön Atyja és a szent angyalok dicsőségében. Igéiből csak egy morzsát is valóra váltva minden nap növekedik az ember: megtapasztalja az üdv jó ízét, s gyönyörködik a menny ragyogásában. Emberi sebezhetősége egyre csekélyebb, békéje és harmóniája viszont nőttön-nő. Végül megérti, és boldogan vallja maga is: a megvalósítók látják meg Isten országát. Így is legyen! Ámen.

 

Fohász

„Lelkem, teljes üdv a részed, hagyd a bút s a gondot el;

Légy vidám, ha meg-megérzed: tenni kell még s tűrni kell.

Gondold el: ki Lelke éltet, milyen Atya mosolya:

Megváltód meghalt teérted: mit bánkódnál menny-fia?

 

Kegyelemből dicsőségbe szállj, hited majd szárnyat ad,

S az örök menny fénykörébe bévezet majd szent Urad.

Véget ér itt küldetésed, elszáll vándor életed,

Üdvösséggé lesz reményed, égi látássá hited!”  Ámen.

                                                                                            (426. dics. 3-4. v.)