Rendkívüli időket élünk, amik rendkívüli embereket követelnek. Vagy talán éppen elég volna, hogy maradjunk normálisak, testileg-lelkileg épek, hitünkben rendületlenek, és észerű keretek közt segítőkész testvérek? Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

Igehirdetés 2020. április 5.

Egyenesedjetek fel, és emeljétek fel fejeteket!

 

Lekció: Luk 21,20-36

Textus: Luk 21,25-28

„…akkor jelek lesznek a napban, a holdban és a csillagokban, a földön pedig tenger zúgása és háborgása miatt kétségbeesnek a népek tanácstalanságukban. Az emberek megdermednek a félelemtől és annak sejtésétől, ami az egész földre vár, mert az egek tartóerői megrendülnek. És akkor meglátják az Emberfiát is eljönni a felhőben nagy hatalommal és dicsőséggel. Amikor pedig ezek elkezdődnek, egyenesedjetek fel, és emeljétek fel fejeteket, mert közel van megváltásotok!”

 

Imádság

Uram Jézus, te azokat is szeretted, akik még nem ismertek, s a kereszten azokért is meghaltál, akik átszögeztek. E mostani furcsa és bizonytalan időben buzgóbban kereslek, mint amikor zavartalan folyt minden a világban. Szégyellem gyengeségemet. Megvallom, most igazán szükségem van rád. Vedd el azokat a félelmeimet, amik megalapozatlanok, s csak megszenteletlen érzéseimből erednek. Kérlek, mutasd meg számomra a biztos valóságot, amit te ismersz. Biztass meg Szentlelkeddel, hogy értsem igédet, és bensőmben újra olyan erős legyek, amint az megváltott gyermekeidhez illik. Ámen.

 

Igehirdetés

Nincsenek mostanság különösebb „jelek” a napban, ha csak a természetes napfoltokat azoknak nem tekintjük… Ezek azonban évmilliók óta keletkeznek, hogy adott idővel elmúljanak és rövidesen más formában és helyeken jelenjenek meg rajta. Prózai hasonlattal élve olyan a felszíne, mintha egy fortyogó fazék leves felszínét vizsgálnánk. Talán elnézi (!) éltető Csillagunk, hogy ilyen otromba s köznapi módon beszélünk róla… A Hold is rendes pályáján jár: huszonnyolc naponta tündöklő sarlóként jelenik meg az esti égbolt nyugatján, aztán fokozatosan megtelik és ragyog ezüstje, végül pedig elfogy, ahogy kell… Az égbolt milliónyi távoli csillaga is éppen ott sziporkázik, ahol máskor szokott – minden rendben!

Akkor miért “dermednek meg az emberek a félelemtől, és annak sejtésétől, ami az egész földre vár?” Egy erős (és új típusú) influenza most kétségkívül óvatosságra int bennünket, de ez minden járvány esetében igaz. Valóban tanácsos gyakran kezet mosni, egymással pár hétig ritkábban találkozni – de kozmikus katasztrófáról szó sincs. Nem rendültek meg az egek tartóerői. Sőt, evangéliumi idézetünk immár kétezer éve pontosan arra int, ha valamikor csillagászati vagy akár történelmi változások jönnének is – nekünk akkor is, mindig Megváltó Krisztusunkra kell tekinteni.  „…egyenesedjetek fel, és emeljétek fel fejeteket, mert közel van megváltásotok!” (Luk 21,28)

Most annyi esik velünk, hogy egy darabig tanácsos a szokottnál többet otthon maradni. Zárva vannak az iskolák, éttermek, még a templomok is, nem közlekedik annyi autó, vonat és repülő. Az utcákon (helyesen!) kevesebben járnak. A kereskedelem és a megszokott fogyasztás nehezebb helyzetbe került, éspedig leginkább a túl sok vásárlástól, az éttermek meg éppen az egy időre hiányzó vendégtől – de nem rendült meg az ég.

Akik átéltek világháborút vagy forradalmat (ebből a generációból egyre kevesebben vagyunk), azok tanúsíthatják, hogy milyen az az ínség, amikor nem csak a négy falat, meg egymást, esetleg éppen önmagunkat kell elviselni egy ideig, hanem enni sincs semmit, és bármikor lebombáznak vagy lelőhetnek az utcán, esetleg a saját otthonunkban… Édesapánk nővérét álmában érte a bomba, holott nem is lakott közel a vasútállomáshoz Debrecenben. Nagybátyánk hosszú évekig volt a hadifogság lágereiben a messzi távolban, ahonnan kevesen tértek vissza épségben és egészségben. Sokfelé az anyák 18 éves fiait besorozták és vitték egyenesen a frontra meghalni, fiatal szerelmesek sosem látták többé egymást, és aratott a vérhas mindenütt… Erről most szó sincs.

A mi családunkban drága Édesanyánknak, harmadik gyermekével áldott állapotban kellett menekülnie végig az országon, hol vagonban, hol zötyögő parasztszekéren, mikor mi akadt – és Isten megtartotta, amíg végre megszülhette szeretett bátyámat, két bombázás és a front három változása között… aztán jómagam is megszülethettem, amikor pedig Róbert bácsitól kellett ebédre legalább levest hozni a családnak; majd a háború után, igen kevés fizetéses időkben, ötödikként kishúgunk is.  Cipőinket, ruháinkat egymástól örököltük. Hol vagyunk mi ettől? Eszem ágában sincs lebecsülni senki mostani szenvedését, félelmeit vagy éppen gyászát – de próbáljunk elcsöndesedni, aztán pedig fölnézni az égre, ahonnan Jézusunk jövetelét várjuk! Most is lehet, és van is ennek ideje. A hívő ember mindenkor, bajok közt is fölemelt fővel tekint őrá, aki előbb érette Isten ítélő széke elé állt, s róla minden kárhoztatást elvett. (HK 52.k.) Ő eljön hozzánk igéjében és Szentlelke által, egykor pedig majd igaz bíróként is, ítélni eleveneket és holtakat – addig pedig gondot visel ránk. Hiszen ő az “Alfa és az Ómega, a Kezdet és a Vég, aki van, volt, és aki eljön – a Mindenható.” (Jel 1,8)

Hozzá méltó módon kell éreznünk és akarnunk, sőt gondoskodnunk saját lelki egészségünk karbantartásáról is. Az utóbbi nem könnyű feladat, de kifejezetten részünk van benne – személyesen mindenkinek, kivétel nélkül. Most akad rá elég időnk, ha eddig elmulasztottuk volna – az elcsöndesedést, a befelé fordulást a világ jelenlegi állapota, akarja vagy sem, de kifejezetten segíti. Önsajnálkozás, kétségbeesés és főleg egymás vádolása helyett fogjunk tehát hozzá.

Módszert mindenki maga csinál magának – ezt se hárítsuk másokra. Ha eddig nem nőttünk volna fel lelkiekben, hát rajta, most nagyon is lehet. Ismétlem, nem csillagászati összeomlásról van szó: meg kell terveznie kinek-kinek, miként akar bensőjében fejlődni, hogy megfeleljen a rendkívüli helyzetnek. Ez az első lépés. Szépen higgadtan, összeszedetten. Mit akarok olvasni, ami arra érdemes, a nap melyik szakában, és hogyan fogom magamban azt feldolgozni? Komolyan akarom-e venni a saját tervemet – vagy csak a világ dolgaival foglalkozom, s a hírek jelentik lelki táplálékomat?

Részemről szívből ajánlom, hogy tegyük fontos helyre ezt az ügyet mindennapi kötelességeink és megmaradt tennivalóink mellett, mert az ezer mérföldes út is egyetlen lépéssel kezdődik. Mi lesz az az „első lépés” az én esetemben? Ha nem bízok memóriámban, írjam fel szándékomat egy papírra, és tegyem oda asztalomra, vagy a konyhába – ki hol éli élete nagyobb részét. Akár a fürdőszobába is, a fésülködő tükör alá. Lássam magam előtt, főleg persze lelki szemeimmel – s tartsam is magamat hozzá. Hogyan fogom például megvalósítani  ezt: “Amik csak igazak, tisztességesek, igazságosak, tiszták, kedvesek, és jó hírűek, ha van valami erényes és dicséretre méltó – ezekről gondolkodjatok!” (Fil 4,8) Mert az sem mindegy, egyáltalán nem, hogy mit forgatunk a fejünkben.

Ha kicsit is szigorúbbak és következetesebbek lennénk önmagunkkal, sokkal kevesebb bántalom érne a külvilágból – a Szentírásnak ez egyik legfontosabb tanítása. Ahol nem épül a belső én, tehát az ember erkölcsi lénye, ott maradnak a világ kusza és ismeretlen erői, amik könnyen szétzilálják lelkünket, hitetlenné és nyomorúságosan aggódóvá tesznek. Családunkról, szeretteinkről és önmagunkról persze erőink szerint gondoskodni kell, és minden óvintézkedést tartsunk is meg, ami észszerű, ruhára és ennivalóra is szükség van – de „az egy szükséges dologról” meg ne feledkezzünk, amit nem lehet elvenni tőlünk…! (Luk 10,41-42)

Tapasztalatom szerint csak a kezdet nehéz, a komoly, valóban megtett lépések után már angyalok szolgálnak Isten gyermekeinek! (Luk 22,43) Ez nem papos beszéd vagy „könnyű vigasz”, hanem Istennek igéje! Ha eddig nem bíztam rá magamat, most itt a ragyogó alkalom. Fogjak hozzá magamnak lelki egészséget biztosító módszert, menetrendet és útitervet készíteni még ma, és tartsam is magamat ahhoz, amit egyszer elhatároztam. Papírcetlivel vagy anélkül, tulajdonképpen mindegy – de vegyem komolyan a magammal kötött megállapodásaimat. Az embernek önmagával szemben nem szabad megbuknia. (Márai S.) Az első lépés a legfontosabb, ugye megjegyeztük – az ezer mérföldes útból is!

Ha ez már megvan, vagyis eldöntöttük, egyáltalán hova akarunk megérkezni: Istenünkhöz-e, akitől lelkünket is kaptuk, vagy csupán a földi gyarapodásba (stb.) – akkor második lépésként vegyük tudomásul, hogy ezen az úton nehézségekre kell számítanunk. Nehézségekre, amik között szinte mindig a lelkiek a nehezebbek. Van persze testi kín és szenvedés is a világon, és az embernek kötelező azok előtt térdre esnie, amint a sztárec tette Dimitrij várható szenvedései előtt Dosztojevszkij: Karamazov testvérek c. művében – akár testiek, akár lelkiek azok a szenvedések. Ha valaki nem értené a rejtélyes-regényes képet: tessék a másik emberben a szenvedő testvért tisztelni! Aki erre nem hajlandó, foglalkozzék csak napi huszonnégy órában a saját kínjaival és örömeivel – garantáltan bele fog őrülni. Semmi szükség erre.

„…Aki mást felüdít, maga is üdül” (Péld 11,25) – vagyis vegyük észre, hogy rajtunk kívül is vannak emberek ebben a világegyetemben. Talán éppen rokonok, barátok, ismerősök, vagy gyülekezeti tagok. „Mi lehet ővele?” – föltettem már a kérdést egyáltalán? A telefon persze drága, bár nagyon is hozzászoktunk. Tudok helyzetről, amikor drágán sem lehet használni… Akkor még mindig ott az internet, ma már gyakorlatilag mindenkinek elérhető – egy hozzáértő unoka, vagy más segítő be tudja állítani, miként lehet ingyen (!) beszélgetésre használni, korlátlan időtartamig. Ha ez sem lenne járható út, tényleg marad a füstjel vagy az integetés…

De tegyük félre a kedélyes önigazolást. Igenis beszélgessünk azzal, akire szükségünk van. Keressük meg, ha lehet, hívjuk fel, és érdemeljük ki a barátságát. Ha kell, újra és újra – nyilván tolakodás és magunk ráerőszakolása nélkül. A világon a legnagyobb súlya rajtunk az önzésnek van, a legkönnyebb dolog pedig a barátság… Talán ezt sem kell tovább magyarázni, bár nem kilogrammokról van szó.

Ne haladjunk túl nagy tempóban, hiszen még csak a második lépésnél tartunk. Ott, hogy nehézségekre kell számítani. A lelki fejlődés, azaz az élet ilyen. Cseppet sem tartható elképzelhetetlennek, hogy nagyon is elkényelmesedtünk a modern világban, s túlságosan bíztunk már a technikában és a bankkártyánkban. De ezt is bővebben ki kell fejteni, hogy minden félreértést elkerüljünk.

Semmi baj nincs sem a vonattal, sem a repülővel, sem a mobillal, sem az internettel, sem a bankkártyával – amíg ezek nem lépnek a hitünk, másként szólva az istengyermekségünk helyébe. Nagyon fontos: helyébe. Mert ennek kell az első helyen lenni! Ezen sincs túl sok magyarázni való. Aki nem akarja érteni, úgysem érti – a többiekhez szól a megerősítő igazság. Első helyen, nem máshol! Percről percre. Istengyermekségünk. És óránként, és megint újra. Első helyen. Még mindig… És utána is, szüntelenül.

Akadnak rejtett nehézségek is, mondjuk úgy, csapdák – és ezen sem tudunk változtatni. Ezekre nem lehet „felkészülni”, legfeljebb nagyon éberen figyelni, és akkor talán észrevesszük őket. Csapdák, csapdák. Kiszámítani lehetetlen. Csak figyelni, éberen és józanul – elsősorban saját magunkban, éles és kritikai szemmel. Hiúságunkra, magunkkal hozott természetünk jellegzetes gyengeségeire. Belül vannak a veszedelmesebb csapdák.  Éberen figyelni. „Ráeszmélni” – ahogy Kosztolányi javasolta morfinista unokatestvérének írt levelében, milyen főnevekkel és igealakokkal foglalkozzon – mindhiába… A magunk feladatait magunknak kell elvégezni.

Hogy könnyítsünk lelkünk ezek által talán nehézzé és feszültté lett állapotán, használjunk most a „csapda” szó mellett egy sokkal könnyedebb szinonimát: zsákutca. Hát, az sem egyszerű ügy. Ha belementünk egyszer, először is el kell ismerni, hogy odamanővereztük magunkat, aztán pedig megfordulva, esetleg a másik falhoz érintve a kezünket (ha elfelejtettük volna, hogy is mentünk bele) – kijönni belőle… Ezt a „megfordulást”” nevezi a Biblia megtérésnek, mégpedig bizony, elég sok helyen. Egyszerűen megkerülhetetlen fogalom, mert a zsákutcát nem lehet egy élet során csak úgy „elkerülni.” Törekedni lehet és kell is erre, de egyszer s mindenkorra elkerülni lehetetlen.

Mindenki volt már, van, vagy lesz benne. Kivétel nincs. Az is, akire esetleg haragszom, az is, akit szeretek, sőt, saját magam is. Egy élet során sokszor. Ez is az, meg az is zsákutca. Megint egy. Nahát, zsákutca… És ki manőverezte ebbe magát? Csak nem én?! De bizony. Egyszóval nehézségekre kell számítani: csapdákra is és zsákutcákra, sőt lelki terhekre is – mivel a lét szenvedés, ahogy erről bizonyára értesültünk már.

De nézzük a harmadik lépést. Ha ugyanis eldöntöttük, hova akarunk érkezni (ez az első), amihez módszert, tehát útitervet mindenki maga készít magának, s azt folyamatosan még korrigálnia is kell tudnia, ez mindenkinek friss tapasztalás – s tudatában van már a nehézségeknek is – akkor még tisztázzuk le azt is, mintegy harmadikként, milyen segítségre számíthatunk e vállalkozásban. Ez nem elméleti feladat, hanem közvetlenül  imádság dolga.

Imádság az, amikor elég alázatosak vagyunk hozzá, hogy ég és a föld, Isten és ember összekapcsolódhasson. Higgyük el, ez a dolog nem az Örökkévalón múlik. Sokkal nagyobb ő annál, s egyáltalán nem szűkkeblű. Aki ilyen glóbuszt tudott teremteni „vízből”, amint a régiek vélték az élővilág példája alapján (2Pét 3,5) – ahol óceánok folynak egymásba, eső, pára és száraz idő követi egymást szüntelen, míg más bolygókra kevés, vagy egyetlen csepp sem jutott – az pontosan tudta, mit csinál. Aztán hányféle élőlény is lakik ezekben a vizekben…? Ha elfelejtettük volna: akad köztük pikkelyes borítású, tollas, tüskés, kagylós, sima bőrrel borított, fonálszerű, csavart, tarajos, kardorrú, lélegző, kétéltű, más időnként kirepül belőle – sőt a környezetéhez bőrével színében és domborzatilag pár másodperc alatt idomulni tudó is… Nem kellene mindezen ámuldoznunk egy kevéskét, okos elméletek hangoztatása helyett?

Álljunk a helyünkön, és teljesítsük kötelességünket – tehát róla gondolkozzunk, Istenről. Aki hajlandó volt szóba állni az atyákkal, mikor azok nyájaikat legeltették, s este fölnéztek a csillagos égre – sőt még ígérteket is adott nekik! Amik, tegyük hozzá, máig nem mentek feledésbe. Ott vannak a Szentírás elején, már Mózes I. könyvében; aztán tovább, a Zsoltárokban, a történeti és bölcseleti könyvekben, a prófétáknál – és leginkább és legközvetlenebbül az evangéliumokban valamint a további újszövetségi iratokban. Milyen gazdagok is vagyunk! A teremtett mindenség s az írott ige egyaránt szólongat minket, naponként. S mindkettő ugyanazt hirdeti, ha jól megértjük: örök Atyánk szeretetét és megváltozhatatlan üdvözítő akaratát! Istenemberségünket, amint Krisztusban azt megmutatta nekünk. Teljes és hiánytalan örök életet, a Fiúban – hogy ismét drága könyvünk szóhasználatával éljünk: „Akié a Fiú, azé az élet, és akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban.” (1Ján 5,12)

Mit lehet ehhez hozzátenni? Úgy hiszem, semmit – és nem is kell. Legfeljebb összekotorhatjuk mintegy „friss manna” gyanánt, hogy igen, egyszer tényleg hozzá kell kezdeni annak tisztázásához, hogy csupán életet, vagy pedig üdvösséget akarunk. Merre indulunk, milyen személyes útitervvel – az itt a kérdés! Az irányultság, más szóval az életünk távlati igyekezete a döntő. Második lépésként számoljunk a nehézségekkel: ma pontosan látjuk, hogy külsőképpen is eljönnek ilyen idők. A valódi nehézségek azonban mindig belül, bennünk vannak. A csapdák, zsákutcák, és a szenvedések. Végül pedig tudjuk meg és vegyük fontolóra azt is, hogy az ég a mi oldalunkon áll. Ha imádkozunk, magunkat Isten előtt megalázzuk, fog ő küldeni angyalt is erősítésül. Megváltónknak is megtette, amint ő kimondta: “Ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd.”

Igen, van szenvedés, és van keserű pohár is, de az igazán keserűt Krisztusunk kiitta helyettünk. Hol vannak a mi szenvedéseink az övéitől…?  Ezt kell szem előtt tartanunk még halálunk óráján is.  Az övéi vagyunk testestől-lelkestől, mind életünkben, mind halálunkban – nem pedig a magunkéi. Kegyelmes mennyei Atyánk akarata nélkül egy hajszál sem eshet le fejünkről, sőt szükséges, hogy minden a mi boldogságunkra szolgáljon! (HK 1. kérd.) Igen, minden – a mi boldogságunkra. Az is, amit látunk, és az is, amit nem, s talán félünk tőle – minden…!

A mi dolgunk „fölegyenesedni, és felemelni fejünket, mert megváltásunk közel van.” (Luk 21,28) Nem csak majd az égben – hanem itt és most. Ő így akarta. Erre teremtett, sőt, ez Ő maga. Nem kell megvárnunk az „egek erőinek összedőlését.” Milyen jó, hogy erről, minden bajunk között – most sincs szó. Vannak idők, amiket egyszerűen át kell vészelnünk. Aki eddig vigyázott ránk, ezután is fog: „Nem hagylak el, sem el nem távozok tőled!” (1Kor 6,9  Zsid 13,5 1Móz 28,15  1Móz 13,16)

Aprópénzre váltva pedig mindez: „Tekintsetek az ég madaraira  és a mezők liliomaira, mennyei Atyátok őket is eltartja, pedig nem szőnek és nem fonnak…. Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől, mit esztek, és mivel ruházkodjatok, mert ezeket a pogányok kérdezik. Jól tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségetek van. Hanem keressétek először Istennek országát és az igazságát, és ezek mind megadatnak nektek… Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől, majd a holnap aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja!” (Mát 6,24-34) Így is legyen, ezekben a mostani felbolydult időkben is! Ámen.

 

Fohász

Uram Jézus, te így tanítottál minket. Drága szavaid hallatán „…napsugarak zúgása, amit hallok, Számban nevednek jó íze van…” Hozzád indultam mindig, ha eltévedtem is,  s ma újra ezt teszem: rád bízom magam végleg és igazán. Hadd menjek feléd, mindig csak feléd! Ámen.