Igehirdetések

Mindenkor húsvét

Az ünnepek beosztják életünket, mintegy ritmust adnak hétköznapjainknak. Jól van ez így évszázadok óta. Ám a mostani húsvét egészen más, mindannyian tudjuk: emberemlékezet óta nem voltak zárva a templomok, háború idején sem… Mi mégis húsvétot ünneplünk, most is. Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

Igehirdetés 2020. április 12.

Mindenkor húsvét

 

Lekció: Márk 16,14-18

Textus: Mát 28,16-20

„A tizenegy tanítvány pedig elment arra a hegyre Galileában, ahova Jézus rendelte őket. Amikor meglátták őt, leborultak előtte, némelyek pedig kételkedtek.  Jézus hozzájuk lépett és így szólt: Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön, menjetek el tehát és tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek, és íme, én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig.”

 

Igehirdetés

A keresztyénség történetileg első, és máig legnagyobb ünnepe a húsvét. „Krisztus feltámadott – bizony, feltámadott!” – a boldog felkiáltás hitelesen ránk hagyományozta az első gyülekezetek hitbeli tapasztalását. A Feltámadott eljöttének élménye áttörte a félelmeket, a köznapok gondjait, sőt az emberszív mindenkor elégtelennek bizonyuló élet-sikerre törtetését is: és visszaadva Isten-gyermekségüket meggyógyította a lelkeket. Öröm és boldogság áradt közöttük: bűnösök megtértek, betegek megtisztultak, „halottak” feltámadtak – emberek átélték, hogy közöttük él, erejével jelen van a Feltámadott Krisztus, fényével, diadalmas dicsőségével pedig átjár és megváltoztat mindent!

Ma sincs szó kevesebbről: a húsvét mindenkor a Jézus jelenvalóságának ünnepe és – valósága. Amikor hát „Áldott húsvéti ünnepeket” kívánva köszönünk, mondjuk ezt az áldásunkat szívből, s ezzel a hittel: Jézus él! Merítsünk őbelőle erőt és biztatást a legnehezebb helytálláshoz is – hiszen ő ígérete szerint velünk van minden napon, a világ végezetéig! (Mát 28,20)

Az „Emberfia eljövetele” eredetileg ószövetségi hit volt, s a nép körében a perzsa uralom idején (VI.-III.sz. Kr.e.) erősödött föl központi várakozássá. Nem csak a zsidó próféták, azaz igehirdetők, hanem pogány népek szibillái is sejtéseket közöltek róla, amint azt a Sixtus-kápolna mennyezetén Michelangelo festményei máig hirdetik. A Szentírásban sok és egészen konkrét utalást találunk felőle. (Zsolt 2,7-12  Zsolt 82,6-8  Ézs 9,5-6) A gondolat legteljesebben Dániel prófétánál bontakozik ki: négy bestiális, nagyon is e földi, történelmi birodalom után, melyek közül egyik véresebb és kegyetlenebb, mint a másik, következik az Emberfia királysága. Ő azonban nem a világból, hanem felülről, „az ég felhőivel” jön el: az Örökkévaló küldötte, nem pedig valamely világbirodalom dinasztiájának sarjadéka. Isteni lényét, Fiú voltát, mely ugyanakkor asszonytól született, valóságos emberi személy, Emberfia is, mindenféle nyelvű nép és nemzet tiszteli. Ő nem „törzsi isten”, aki csak egyetlen népé lehetne, hanem az örök Ige, a teremtő Logosz, gondolat – hatalma is végleges, királyi uralma pedig soha nem semmisül meg. (Dán 7,13-14)

Ez a hit készítette tehát elő Krisztus születését évszázadokon át. Amikor a tanítványok visszatekintettek Jézus szelíd tanításaira, gyógyításaira, golgotai szenvedéseire, imádságára odaszegezőiért és közöttük való, feltámadása utáni fényességes megjelenéseire, döbbenten értették meg: pontosan erről beszéltek a próféták, a krónikák, a zsoltárok – mindezek éppen azért lettek, hogy „beteljesedjenek, amik megírattak”…! (Mát 1,22-23 Mát 21,4-5 Ján 19,24) Nagy, isteni „kell” munkált ott a Jézus-eseményben, ezt értették meg: örök Atyánk így, és pontosan így akarta visszaállítani az élet útjára az egész megtévedt emberiséget!

Lássuk tehát, mit érthetünk meg magunknak 2020 különös húsvétjából, hiszen mi éppen ma, ezekben a sajátos időkben élünk – ám a „Fénylő győztes”, a Feltámadott Krisztus most is jelenvaló, pontosan ugyanúgy itt van közöttünk, mint az első keresztyének megtapasztalták!

Mindenekelőtt el kell gondolkoztasson a valódi, súlyos „böjt”, amit mostani körülményeink szabnak ránk. Talán meghagytuk a régi egyházi előírásokat a templomok népének, utána sem gondolva, miért is volt valamikor éppen „kovásztalan kenyerek ünnepe” az egyiptomi szabadulásra emlékeztető ószövetségi húsvét… Egy hétig nem törtek le a megsült kenyérből egy darabkát, hogy vízben áztatva kovászt, azaz élesztőt hozzanak létre az újabb kenyérhez: ily módon eltakarították a „régi kovászt” (1Kor 5,7-13) – hogy valami egészen új kezdődhessen! Ezért van böjt húsvét előtt keresztyén hitünkben ma is. Mi reformátusok nem írunk ugyan elő részletes szertartásokat, módszert mindenki maga csinálhat magának, hisz ő tudja legjobban, miben szorul leginkább az önfegyelem gyakorlatára – de a böjt hathetes időszakát igenis úrvacsoraosztással jelöljük s bibliai eredetű, szent időnek tekintjük, amikor komoly önvizsgálatot tartunk.

Most azonban furcsa mód „böjtre” kényszerül az egész világ. Bezárva az iskolák, éttermek, sportpályák, minden közösségi esemény tilos, de még a templomok is csukva, s a családtagok is többnyire csak telefonon érintkeznek – a fogyasztói életformáról pedig egyszer csak kiderült, hogy pillanatok alatt csődöt tud vallani. Nem ismerünk ugyan minden összefüggést pontosan, mindnyájan csak tapogatjuk a mostani események valódi mivoltát – de annyi tény, hogy most „böjtbe” kényszerülünk valamennyien. Használjuk hát, ha már így esett, a lehető legjobbra e különös állapotot: „kovásztalan időink” alkalmasak az őszinte bűnbánatra, elpiszkolódott életünkkel való tényleges szembenézésre – sőt, egy egészen új életszakasz kezdésére is.

Jó megfigyelni, az első gyülekezet idején miként történt mindez. Nem volt benne semmi erőszak, semmi „tiszták tüntetése”, semmi megsemmisítő ideológia a „múltat végképp eltörölni” – hanem a Krisztus jelenvalóságát megtapasztaltak „…kedvességet találtak az egész nép előtt.” (Csel 2,47) Ilyen legyen minden Krisztusban megújult élet! Igen, tisztítsuk el a régi kovászt, valóban kezdődjön új az életünkben – de nem demonstráció-szerűen, valami vagy valaki elleni támadásként, rombolva és magunkat mutogatva, hanem szervesen, szépen és egészségesen, ahogy az első keresztyének kedvességet találtak a nép előtt – holott lelki értelemben egészen és teljesen új alapokra álltak! Jézus jelenléte így újítja meg az embert.

Érdemes kirándulást tennünk a nagypénteki szenvedésekre következő Húsvét-ünnep bibliai nyelvezetében, hogy mélyebben megérthessük, mit is közöl a világgal a tragikus, majd mindenestől vigasztaló események titkaiban az Örökkévaló. Szentírásunk újszövetségi görög nyelve parúsziá-nak nevezi az „eljövetelt”, amit az említett dánieli prófécia is konkrétan megígért, Krisztus pedig hatalmasan megerősített övéinek úgy tanításával, mint feltámadása utáni megjelenéseivel. (Ján 14,16-18  Mát 26,64  Luk 24,36-49 Ján 20,19-23)

Ezt a jelenlétet minden keresztyén átéli, talán könnyek közt, bűnei terhei alatt nyögve, talán boldog, hálás átnemesedésben, mikor a kegyelem lehetővé teszi számára, hogy életét megjobbítsa – hiszen egyáltalán ezért válik keresztyénné; ám emberi gyengeségünknél fogva mindig újra szükséges ezt megtapasztalni. Megint kérjük, megint várjuk, sóvárogjuk – s a Feltámadott valóban újra el is jön hozzánk! Az ő jelenléte szólongat Bibliánk lapjain – ha olvassuk és tanulmányozzuk hűségesen. Ott a gyülekezet közösségében, amennyiben alázattal élünk vele: most lám, egy ideig csak interneten mehetünk templomba… A hegytetőn vagy óceánok hullámain is eljön ő hozzánk, ha elég nyitott a szemünk, az értelmünk és a szívünk – megpillanthatjuk örök jóságát!

A parúszia szót azonban érdemes még tovább ízlelgetni. Nyelvtanilag kibontva annyit tesz: vele van, mintegy „párhuzamosan létezik” egy adott személlyel. Bennünk van, mondja ki János evangélista (Ján 14,17) – mégis több köznapi énünknél, hiszen ő az „igazság Lelke”, ami magunk bizony nem vagyunk… „Kis énünk” nem az igazság jegyében áll, hanem inkább az önzés, sértettség, gyanakvás és félelem jegyében – ő viszont már a felülről való, „ég felhőivel jövő Emberfia” bennünk, ha helyet adtunk számára! Hát ez a húsvét csodája. Krisztus jelen van elrontott életemben, sebekkel teli lelkemben: fáradt és fásult énemmel „párhuzamosan létezik”, ott van a rituáléba merevedett, bűnökkel terhelt egyházban is, és mindenhol, ahol ketten vagy hárman az ő nevét hívják segítségül, örökre, a világ végezetéig! „Örvendezzünk, vigadjunk – Krisztus lett a vigaszunk! Alleluja!”

Így szemlélve ezt az ünnepet, mikor ezekben a hetekben még a templomba sem mehetünk el, fölragyog számunkra ismét a kegyelem nagy volta: Istenünk adott ugyan kényszerű böjtöt, helyreállítva a dolgok rendjét, talán éppen a világ és a magunk hitványsága miatt – de adott hozzá élő hitet is, hogy átvészeljük a váratlan és ismeretlen megpróbáltatást, s megtisztulva, hitünkben megerősödve kerüljünk ki belőle! Becsüljük meg jobban szeretteinket, adjunk őszintébben hálát az asztalunkra jutó mindennapi kenyérért, s értékeljük egymásban a velünk együtt szenvedő, esendő testvért, akit egészen más fényben pillanthatunk meg, mint eddig láttuk – ez legyen a válaszunk a mostani rendkívüli körülményekre!

Jézus „párhuzamosan” jelen van a világ kiszámíthatatlan, veszélyes helyzetével, a magunk személyes állapotának minden terhével és félelmével, és – hozza békességét. Megáll a középen, mert az a hely őt illeti egyedül, s ezt mondja: „Békesség néktek!” (Ján 20,19) Szabad-e ezek után bosszúállónak, sértettnek, vagy akár hitetlennek bizonyulnunk…? Aligha. Ha ő áll a középen, akkor „szepeg világ hatalmassága”, s jelentéktelennek bizonyul mindaz, ami eddig mindent betöltött számunkra. Félelem, vágy, ellenségeskedés egyszerűen eltörpülnek, s helyüket szeretet, öröm és békesség tölti be! (Gal 5,22-23)

A tanítványok egyszer megkérdezték Jézust az Olajfák hegyén, mi lesz a „jele” az Emberfia eljövetelének. (Mát 24,3-44) Váratlan az, mint a villámlás, válaszolta ő: fénye azonban mindent beragyog. Vannak persze előjelei is, azok utalnak rá – akár a vadász számára a köröző sasok, vagy a fügefa zsendülése a nyár közelségéről. S akkor sorolni kezdte a megpróbáltatásokat, a kozmikus katasztrófáktól kezdve a „népek erősségeinek” (géniuszainak) megingásán át, el egészen az emberek félelemben való megdermedéséig – olyan helyzetekig tehát, hogy „sír bele az egész föld.” Szinte látjuk magunk előtt tanítványai megrökönyödött arcát – ő azonban így folytatta: Amikor ilyesmik történnek, ti akkor is legyetek egészen biztosak: az Emberfia közel van, az ajtótok előtt! (Mát 24,33)

És azt is hozzátette: még e nemzetségnek is lesz módja ezek megtapasztalására – s tudjuk, Jeruzsálem ostromával és lerombolásával lett is Kr. u. 70-ben. A „nagy nyomorúság” némelyeknek rémületére valóban eljött, minden pusztításával együtt – némelyek pedig, az életben maradtak közül meglátták benne az Emberfia eljöttének, ajtó előtti közelségének égből való jelét (Mát 24,30) és – megtértek!

Nincs ez másként ma sem. A világra eddig sosem látott félelem, valóságos rettegés borul – ám megláthatjuk e történelmi időkben annak jelét, ha hittel értelmezzük, amiről Jézus beszélt: „Nem hagylak titeket árvákul, eljövök hozzátok.” (Ján 14,18) Ha hittel fogadjuk Megváltónknak ezt az ígéretét, lelkünkben már el is indultunk a megbékélés útján. Hiszen ő ezt is mondta övéinek: „Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek, nem úgy adom, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!” (Ján 14,27) Semmi felelőtlenségre ne indítson minket ez a nagyszerű védettség. Minden előírást, amit csak a világi hatóságok megkövetelnek tőlünk, teljesítsünk, észszerű javaslataiknak pedig maradéktalanul tegyünk eleget – mert azok életünket és közösségünket védik. Bensőnkben azonban erősödjünk meg, hitünk legyen még szilárdabb és szeretet-teljesebb, mint valaha:  így áldásul lesz számunkra a nagy keserűség! (Ézs 38,17-20)

Személyes meggyőződésünk is kristályosodjék, tisztuljon csak tovább. Ne aggodalmaskodjunk a holnap felől, mint akiknek nincs hite. Jól tudja mennyei Atyánk, mi mindenre van szükségünk: aki az ég madaraira és a mezők liliomaira gondot visel, az minket sem felejt el! Több az élet, mintsem az eledel, és a test is, mint amit ruhába öltöztetünk. Erről a „többről” így beszél Jób, éspedig élete legnagyobb (!) megpróbáltatásai közepette: „Tudom, az én Megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll. És miután e bőrömet megrágják, e testemből látom meg Istent; akit magam látok meg magamnak, az én szemeim látják meg nem más.” (Jób 19,25-26) Ne érjük be mi sem kevesebbel, hisz ebben áll hitünk lényege.

Ezt a nagy, húsvéti bizonyosságot élték át az első tanítványok, s ennek jegyében ünnepelhet 2020 különös évében, ezúttal odahaza – minden magyar keresztyén. Tegye is, hiszen a mennyei, felülről való öröm életünk legnagyobb értéke: ha valamikor, hát most igazán megbecsülhetjük e semmi máshoz nem hasonlítható kincset.

Legyen ünneplésünk kezdete, hogy a világ mostani állapotában is megpillantjuk, ami a böjtnek egyébként mindenkori értelme is: szakítani a „régi kovásszal”, elpiszkolódott életünk megszokott folyamatosságával, s valóban új szakaszt kezdeni az idő egykedvű lepergésében. Van rá módunk éppen elég, külső és belső okokból egyaránt…!

A Feltámadott minket is személyesen keres igéjében s Szentlelke által, amint egykor a magdalai Máriával és a kételkedő Tamással is tette, s megmutatja életünk gyógyulásra szoruló pontjait. De beteljesíti ő régi, nagy ígéretét is: benne az Emberfia jön el a mennyből, hogy velünk legyen, és békességet adjon minden nap újra! „Minthogy ezeket várjuk, igyekezzetek, hogy tisztának és feddhetetlennek találjon benneteket békességben!” (2Pét 3,14)

Krisztus jelenléte tehát parúszia, velünk „párhuzamos létezés.” Odaadja szentlelkes erejét és istenségét a mi beteg, rettegő, mindig elégedetlen énünk mellé! Így tesz ő egészen addig, amíg majd eljön a teljességben is. Eszembe jut kisgyermekkorom, négy-ötéves lehettem. Elért a félelem sötét szobától, ablakon át látott ágak ingadozásától, bármi mástól. Nehezen aludtam el. Kérleltem szüleimet, mint az emmausi tanítványok „Maradj velünk”-jükben… Esténként hol egyik, hol másik szülőm oda is ült ágyam szélére, mikor melyiknek volt érkezése (megrendeléseket is felvettek), s még az esti imádságot is együtt mondtuk el – én pedig megnyugodott lélekkel, paplanomon összekulcsolt kezekkel, szépen elaludtam… Szüleim jósága, velem „párhuzamos létezése” ágyam szélén átsegített a félelmeken, gyermeki lelkem kuszaságain. Így tesz velünk a Feltámadott is: ott van mellettünk és értünk, nagyon közel, éspedig mindenkor! Ennyi a húsvét üzenete.

Életünk végső távlatait, a feltámadást és örök életet illetően pedig így tanít az ige: „Mindenki pedig a maga rendje szerint. Első zsenge a Krisztus; azután akik a Krisztuséi, az ő eljövetelekor” – végül pedig „…maga a Fiú is alávettetik annak, aki neki mindent alávetett, ….és Isten lesz minden mindenekben.” (1Kor 15,19-28) Ott van hát ő akkor is, hozzánk közel, amikor már testünk is leoldódik rólunk, az ő lelki énje – a fénylő győztes, a Feltámadott! Talán csak ajtónk előtt még, talán már belül, a szívünkben – legyen hát övé megint újra egészen a középső hely! Tegyünk félre mindent, ami csak odatolakodott volna: kinek-kinek akad ilyesmi elég. Félelem ezekben a furcsa időkben, ami bizonyos mértékig természetes; de régi vágyak, sérelmek, talán bálványok és lelki torzulásaink, megkötözöttségeink is. Bármi, ami túl nagyra nőtt már, s uralkodik rajtunk. Mert ha ezektől megválunk, bajok közepette is elmondhatjuk a „mindenkor húsvét” jegyében:

 

„Krisztus feltámadott, kit halál elragadott,

Örvendezzünk, vigadjunk, Krisztus lett a vigaszunk:

Alleluja!

Ha ő fel nem támad, nincs többé bűnbocsánat,

De él, ezért szent nevét, zengjük ő dicséretét,

Alleluja!

Alleluja, alleluja, alleluja!

Örvendezzünk, vigadjunk, Krisztus lett a vigaszunk:

Alleluja!”

                                                                                                  (185. dics.)

Így is legyen. Ámen.