A „Seol” szó a Bibliában egészen pontosan „nem-ország országot” jelent, ami a semmi, a nem létezés ószövetségi körülírása. Sokan ma is ebben „hisznek”, mint életük végső hazájában. Szerencsére nem csak erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

 

Igehirdetés 2020. április 19.

Terminált idő, örök idő

 

Lekció: Zsolt 16,1-11

Textus: Zsolt 16,10

„Nem hagyod lelkemet a Seolban; nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson.”

 

Igehirdetés

A húsvét utáni idő egy darabig még ehhez az ünnephez tartozik, egészen pontosan negyven napig. Régi hagyomány rögzíti ezt. Áldozócsütörtökkel, a mennybemenetellel kezdődik majd újabb időszakasz, ami már a pünkösd, vagyis a Szentlélek kitöltetésének vonzásában áll. Hat hétig azonban még (mely az idő, azaz történelem száma) az Emberfia, a feltámadott Krisztus erőterében, az ő megjelenéseiben éltek tanítványai: kövessük mi is ezt a bibliai rendet. Ha nem csak „ünnepeljük”, hanem méltó módon meg is éljük a húsvétot – akkor tényleg elérkezünk majd a Szentlélek korszakához, vagyis Istenünk állandó, mindent átható jelenlétéig – így vezet az ige a Szentírás lapjain, s így jutunk bensőnkben ma is előre a lelki növekedés útján lépésről-lépésre, sőt „…erőről erőre.” (Zsolt 84,8)

Vegyük számba mindenekelőtt, hogy a Jézus-eseménynek hatalmas, ezer éves előzménye volt. Amiről az evangéliumok számot adnak, az nem a semmiből pattant elő, hanem sok-sok generáció odaadó, igaz szolgálatának, igyekezetének, Istenre-figyelésének, a nép saját tévedéseiből és bűnei következményeiből fájdalommal tanulás, „megértés” nagy, hitbeli összegzéseként. Ha ránézünk egy gyümölcsfára valahol egy kertben, s értünk valamit is a kertészkedéshez, azonnal látjuk, milyen minőségű alany lehetett, amikor ültették, megkapta-e a kellő gondoskodást: napfényt, talajt, szükséges táplálást, korona-alakító metszést, növényvédelmet az évek során, vagy sem. „Gyümölcseikről ismeritek meg őket” (Mát 7,16-20) mondotta Jézus a mindenkori vallásosokról, s ez népek és nemzetek összefüggésében is érvényes, nem csupán korának elkülönülőire.

Így szemlélve a nagyheti eseményeket, vagyis teljes történeti összefüggésükben, feltárul előttünk a „törvény és a próféták” mondandójának mélyebb jelentése: az emberlét istengyermeki mivolta, amint azt örök Atyánk elkészítette számunkra a kijelentés hosszú folyamatában. A Biblia megörökítette ezerkétszáz év rendkívüli idő volt, mert – elhozhatta Krisztust a világnak! Máshol és más időkben is születtek ugyan nagyszerű személyiségek csodálatos felismerésekkel és alkotásokkal, ám őt mégis „Egyszülöttnek”, azaz Páratlannak látjuk és valljuk – s éppen ez keresztyén hitünk lényege, nem más.

Az időknek ugyanis nem csak mennyisége, de minősége is van: sosem választhatjuk el az élet csodájához tartozó, általunk személyesen is megélt időt a „mérhető” óráktól, hogy végül teljesen átadjuk azt egy ketyegő (mostanában már digitális) mechanizmus, végeredményben egy közönséges szerkezet főhatalma alá. Az idő ilyen típusú elvilágiasítása vezet oda, hogy egy lakatosműhelyben teketória nélkül kiírják: „Az idő pénz, ne tarts fel fölöslegesen” – és eszerint is bánnak az ügyfelekkel. Ez a nyíltan pénzbeli mérték eredményezi, hogy legtöbben tényleg elhiszik, életük ideje értékének megszerzett javaikat kell tekinteniük – ami természetesen a legfontosabb pillanatokban fogja cserben hagyni őket.

Vizsgáljuk hát meg alaposabban, mit is jelent egyik, s mit a „másik típusú” idő – s mit érthetünk meg felőlük a húsvéti ünnepkör eseményei alapján, tehát igei szemmel értelmezve őket.

Az elsőt nevezzük most „terminált időnek” – hiszen a mutató körben járása az óra számlapján nagyon is csalóka. Olyan illúziót kelt, mintha egy örök visszatérés forgatagában élnénk: s pontosan ez az, ami nem létezik. Az idő sosem ismétli önmagát. Vannak ugyan formák, amiket a „deja vu” érzésével köszönthetünk, mintha láttuk volna már őket – ám ez csupán maguknak a közkeletű alakzatoknak szól, amik az időben feltűnnek, s nyomuk ott van minden emberi lélek mélyén. Mindegy, miként hívjuk őket, ideáknak, archetípusoknak, sémáknak, számoknak, mértani idomoknak, dallamoknak vagy ritmusoknak: az időnek csupán felmerülő elemei, nem pedig maga az idő.

Mert az időnek valójában mindenkor élettartalma van. Az óra számlapja neutralitásával ebben hitető leginkább: miközben azt sugallja, hogy minden időszak csupán mennyiségi tétel, aközben hallgat arról, hogy „mindennek megvan a maga rendelt ideje” – a születést és halált is beleértve. (Préd 3,1-8) A régi homokóra még tudott erről némileg, hisz egyszerűen lepergett a maga törvénye szerint egy bizonyos időszakasz után, ám modern kori óráink körben járnak, vagy ha digitálisak, éjféltől közömbösen újrakezdik a számlálást, arról hallgatva a legmélyebben, ami a legfontosabb, hogy ez a mérhető (minőségtelen) idő egyszer nagyon is végéhez ér mindenki útján.

Ezért kell tehát az egzaktság jegyében „terminált időnek” neveznünk, vagyis olyan folyamatnak, amiben igenis jelen van a keletkezés és elmúlás, a kezdet és a végződés, ha úgy tetszik, az Alfa és Omega: s ez még a nagy világfolyamatra, az Univerzum egészére is érvényes, nem hogy ránk, mulandó emberekre!

Mi szokott azonban következni ott, ahol ez a fajta időszemlélet teljességgel eluralkodik, s már nem is tudnak másról? Szűkölés vagy hejehuja. Utóbbi akkor, ha anyagilag van miből – előbbi pedig ott, ahol nincs, vagy fölmerül a láthatáron a közelgő „nincs”… Mostani világóránkon úgy tűnik, hirtelen átléptünk egyikből a másikba: felépített technikai civilizációnk és az információval való felelőtlen, tömeges bánásmód lehetősége csak éppen egy kedvező pillanatra várt, amikor átvezetheti az emberiséget a zűrzavarba. Láthatólag meg is tette, éspedig ezúttal a kényszerű túlszabályozottság zűrzavarába – bár tegyük hozzá, a mostanság oly fontossá vált „fertőzés” szó szellemi és erkölcsi értelemben messze súlyosabb, és sokkal korábbi eredetű is minden lehetséges biológiai járványnál…

Egyik pillanatról a másikra szembesített minket azzal, hogy az óra cseppet sem körben jár, mint hittük; az idő, amit mindnyájan élünk, „terminált idő”, van végállomása – az ember pedig születik és meghal. Erről szívesen felejtkeztünk el, s most sem azért kell említeni, hogy bárkiben is félelmet vagy szorongást ébresszünk – hanem azért, hogy jelen állapotunkat végre becsületesebben járjuk körül, mint modernnek nevezett, fogyasztói civilizációnk eddig azt a kezünkbe adta.

Hívő ember tisztában kell legyen azzal, hogy sem a halálos rettegés, sem pedig az „együnk, igyunk, holnap úgyis meghalunk” (Ézs 22,13 1Kor 15,32-34) nem az az életmód, amire Istenünk bennünket, embereket szánt. Bármelyikbe tévedtünk volna, rossz úton járunk. Vegyük észre, akármilyen kellemetlen volna is. Megvannak a maga jelei: mindenekelőtt az űzöttség, ami a nem igaz úton járó embert mindig is jellemezte. Őrületszerű megzavarodás sietős habzsolás-vággyal, de főleg titkolt bizonytalanság, az ember helyének nem találása, kivált, amikor fordul egyet a világ – mint láthatólag most is teszi.

Húsvéti szívvel egyszerűen nem élhetünk így. Ha hisszük, hogy Megváltónk értünk szenvedett, s értünk támadott fel – akkor távozzon messzire minden, ami csak őhozzá méltatlan. Ilyen mindenekelőtt a rettegés, ám ilyen a matériába menekülés minden más formája is. Isten gyermekei vagyunk: uralhatja-e életünket a félelem, vagy uralhatja-e életünket a szüntelen dáridózhatnék?

Nézzünk inkább szembe a „terminált idő”-vel – mely tudattalanul uralja életünket, ha tagadjuk, meg akkor is, ha szándékosan főhatalmat biztosítunk számára: ebben tökéletesen megegyezik a rettegés és a hejehuja. Nekünk olyan Urunk van, aki nagyobb az időnél, felette áll – hiszen ő alkotta! E lényegi hitünk tudatosítására mindenkor szükségünk van, éspedig függetlenül a ránk jellemző egyéni hajlamoktól.

Egyik ember hajlik a melankóliára: őt a félelem fogja jobban terhelni, a „mi lesz velünk…” A másik derűs, életvágyó, gondtalan – ő ideje határoltságáról fog könnyebb szívvel elfelejtkezni, s átadja magát a pillanat örömeinek. Egyik sem bűn önmagában, bármelyik lehet életünk része – ám, ha végleg eluralkodnak, Isten irgalmazzon nekünk.

Nézzük meg hát a másik típusú, az „örök időket” is. Ezek is mélyen emberi dolgok. Tompa Mihály ül a lugasában a felvidéki Hamván, a parókia kertjének alkonyatában. Gyönyörű a csend és a fény, minden idilli. Mellette szeretett felesége, kicsi gyermekükkel ölében – s a költő felfohászkodik, bárcsak örökké tartana e pillanat…! Aztán egy év múlva meg kell írja a „Pünköst reggelén”-t, aminek fájdalmát soha senki nem felejti, aki csak egyszer is olvasta.

Vagy barátja, Petőfi sorai nem ugyanerről szólnak-e, a pillanat nagyszerűségéről; amikor bántja a gondolat, hogy „ágyban, párnák közt haljon meg”, aki úgy hisz a szabadság eszméjében, mint ő… S tényleg ott esik el, a csatamezőn – összesen huszonhat éves, mikor beteljesül látomása.

Dante száműzetésben írta meg az „Isteni színjáték” száz énekét, egyik barátja kastélyából a másikba költözve, szeretett, de mégis csak megtűrt vendégként – s ehhez a vergiliusi konklúzióhoz érkezik: „Így jutunk ki a csillagokhoz”… Mert még a hitetlen ember is elnémul, amikor este föltekint az égboltra – hát még egy Dante. Pillanatok, amik öröknek tűnnek.

De sorolhatnánk a névtelen kertművelőket is, akiknek jóízű a kapálás, meg a szőlő kötözgetése Isten áldott napfényén, a gyümölcsfák és virágok karbantartása; aztán az édesanyákat és nagyanyákat, akiknek szerettük mosolya ugyanilyen sokat ér, s maguk is csak szeretnek és szeretnek, mert az marad meg egyedül, amit odaadtunk…  Meg a nehéz időkben helytálló orvosokat, ápolónőket, a rend és a szállítások fenntartóit! Ugye, a telt idő mindent feledtetni tud, mert „egy boldog pillanat az élet”…

És mégis, mindez kevés. A helyesen „eltöltött” idő is távozik: elröppen, akár a pillangó, s még azt sem tudjuk biztosan, mi álmodtuk őt, vagy az ő álma voltunk magunk is… Az ember elnézi a maga alkotásait, keze munkáját, és sorra fedezi fel benne a hibákat. Visszatekint életére, s számba veszi az „úri lócsiszárokat”, akik beverték sárral. Hogy fájt valamikor – s már nincs sehol. Megemlékezik arról, amit elért, s a valamikori teljesítmény ma éppen úgy eltűnt már, mint minden más, pedig akkor joggal könyvelhette el magának. A „terminált időket” akarjuk-e inkább, ahol a rubrikák maradéktalanul kitölthetők, vagy „örök időket” – amint Tompa és Petőfi…? Melyik a részünk tulajdonképpen? Tegyünk-e le ambícióinkról, s legyünk koldusok magunk is, semmi nélkül való gazdagok…?

Csupa olyan kérdés, mint D. Bohnhoeffer-é volt a börtönben: ki is vagyok tulajdonképpen. Némelyek erősnek vélték, hősnek, miközben magát reszkető gyengeségnek látta – melyik vagyok? Ki vagyok? Nem, nem az a fontos, ki vagyok – hanem az, hogy a tied vagyok, Uram!

Így érkezünk, éppen a valóság szorításában, az idő Urához. Önsajnálat és büszke dac kötéltáncának egyaránt vége már ott: a Békesség Ajándékozójának vendégei vagyunk. Nála a „terminált idők” és „örök pillanatok” egyaránt feloldódnak, hiszen ő ismeri a mi formáltatásunkat… (Zsolt 139,15) „Megemlékezik rólunk, emberekről és gondja van ránk.” (Zsolt 8,5) „Füves legelőkön nyugtat, és csendes vizekhez terelget, lelkemet megvidámítja, és nevével igaz utakra vezérel. Még ha a halál árnyékának völgyében járnék is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy!” (Zsolt 23,2-4)

Magunknak mindig csak két választásunk van, a kegyetlen idő, vagy az örök pillanat – ám ő fölébe emel ezeknek, mikor mind a kettőt ajándékká teszi. Tőle fogadva életünk határait éppúgy, mint öröklétre nyitottságát, már minden átalakul: „isteni természet” részesei leszünk…! (2Pét 1,4)

Valósággá válik tehát az is: „Nem hagyod lelkemet a Seolban; nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson”(Zsolt 16,10) – mert közel jön a nagy ígéret, hogy egyszer Isten lesz minden mindenekben. (1Kor 15,28)

Mi tehát a dolga annak, aki mindezt így szeretné, éspedig már itt és most, az életében? Számoljon el mindenekelőtt a maga előéletével. Semmi nem múlik el csak úgy magától, nyomtalanul: történetünk valahogyan jön velünk, és éppen feldolgozottságának mértéke a legdöntőbb. Tudnunk kell ajándékainkról, de azok árnyékáról, jellegzetes gyengeségeinkről is. Ezekkel szívósan meg kell küzdenünk, amiben akarat és alázatos könyörgés kéz a kézben kell járjanak: egyik sincs meg a másik nélkül. Tudni gyengéinkről, s naponként ledolgozni belőlük valamit – így tényleg folyamatosan közelebb jutunk célunkhoz. A szívós küzdelmet nem lehet megtakarítani, az imádság pedig hozzá a lélek lélegzetvétele.

Ám közben az is egyre kristályosabbá lesz, milyen Urunk van. Ő nem csak a Kezdet, hanem a Beteljesedés Ura is, s egyáltalán nem a halál, hanem az élet számára teremtett minket! „Szent” a Biblia nyelvén nem a tökéletes hibátlanságot jelenti, hanem azt, ami Isten számára van elkülönítve – az ilyen emberről mondja igénk: „Nem hagyod lelkét a Seolban; nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson.” (Zsolt 16,10)

„Seol” volt a neve a holtak hazájának, ami térben ugyan meghatározhatatlan hely, hiszen köznapi értelemben vett tér csak a tárgyak, anyagi dolgok világában van. Mi szinte képtelenek vagyunk azonban a tárgyias gondolkodásból kilépni, akár a lelkek vonatkozásában is – így született hát egy képzetes tér a holtak számára, aminek ez volt a neve. A szó egészen pontosan „nem-ország országot” jelent, ami a semmi, a nem létezés ószövetségi körülírása. Sokan ma is ebben „hisznek”, mint életük végső hazájában.

Ám a 16. Zsoltárban sem csupán a fizikai meghalástól való pillanatnyi menekvést jelenti „szabadulni.” Nagy dolog persze egy súlyos betegség vagy más életveszély idején, hiszen egyetlen életünk van – azonban Kálvin így figyelmeztet: mit ér önmagában a testi elmúlástól való időleges menekvés, ha az ember utána ott marad örökre az üdvösség minden reménye nélkül, szemben a halál erejével?

Így értelmezve ezt az igét már egyértelmű, hogy a szívdobogás megszűntétől való „szabadulás” Dávid imájában is csupán külső utalás arra, amit ő igazából remélt. A belső ember számára ez az Istentől, Istennel és az élő Istenben való élet. Az ő szabadító ereje határtalan. A Jézus feltámadása utáni, tanítványai körében történt negyven napon át való megjelenései erről beszélnek: a hűségesek távlata nem a sírgödör, hanem a dicsőséges, fénylő Győztessel találkozás.

Rendezze át a mi lelkünket is ennek jegyében a húsvét. Maradjunk meg fénykörében e mostani negyven napban, és mélyítsük el szívünkben a gazdagságot, amit a Feltámadott hozott tanítványainak. Építsük hitünk fundamentumába szilárdabban, mint eddig, hogy ő valóban velünk van minden napon a világ végezetéig!

Az ő ragyogása járja át „előtörténetünket”, tisztítsa le annak foltjait, ha még nem tette volna, ereje pedig emeljen fölé úgy életünk határainak, vagyis a „terminált időknek”, mint a pillanatba belefelejtkező, „öröknek” vélt időknek is: és akkor valóban isteni természet részesei leszünk – amin már nem fog a halál. Így is legyen! Ámen.

 

Fohász

Uram Istenem, köszönöm, hogy újra és újra jelt adsz magadról. Adj látó szemet, hogy észrevegyem munkádat, s maradj velem életem egész idejében, hogy eltörpüljenek félelmeim. Ama végső harcon is rád bízom magam: örök hajlékodba fogadj be, Uram! Ámen.