Különös szó – titok. Ha kimondjuk, éppen arra utalunk vele, amit nem tudunk. Egy lappangó, ismeretlen arcú valóság kerül említésre. Végső rendeltetésünket éppúgy illetheti, mint mindennapjainkat. Néha elfed, talán elleplez valamit, máskor pedig jótékonyan és bölcsen véd – azonban mindenkor a megfoghatatlan, a félelmetes jön közel általa. Mert a titok az titok. Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

 

Igehirdetés 2020. április 26.

Az aszkézis hiányzik a legtöbbször

 

Lekció: Ef 3,1-15

Textus: Ef 3,4-6

„Ha elolvassátok, megtudhatjátok belőle, hogyan értem én a Krisztus titkát, amely más nemzedékek idején nem vált ismertté az emberek fiai előtt úgy, ahogyan most kijelentette szent apostolainak és prófétáinak a Lélek által: hogy tudniillik a pogányok örököstársaink, velünk egy test, és velünk együtt részesek az ígéretben is. Krisztus Jézusért, az evangélium által!”

 

Igehirdetés

Különös szó – titok. Ha kimondjuk, éppen arra utalunk vele, amit nem tudunk. Egy lappangó, ismeretlen arcú valóság kerül benne említésre. Végső rendeltetésünket éppúgy illetheti, ha említésre kerül, mint mindennapjainkat. Néha elfed, talán elleplez valamit, máskor pedig jótékonyan és bölcsen véd – általa azonban mindenkor a megfoghatatlan, a félelmetes jön közel. Mert a titok az titok.

Az első keresztyének tarka társaság voltak. Derékhaduk egy parányi, fanatikusnak tekintett zsidó szektának számított, amely felett a nép tagjai mosolyogva tértek napirendre (Csel 5,38-39) – számuk gyarapodásával azonban már egyre ellenségesebben tekintettek rájuk, el egészen a megkövezésig. Csatlakozni kezdtek hozzájuk samáriaiak és görögök is (Csel 8,14  Csel 17,4) – akik közül némelyek esetleg egy új misztérium-vallást láttak benne, majd párthusok, médek, mezopotámiaik és arabok is (Csel 2,9-11) – mindezeket pedig egyetlen dolog tartotta egybe: a Krisztus neve!

Ma is számos könyv születik arról, mi minden játszott közre e hatalmassá váló vallási, majd kulturális mozgalom kialakulásában és világszerte történt elterjedésében, Bibliánk azonban így foglalja össze a lényeget, mi működött ott: „a Krisztus titka.” (Ef 3,4-6) Az ő jöttéig teljesen természetes volt, hogy mindenkinek saját népe jelenti a menedéket, idegeneket pedig meghódítani és adóztatni kell, ha erre nem hajlandók, akkor pedig kiirtani. Így jártak el a sumérok, az asszírok, babiloniak, egyiptomiak, perzsák, médek, görögök, rómaiak, arabok, törökök (később az európai gyarmatosítók is szerte a világban) – a valódi keresztyének azonban mindenkor megmosták egymás lábát és adományokat gyűjtöttek távoli éhező hittestvéreiknek.

Mi volt a dolog magyarázata? A Krisztus titka. A ”titok” szó eredetileg beavatási szertartást jelent, ami messze több tanításnál: a mester, aki az égi hatalmat képviseli, rajta hagyja lelki „lenyomatát” tanítványán, s az ennek jegyében él a továbbiakban. Nincs vallás, aminek tengelyében ne lenne ott a beavatás valamilyen formában, és az egyes hagyományok igazságtartalmát egyedül éppen az határozza meg, mennyiben volt engedelmes a tanító-közvetítő maga az égi hatalomnak – tanítványait ugyanis kizárólag olyan régiók magasságába vezetheti el, ahol maga is otthonos.

Krisztusban olyan közbenjárót kapott a világ, aki otthon volt az Atyánál. Ebben állt az ő „titka” – semmi másban. Ez tette lehetségessé azt, hogy a bibliai nép legnagyobb kincse, „mi mások vagyunk, mint a többiek” egy még drágább bizonyossággá változzon: a többi nép, valamennyi nemzet tagjait ugyanúgy szereti Isten, mint minket…! „Ha elolvassátok, megtudhatjátok belőle, hogyan értem én a Krisztus titkát, amely más nemzedékek idején nem vált ismertté az emberek fiai előtt úgy, ahogyan most kijelentette szent apostolainak és prófétáinak a Lélek által: hogy tudniillik a pogányok örököstársaink, velünk egy test, és velünk együtt részesek az ígéretben is. Krisztus Jézusért, az evangélium által!” (Ef 3,4-6)

Ez volt az a dinamit, ami sziklát repesztő erőnek bizonyult (Márk 11,22-23) – és ami embertársi szeretetté alakulva előbb gyülekezeteket hozott létre Antióchiában, Alexandriában, Rómában, majd szerte a világon mindenhol. Hitünket mi is mindnyájan, amennyi van, az egyház által kaptuk Istentől: drága szüleink, nagyszüleink, lelki testvéreink és igehirdetőink közvetítése révén, akik maguk is egy nagy, szent láncolat részesei voltak, fel egészen az első tanítványokig, sőt magáig Krisztusig!

Itt azonban meg kell állnunk, mert a történelem során sok-sok réteg rakódott az eredeti jézusi alapításra. Két pólust mindenképpen meg kell említenünk, mint a félreértések legjellegzetesebb formáit. Egyik az individualizmus, amely nem tűr tekintélyt, felsőbbséget, magát minden dologban egyetemes szakértőnek véli. Pár száz éve ezt a típust civilizációnk tömegméretben állítja elő: társadalmi jelenlétét nem csak kívánatosnak tekinti, de jelenlegi filmiparával, médiájával és az újabban felkínált un. közösségi oldalakon való megjelentetésével minden erejével szaporítja is.

Másik a klerikalizmus, ami hagyomány és tekintélytisztelő ugyan, de mindenkori kísértése az igazság birtoklása, sőt elvi alapú kisajátítása, ami bizonyos lelki alkatokat leszámítva előbb-utóbb negatív hatásokat eredményez, és sokakat kizár az odatartozás lehetőségéből. Ha jobban megnézzük az antik kultúrákat, mindkettőnek akadnak előképei úgy a bibliai, mint a Biblián kívüli vallásokban, lévén egyetemes ősformák.

Jézusunk egy pillanatig nem sorolható egyik kategóriába sem – ő az istengyermekség tiszta és üde fogékonyságával, valamint önmagát bármikor áldozni tudó szeretetével kezdett radikálisan újat az emberiség történelmében. Ezért az igazságot keresve újra és újra őhozzá kell visszatérnünk (megtérnünk) – ma is, most is, mint az ittjárta óta egyetlen fontos törvényünk is.

Az „ő titka” egy Pál méretű gondolkodót például arra ösztönzött, hogy megkövezést, korbácsolást, hajótörést és Rómába hurcoltatást is vállalva tanúskodjon róla, holott neki is csupán fokozatosan tárult fel ez az emberiség-léptékű összefüggés. Krisztus kivolta, és a belőle következők „…. más nemzedékek idején nem vált ismertté az emberek fiai előtt úgy, ahogyan most kijelentette szent apostolainak és prófétáinak a Lélek által.”

Efézusi levelét is már fogságból írja, amit, mint mondja „…értetek, a pogányokért viselek” (Ef 3,1-2) – de egy pillanatig nem keresi ennek alapján a saját dicsőségét. Éppen ellenkezőleg, magát a „szentek közt legkisebbnek” nevezi, aki nem is érdemli meg, hogy apostolnak hívják, mert „…háborgatta Isten anyaszentegyházát.” (1Kor 15,9) Mi volt az átütő erő a Jézus ügyében egy efféle igazán hívő, ősei hagyományaiért egész szívével lelkesedő, odaszánt életű izraelita számára, amilyen Pál volt?

Az elképesztő felismerés, amit éppen itt, az Efézusi levélben fogalmaz meg egyik legszebb változatában:  „…hogy tudniillik a pogányok örököstársaink, velünk egy test, és velünk együtt részesek az ígéretben is. Krisztus Jézusért, az evangélium által!” (Ef 3,4-6) Ez a mondat világtörténelmi jelentőségű. Kinyílt egy ajtó valamennyi nemzet előtt: a templom meghasadt kárpitja, „Krisztus titka” minden üdvösségre vágyó léleknek utat mutat immár Isten szívéig, legyen az addig rossz életű samáriai nő, vagy római százados. (Ján 4,39-42 Luk 23,45-47)

Idáig sokan szívesen hallgatják a történetet. Legyen bocsánat, legyen kegyelem – az ember oly gyarló, rászorulunk Isten atyai jóságára… És mindez így is van. Ám az evangélium másik fele sem hallgatható el, mert az igazság megcsonkítása volna: Jézus nem csak értünk jött, nem csak szabadulást és bocsánatot, hanem példát is hozott, amit ő maga úgy mond, hogy előttetek megyek! (Mát 26,32) Más szóval és még világosabban: „…aki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem!” (Luk 9,23)

Ez a része már sokszor hiányos keresztyénségünknek. A templomig eljutunk talán, onnan tovább a mindennapokhoz keresztyénként azonban ritkábban. Ha önmagunk megtagadásáról van szó, az már nem szokott annyira tetszeni. Az ugyanis vérre megy. Oly annyira jónak és türelmesnek lenni például, mint örök Atyánk a mennyben, aki „…felhozza napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ad mind az igazaknak, mind a hamisaknak”…? Nem csupán azokat szeretni, akik minket szeretnek, hanem még azokat is, akik átkoznak bennünket…? (Mát 5,45-48  Luk 6,27-29)

Hát ezek már nagyon ritkán mennek. Miért? Két fontos oka is van. Egyik az, hogy nem nyitottuk meg igazán a szívünket a Feltámadott előtt, nem hívtuk be őt „teljes szívünkből, teljes lelkünkből, és teljes elménkből” életünk főhelyére. Vagy, ha megtettük is volna egyszer, túlléptünk rajta, s elfeledtük azt a nagy odaszánást. Lett valami fontosabb – az élet mindig produkál is ilyen „fontosabbakat.” Gondoljuk végig csak egyetlen napunkat is, akár a mostani kényszerű bezártság idején is: mennyi, de mennyi ügy odatolakodik az őt nem illető első, fő helyre…!

A másik ok nem kevésbé fontos, és ugyanilyen lehúzó: hiányzik a lelki gyakorlottság. Megszoktuk a kényelmet, a karosszéket, a tévét, azt, hogy mindenünk megvan, sőt, még a szükségesnél is több – és lelki értelemben, senki ne sértődjön meg: elpuhultunk. Az aszkézis hiányzik a legtöbbször. Természetesen nem öncélú sanyargatásra van szükség, annak valóban semmi értelme. Hanem egy olyan lelki „edzettségi szint” fenntartása kell, amiben nem az a mindenkori legfontosabb szempont, hogy önmagunknak kedvezzünk, éppen ellenkezőleg – a magunkon túllépés képessége. Módszert mindenki maga csinál magának, az egyházi előírások ilyen értelemben mind csak könnyítések. Leveszik rólunk az önfegyelem gyakorlati kialakításának terhét.

Goethe például dolgozószobájában nem tűrt meg egyetlen kényelmes bútordarabot sem, mert azt mondta, annak még a látványa is elvesz a munkához szükséges erőiből! Ma is megtekinthető Weimarban házának ez a spártai szöglete íróasztalával és könyvespolcaival. Belőle persze kitelt egy nagyvilági nemesember is, előkelő fogadószobákkal és társasági estélyekkel – de létrejött volna-e a pompás életműve, ami immár örökre közkincs, ha nem lett volna kifejezetten gyakorlott az önfegyelemben? Aligha. Módszert azonban, ismételjük újra és újra, mindenki maga csinál magának, és felelős is annak végrehajtásáért.

Mit tegyen hát, aki szeretne előre lépni belső fejlődésében, és egy szétforgácsolódó, jelentéktelen élet helyett – ha nem is világraszóló életművet, de önmaga mértéke szerint egy jobb kiadású “mivoltot” szeretne hazatérésekor az Örökkévaló számára átadni?

Először is gondoskodjon arról, hogy létezése súlypontja ne maradjon önmaga körén belül. Már a tervek, a jövő megbecsülése is kifejezetten előre mutató, bár megszentelt tartalom nélkül önmagában az is kevés. Mihelyt azonban tényleg Krisztus megy előttünk, mi pedig követjük őt, azonnal világosodni kezd életünk. „Én vagyok a világ világossága; aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága.” (Ján 8,12) Erről a súlypont-áthelyeződésről is egyedül magunk gondoskodhatunk, mégpedig naponta és mindig újra. Ezt hívjuk önmagunk megtagadásának, énünk bálványa ledöntésének.

Amikor ez megtörtént (de csak akkor), következik a kereszt felvétele. Sokszor elmondtuk már, hogy valójában a „sátorfa” felvételéről van szó, hiszen “keresztből” ilyen értelemben tényleg csak egy volt a világtörténelemben – a Krisztusé! Tőlünk bőségesen elég, ha odahagyjuk régi, elpiszkolódott életünket – bár tegyük hozzá, ez a világon a legnehezebb dolgok közé tartozik. Hozzánk nőtt dolgokról, személyes sérelmekről, öröknek gondolt egyéni tulajdonságokról van szó… Ezt emlegetjük tehát ebben a formában, hogy „az aszkézis hiányzik a legtöbbször.”

Igen, a lebecsült, a megmosolygott aszkézis… Húsvét táján a médiában önmagukat rituálisan korbácsoló fülöp-szigeti férfiakat mutattak, s mindenki elégedetten dőlhetett hátra a karosszékben: „ez az, amit csak elrettentő példaként szabad érteni.” Valóban semmi szükség nagyvárosi főtereken ilyes attrakciókra – de ahol az önfegyelem gyakorlatának már írmagját is kiirtják, s csak a sorozatok maradnak, meg a szemrehányó, nyűgös panaszkodás, meddig leszünk még bezárva – ott egyáltalán nem csoda, hogy fontos családi, emberi dolgok ügyében is a lehető legkényelmesebb, pontosabban legönzőbb döntések születnek. Realizálás, megvalósítás nélkül nincs keresztyénség.

Végül még egy lényeges elem, s ez már nem az akarat összeszedettsége – több annál. A jövendő életről való elmélkedés. Milyen lesz az Úrnál, a színről-színre látásban…? Mit jelent az, hogy „elragadtatunk a felhőkön Krisztus elébe” (1Thessz 4,17) – egyáltalán mit jelent az üdvösség maga? Erről gondolkozni kell, még pedig sokat, mert ez űzi messze tőlünk a reménytelenséget, a bálványainkból fakadó lelki sötétséget.

 

„Égi harsonák ha zengenek, ott nem lesz idő se már,

Mert az Úr lesz ott örökre nap helyett;

És ki üdvösséget nyert, az ott majd mind előtte áll,

Hű kegyelme által én is ott leszek!

Refr: Ha az Úr nevem kiáltja, ha az Úr nevem kiáltja,
Ha az Úr nevem kiáltja:
Hű kegyelme által én is ott leszek…!”

                                                                           (Evangéliumi ének)

 

Kálvin János, aki latinul írta életművét, így foglalja össze a keresztyén élet lényegét: „Abnegatio se ipsium, tolerantia crucis, meditatio futurae vitae” – azaz önmagunk megtagadása, a kereszt türelmes hordozása, és a jövendő életről való elmélkedés. Az Efézusi levél pontosan erre utal, amikor a „Krisztus titkáról”, az anyaszentegyház valóságáról beszél a két nemzetség egymásra találása kapcsán. Beteg lelkek, szétesett házasságok, reménytelenül elpiszkolódott sorsok miért ne gyógyulhatnának ma is – ha az a rettenetes megosztottság ott gyógyulhatott Krisztus által, eljutva a hihetetlen pontig: “…egy test vagyunk”…!

Tisztuljunk, épüljünk, szentelődjünk hát – s a világ új rendet talál. Ráeszmél, hogy túlságosan sietős élni akarása nem jó út. Megtisztítja gondolatait, megadja a hit mindenek feletti elsőbbségét más, egyébként fontos tényezők előtt, s elkerüli a romlást. Adja Isten, hogy így legyen – minket pedig addig is erősítsen meg az igazság útjain!  Ámen.