Tévében hallani, az ünnep beharangozásaként: „Minket az anyukánk nagyon szeret, mert kértünk tőle egy macskát, és kettőt hozott…!” Miről gondolkodjunk anyák napja vasárnapján…? Erről szól az alábbi igehirdetés.
Igehirdetés 2020. május 3.
Anyai szeretet
Lekció: Zsolt 25,1-22
Textus: Zsolt 25,10
„Az Úr minden ösvénye szeretet és hűség, azoknak, akik megtartják szövetségét és intelmeit.”
Igehirdetés
Anyák napja gyermekkorom óta pozitív lelki tartalmakat hoz el – bizonyára nem vagyok ezzel egyedül. Odahaza ugyan nem okítottak megünneplésére: édesanyánktól a munkát, igaz és tiszta beszédet, a nehéz helyzetekben helytállást és a szeretetet kaptuk; az iskola első osztályában tanítónénink azonban kinyitható piros szívet készíttetett ajándékba, és hálával teli köszöntő dalokat tanultunk, amiket otthon aztán elénekelhettünk.
Ő addig egy volt a konyha vidáman pattogó tűzhelyének melegével, az asztalra kerülő finom étellel, a tiszta ruhával, az udvaron szerzett sebeink bekötözésével és a békés lelkű, imádságos esti elalvással – tulajdonképpen az egész család boldogságával. Iskolás koromtól azonban immár a fejemmel is tudtam, mindezekért a jókért ő hajnaltól késő estig dolgozik, s ezért én életre szólóan köszönettel tartozom.
Kutatások kimutatták, hogy valóban az édesanyák hagyják nyomukat legmélyebben az emberi lélekben: ők képviselik a gyermek számára első szinten a „valóságot”, amivel aztán mindenkinek egy életen át sok-sok dolga van még. Megbízható, érett lelkű anya segíti, pontosabban nem rombolja le az „ősbizalmat”, amit a gyermek születésekor magával hoz, és további jó dolgokat épít arra gondos neveléssel – feldolgozatlan lelki problémái viszont ugyanúgy nemzedékeken át tovább élhetnek leszármazottaiban. Fontos ezért, hogy a jövendő anyák már gyermekként „jó hagyományban” részesedjenek szüleiktől – imádkozni például legtöbben édesanyánktól tanulunk meg, így a végső valósággal, Istennel való kapcsolatunk is elsősorban az ő lelkében gyökerezik.
A bennem élő „anyák-napi hála” gyakorlatilag egyidős legkorábbi templomélményeimmel, ott is talán az alapok közé számító zsoltárok éneklésével, amit vasárnap délelőttönként a tengernyi házimunkából kiszabaduló édesanyánk vezetett orgonán a gödöllői templomban: „Szívemet hozzád emelem, és benned bízom Uram…”
Ezek, és a többi hasonló énekek valóban az ősbizalom fundamentumai voltak számomra. Milyen jó is volt kisgyermekként elmerülni a templomi gyülekezet hatalmasan zúgó énekében “Istenhez emelve szívemet” – s tudni, hogy mindez pontosan így, és nem másként helyénvaló! Megbízható támpont volt a világ hangjainak zűrzavarában, amik között a megafonból ott harsogott a tömegeket dróton rángató katonazene, a templomok hangzásvilágát idéző, mozgalmi diadalkórus, meg az operettek mindent eltakaró álvidámsága és a dizőzök búgó hangú, szentimentális szenvelgése is…
Örömmel üdvözöltem tehát, hogy az idei anyák napi vasárnapra éppen a 25. Zsoltár ünnepi többlet Bibliaolvasó Kalauzunkban – ezért is választottam lekció gyanánt versszakait ehhez az igehirdetéshez. Mindenkinek jó szívvel ajánlom, olvassa végig.
Különös, hogy ebben a szép és ünnepélyes „vasárnapi imádságban” mennyi nyomorúság fölemlítődik. A megszégyenülés témája ötször kerül elő, ellenség gyűlölködéséről és mesterkedéseiről négyszer, bűnről és vétekről, ami a lelket terheli – hatszor történik említés. Mégsem a panasz uralja a zsoltárt, hanem a kérés, ami pedig a bizalom kifejezése. Újra és újra áttör az imádságban a fény, egy magasabb világ reménysége: jó dolog bízni az Úrban, s azt kérni tőle „Útaid Uram, mutasd meg, hogy el ne tévelyedjem, te ösvényidre taníts meg, miken intézd menésem…!”
Anyák napján ennek kapcsán arról a szeretetről kell szólnunk, ami nélkül elbitangol a lélek. Világstatisztikák mutatják, hogy a szülők által eldobott, fel nem nevelt gyermekek intézetbe kerülve mennyivel inkább ki vannak téve később a bűnözővé válásnak, korai abortusznak, erkölcsi elzüllésnek, mint azok, akiket gondoskodó anyai szeretet övez a „lázas ifjúság”, a felnőtté válás idején.
Miért van ez így? Minden bizonnyal azért, mert a pubertás idejével kilép mindenki a gyermekkorból, és észrevétlenül forrongó hatalomérzet tölti el: én is felnőtt vagyok…! Ami persze lelkileg messze nem igaz, mindenesetre nem a szó igazi értelmében, csupán a zavartalan gyermekkor elmúlása tény – amely változást azonban a tekintélyek elvetése, a szülőkkel való valamelyes szembefordulás nélkül szinte elképzelni sem lehet. Zavaros időszak következik, a kamaszkor, amiben az eddig segítő szülők lélektanilag szinte ellenséggé válnak, immár „akadályozók” akiknek helyébe abszolút referenciaként a kortárscsoport lép. Pedig ekkor jönnek az első igazán önálló döntések, a korai és tiszavirág életű kapcsolati próbálkozások – a családi erőteret kezdi felváltani a világ a maga ezerféle hatásával és teljes komplexitásával.
Átalakul a lélek, „forr a bor” – ahogy Móricz fogalmazza utóbb regénycímmé lett, gyönyörű metaforájában. Lesz-e belőle valamikor igazi érték, vagy csak silány lőrévé válik, az múlik ezen az időszakon. Különösen lényegi az aktuális erkölcsi fejlődés dolgában a szégyen tematikája. Kisgyermekek még minden ismeretlen elől szüleik mögé bújnak, ám a Bibliában az egyéni döntés, s benne az Istentől való függetlenedés dominanciájával veszi észre az ember mezítelenségét s kezd el szégyenkezni…
Megdöbbentő, hogy az előbb már említett bűnözői identitás kialakulásában éppen a „szégyentelenség” kialakítása az egyik meghatározó lépés: „….először is meg kell tanulni égni” – nyilatkozta egy többszörösen börtönviselt elkövető, kezdő éveire visszatekintve. Az evangéliumokban viszont éppen ennek, az orcán lévő “rinocéroszbőrnek” felszámolása jelzi a lélek megújulását egy samáriai asszony, vagy egy Zákeus megtérése kapcsán… (Ján 4,18 Luk 19,8)
Mert az ember valóban szégyentelenné tud válni. Erénynek képes beállítani, ami valójában cégéres bűn, és talál mindenre magyarázatot, amíg csak Isten nélkül él. Zsoltárunk azonban olyan szívben fakadt, amely már nagyon is tisztában volt “ifjúsága bűneivel” – egészen korrekt fordításban: “lelkének értetlenségeiből fakadó vétkeivel” – és őszintén kéri is ezek bocsánatát.
Az anyai szeretet akkor teljesíti hivatását, ha nem elkendőzi, hanem szeretettel megmutatja azt, ami gyermekében méltatlan, és segít is elhagyni azt. Ilyen szeretete azonban egyedül magának Istennek van. Általa képes bárki is megtalálni a helyes mértéket bonyolult családi és emberi helyzetekben. Legyen minden édesanya az Úr felé forduló lélek, hogy meglelhesse a jó megoldást: az „utat” nehéz pillanatokban, amit a zsoltáros is kér magának, éspedig ellenségei rosszindulatú gyűlölködései közepette.
A szégyent ugyanis, ami az emberélet nagy igaztalanságából következik, egyedül a helyes úton járva lehet legyőzni. Sem magyarázat, sem mentségek nem segítenek. Nem véletlenül lett a keresztség, a mosakodás a keresztyén élet kezdetének sákramentumává – egész pontosan a „megmosattatás.” János előtt is volt (és ma is van sok vallásban) szent mosakodás, ám ő volt az első, aki másokat keresztelt, kiábrázolva a kegyelem elfogadásának egyébbel nem helyettesíthető mivoltát. Mondjunk hát le mi is a „szégyen takargatásáról” (2Kor 4,2) – mert ebben áll a hamisítatlan keresztyén alapállás, s ez a helyes anyai szeretet legfontosabb ismérve is: először valóban igaznak lenni, s csak azután próbálni másokat megigazítani.
A szégyen mellett az „út” a zsoltár következő kulcsfogalma. Életünket szoktuk így is összefoglalni, életút. Ám itt nem a bejárt esztendőkről és a megélt tapasztalásokról van szó, hanem arról az útról, amin helyes és érdemes járni – ezt pedig úgy kell imádságban elkérnie a hívő embernek is.
Édesanyák azzal tudnak legtöbbet segíteni ebben, ha maguk is imádkozó életet élnek, s példájukkal emelik a rájuk bízott gyermeki lelkeket. Ebben is Jézust kell persze követnünk, aki tudta, hogy „felemeltetni” annyi, mint áldozatul oltárra kerülni – ám melyik édesanya ne vállalná ezt minden következményével együtt, ha tudja és hittel hiszi, hogy általa mások is, saját gyermekei is, előbb-utóbb magasabbra jutnak…? (Ján 12,32)
Az „út” maga Krisztus – és aki őt egyszer megtalálta, az mindjárt észreveszi, amint vigyázatlanul idegen utakra téved. Imádság által a „köztes mezőkön” járva kap leginkább erősítést a lélek, amikor még bizonytalan, merre tovább – de már veszélyben van mindaz, ahova lélekben eljutott… Ilyenkor nagy többlet az imádság, mert óriási energiákat közöl az emberrel. Képessé válunk olyasmire, amire magunktól nem voltunk képesek: helytállni nehéz körülmények között, csendben maradni, mások dolgába nem avatkozni – kinek hol van élete gyenge pontja. Pontosan ott kapunk segítséget, ahol leginkább szükségünk van rá. Ezt jelenti az, hogy a szorongatott kérése meghallgatásra talál, és a csapdába került (Zsolt 25,15) valóban megtalálja az „utat.”
Végül még egy fontos erősítés az anyai szeretet tartalmához. Zsoltárunk összefoglaló „teológiája” szerint „Az Úr minden ösvénye szeretet és hűség, azoknak, akik megtartják szövetségét és intelmeit.” (Zsolt 25,10) Állhatatosság és szilárdság nélkül nem sokat ér a legjobb pedagógiai érzék, és kevésnek bizonyul még az imádság is. „Szövetséget megtartani” csak így lehet. Néha derűs elszánással, máskor összeszorított foggal – de végigmenni az úton. Fent maradni éjjel háromig a lázas gyermek mellett, kibírni a párom nehezebb tulajdonságait évtizedeken át, megőrizni rendíthetetlen nyugalmamat a család életének váratlan változásai idején is – ez mind szövetségi hűség. De ami még ezeknél is több: megmaradni Isten gyermekének és Krisztus követőjének. Teljesíteni fogadalmaimat, elkezdve éppen a konfirmációtól kezdve, aztán a nehéz helyzetekben tett ígéreteimet is, még azokat a vállalásokat is beleértve, amikről csak ketten tudunk, az Úr és én…
Ugye, az anyai szeretet mennyi fajta tartalommal telhet meg, amint az ember kezdi komolyan venni, amit a Bibliában talál! Ezen a mostani anyák napján elgondolkodhatunk magunk is, s nem csak az édesanyák, miként érdemes embernek lenni. Megünnepeljük az ő jóságukat, megköszönjük szeretetüket, ha pontosan tudjuk is, hogy viszonozni mindebből a legnagyobb ünnepléssel sem sokat lehet.
De mindnyájan törekedhetünk leleményes szeretetre, anyák vagyunk vagy sem: mert a szégyen ott lappang minden emberélet árnyékaként. Eltagadás vagy elkendőzés helyett segíteni feloldásában mindenkor a támogatás legnemesebb változatai közé tartozik!
Aztán az imádságban megmaradni, hiszen az „út” anélkül meg sem található. Sötét és irracionális labirintus az élet, amíg Isten nélkül éljük – amiben a szerzés és fogyasztás pótszerei maradnak az embernek, más nem. De a 25. Zsoltár meggyőz arról, ha sokan így élnének is: út valóban van, amit végigjárva mégis csak haza érkezünk!
Végül a szövetségi hűség – ami a szent nép mindenkor legfőbb célja volt, s ami állhatatos szilárdságként valósul meg a mindennapjainkban: ez minden anyai szeretethez is hozzátartozik. Ünnepeljünk most ezek jegyében, s ne feledjük: „Az Úr minden ösvénye szeretet és hűség, azoknak, akik megtartják szövetségét és intelmeit.” Mert ez így is van, és pontosan így van jól. Ámen.
Fohász
Mennyei Istenünk, e földi édesanyánk megszenvedett azért, hogy világra jöjjünk. Áldunk őérte akkor is, ha már elment a földi életből – ha pedig még itt lehet, neked köszönjük szeretetét és jóságát. Ámen.
