Erről ismerjenek meg titeket

Van-e különbség keresztyének és nem azok között? Sokan vitatják, s általában arra hivatkoznak, hit nélkül is lehet úgy élni… Valamikor János evangélista is hozzászólt még a kérdéshez: erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

 

 

Igehirdetés 2020. május 10.

Erről ismerjenek meg titeket

 

Lekció: Ján 13,1-35

Textus: Ján 13,34-35

„Gyermekeim, még egy kis ideig veletek vagyok: kerestek majd engem, és ahogyan megmondtam a zsidóknak, hogy ahova én megyek, oda ti nem jöhettek, most nektek is ezt mondom. Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szeretettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Erről ismerje meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, hogy egymást szeretni fogjátok!”

 

Igehirdetés

Az evangélista íróasztala húsvét után áll, ami azt jelenti, a Jézus életéről szóló mondanivalóját minden részletében átjárja a Feltámadott jelenlétének máshoz nem hasonlítható, életváltoztató öröme. Ezt hozta Krisztus a világnak, s ahol jelenlétének öröme hiányzik, ott maga az élet hiányzik – ezt az alapvető hitbeli igazságot kiáltja mintegy fülünkbe az Újszövetség minden egyes betűje.

János evangéliuma különösen is erre koncentrál: azt láttatja velünk, hogy Jézus maga Isten eredeti teremtő gondolata, minden létező dolgok alapja és fundamentuma, a mindeneket egybefogó örök Szeretet – nélküle lenni ezért annyi, mint benne maradni az elmúlás szomorúságában és elmerülni a minőség nélküli semmiben. Viszont egyértelművé teszi számunkra azt is, miként kell érteni az ebből való megváltást: „Bizony, bizony mondom nektek, hogy aki az én beszédeimet hallja és hisz annak, aki engem küldött, örök élete van, és nem megy a kárhozatra, hanem általment a halálból az életre.” (Ján 5,24)

Az ember „nem-élete” helyébe az örök élet lép Krisztus követése révén – a végleges, mindenhol élhető, hiteles életforma, amely nem szorul arra, hogy igazolja magát: való, biztos és igaz. A halált elkerülni óhajtó életszomj is mindig erre tör ugyan: még élni, még és még – hátha egyszer eljutok rá, s jóvá tudom talán tenni, amit nem így éltem…

A húsvét után író evangélista mindenesetre ismeri a Jézusban megjelent új élet örömét, s ennek ragyogó, fényességes sugarait gyűjti egybe beszámolója valamennyi mondatába. Aki evangéliumának sorait olvassa, az megkapja a lehetőséget, hogy elgondolkodjon, és ha arra érdemes, maga is „általmenjen a halálból az életre.” Ha a könyv belső dinamikájára tekintünk, érdekes módon azt látjuk: azon a helyen, ahol a másik három, un. „szinoptikus” evangélista az utolsó estén az úrvacsora szereztetési igéit közli, ott Jánosnál a lábmosás története található.

Üldöztetéses idők jártak ugyanis, amikor e késői evangéliumot írták. A gyülekezet befelé fordult, rejtőzködésre kényszerült – a hit „nagy titkának” (Ef 5,32) szavait csak az életre-halálra megkeresztelkedők ismerhették, azt is csak szóbeli közlés által, fülbe súgva (Mát 10,27-28) – „beavatásuk” mintegy betetőzéseként. János ezért nem írja le azokat, míg a három korábbi evangéliumban megtalálhatók. Helyén ez a különös történet olvasható a negyedik evangéliumban.

Fontos először is észrevenni, hogy mikor történt a lábmosás. Azon az estén, amikor Jézus tudta, hogy Isten mindent a hatalmába adott, s eljött az ő órája, hogy átmenjen a világból az Atyához. Azt is tudta már, hogy Júdás, egy a választottak közül, odaadta szívét az ördögnek, hogy elárulja őt – ami megfoghatatlan lehetett számára. Hiszen „…szerette tanítványait, mindvégig szerette”…! (Ján 13,1) S íme, egy azok közül, akiket ő maga választott, akiket annyira nyitott lélekkel fogadott magához, hogy vele legyenek s aztán elmenve széles e világra tegyenek tanítványokká minden népeket – aki a kezéből a húsvéti vacsora kenyerét is elfogadta – az emelte fel sarkát ellene…! „Még jóakaróm is, akiben bíztam, aki kenyeremet ette, fölemelte sarkát ellenem.” (Zsolt 41,10) Igazolódott hát az ószövetségi tudás, a zsoltáros panasza. Nincs új a nap alatt: az ember nem változik – hitványsága a végsőkig elmehet…

A régi keleti emberről tudjuk, nem engedett otthonába akárkit. Akivel mégis megtette, ritka és kivételes megtiszteltetésként, azt belépéskor viszont így köszöntötte: „Rendelkezz mindennel, amit csak házamban találsz” – s szolgáival a vendég lábait, a mindenkor szövetségkötésnek is számító közös étkezés előtt, szertartásosan megmosatta. E rabszolgákra váró feladatot veszi magára Jézus, az Úr és a Mester…

Miért fontos, hogy ezt ő éppen azon az estén tette? Mert ott és akkor neki minden oka meglett volna haragra és a rendcsinálásra. De ez számára nem annak órája volt, hanem valami másé – hogy megnyissa az utat előttünk Istenhez… Küldetése pedig éppen azokban az órákban kapott mindenestől halálos sebet, hiszen az árulás az ő legbensőbb köreiből indult ki. Modern idők tollnokai megpróbálják korrumpálni a pillanatot, s kétezer év után azt az álhírt terjeszteni, hogy ők ketten összebeszéltek, Júdás társmegváltó volt – „ő intézte el” a főpapnál, hogy Jézust kivégezzék… Ha van rosszhiszemű összeesküvés elmélet, hát ez pontosan az. Jézus nem színjátékot játszott a kereszten a maga „örök híre” érdekében.

Éppen ellenkezőleg: szívében a cserben hagyott igaz végtelenül fájó sebével küzd az embervilágért, amikor lehajol, s alázatosan megmossa tanítványai lábait. A hitben hajótörést szenvedett Júdásét éppúgy, mint a maga igazolása érdekében mindig túlbuzgó, fennhangon fogadkozó Péterét is. A különös mondat pedig, Júdás kezébe adva a falat kenyeret “Amit tenni szándékozol, tedd meg hamar!” azt jelenti: készen állok, tudom, mi fog következni… (Ján 13,27  Mát 26,45-46)  Mit lehet ehhez hozzátenni? Valljuk meg, semmit, valóban semmit.

A harag oka, mondja az élet nagy ismerője Dante, tulajdonképpen kétféle lehet. Egyik a versengő lelkület, az „első akarok lenni” – mikor irigykedek a nálam sikeresebbekre, s győzelmeiket látva haragot érzek. Másik pedig az, hogy az „énemben” annyira megbántottak, hogy sebem fájdalmát legszívesebben bosszúval enyhíteném. Mindkettő persze, tehetjük hozzá, konkrét ügyekben jelenik meg, nem általánosságokban; leginkább mint jogos vallási, hazafias és családi territórium-védelem, amik dolgában a tapasztalatok szerint teljességgel elképzelhetetlen indulatoktól mentes, józan és hasznos diskurzus – kizárólag sebek és kölcsönös vádak léteznek… Ám azon a szinten, ahol ezek a lelki hátterű érdekellentétek feszülnek, egyáltalán nincs is megoldás – először mindig a léleknek kellene gyógyulnia.

Az pedig miként történik? Mindenképpen halljuk meg, hogy “aki első akar lenni közöttünk, legyen mindenki szolgája.” (Mát 20,25-28) Isten királyi uralma alatt ez a rangsor! „Példát adtam nektek, miképpen cselekedjetek. Ha én az Úr és Mester megmostam lábatokat, ti is ezt tegyétek!” (Ján 13,13-15) Amíg az elsőségért versengés méregfogát ki nem húzza a valódi szeretet, addig tényleg semmiben nem vagyunk jobbak a kívülállóknál. „Ne így legyen közöttetek” – ennél világosabb beszéd kevés akad. Mindezt azért kell elmondani, mert nekünk magunknak is sokszor van okunk a haragra, jogosan és igazságosan: azokban a helyzetekben derül azonban ki, van-e közünk a Jézus megváltó szeretetéhez, vagy nincs… Ha őt követni akarjuk, emlékeznünk kell az estére, amikor megmosta tanítványai lábait.

Talányosak viszont ezek az elhangzó szavak: „Gyermekeim, még egy kis ideig veletek vagyok: kerestek majd engem, és ahogyan megmondtam a zsidóknak, hogy ahova én megyek, oda ti nem jöhettek, most nektek is ezt mondom.” (Ján 13,34) Igen, a tanítványok a földön, a világban maradnak – és bármelyik percben érheti őket árulás, lelki támadás és próbatétel, a gonosz akármilyen rontása! Jézus főpapi imájában sem azt kérte számukra, hogy Isten „vegye ki őket a világból”, hanem azt, hogy „őrizze meg őket a gonosztól.” (Ján 17,15) És ez nagy különbség!

A tanítványi „világban maradás” állandó kitettséget jelent – bármikor beröpülhet a kerítés felett egy, a mélységből származó „ártó sáska” – ami olyan veszélyes az emberre lelki-szellemi tekintetben, mint az éjszakai földön a skorpiók fullánkjai. (Jel 9,1-11) Föl vagyunk-e készülve váratlan és nagyon is kegyetlen veszélyekre? Jézus ezért imádkozott értünk. Jön egy elképzelhetetlen helyzet: működni kezd egy ellenséges, ártó erő, ami kikezdi nyugalmunkat, felborítja a világ rendjéről való elképzeléseinket, mérges fullánkjaival folyamatosan gyötri lelkünket – hogyan vizsgázunk ilyenkor…?

Döntő ezekben a pillanatokban, hogy tudunk-e arról, aki oda távozott, ahova mi még nem mehetünk. Gondolunk-e egyáltalán a fénylő győztes Feltámadottra, aki önmagát értünk áldozva távozott a világból, és Atyjához érkezett? Mi még csak vágyakozunk erre, mert a világban vagyunk;  mindig szomjúhozzuk közelségét – Jézusunk azonban már nála van, és őrá számíthatunk! Nem hagy cserben, nem árul el, mint Júdás tette ővele – így kell érteni azt, hogy ő szakadatlanul „közbenjár” érettünk. Egyáltalán nem csak a világ számít, meg a saját állapotunk – ó, micsoda ereje van mindkettőnek – hanem az ő hűsége is! Ez a Fő Jó pedig változatlan, mióta csak elment közülünk: életünk túlzások nélkül, nyugodt mederben csakis őfelé folyhat.

Megtalálva benne az egyensúlyt, az állhatatosság következik. Komolyan venni, és naponként megvalósítani, amit ő parancsolatban adott nekünk – ez a folytatás. Szívósan kitartva, lépésről lépésre. „Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Erről ismerje meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, hogy egymást szeretni fogjátok!” (Ján 13,35)

Isten bibliai népe a törvényt tekintette minden dolgok mértékének: ami szűkebb értelemben a Tízparancsolat volt, aztán Mózes öt könyve, legáltalánosabb vonatkozásában pedig az atyák hagyományai, a Szentírás. Jézus ezt foglalta össze a „Nagy Parancsolatban”, amikor megkérdezték felőle (Mát 22,36-40) – és Pál apostol is erre a következtetésre jutott. (Róm 13,8-9)

Jánosnál ugyanez szólal meg, de már kifejezetten Új Törvény megnevezéssel, s azzal is kiegészítve: „…ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást!” Mindkét kiegészítés fontos.

Egyrészt a hatszáztizenhárom ószövetségi parancsolat jó része rituális, áldozati szertartásokra vonatkozott, aminek a templom Kr.u. 70-ben történő leromboltatása után értelme veszett, másrészt azonban a keresztyén hitben Krisztus áldozata vált minden erkölcsi döntés mértékévé, mint aminél magasabb kánon nincs! „…ahogyan én szerettelek titeket” – ez démontalaníthatja a lelket egyedül, s ennek megismerése fundálta az apostolok által magát Krisztus anyaszentegyházát is.

Mégis „parancsolatba” kellett adni. Miért? Mert az ember gyarló, s magát szereti legjobban. Még a rosszkedv is valójában önszeretetből fakad, gondoljuk csak meg. Az ember önmagára figyel, s ha a saját lelkében negatív érzések támadnak, ami ellen senki nincs egyszer s mindenkorra védve – akkor az egocentrizmusból egy idő után depresszió következik. Aki nem tud elfelejtkezni vélt vagy valós szerencsétlenségéről, hogy átadja magát egy szolgálatnak, emberi segítségadásnak és támogatásnak, az ily módon önmagára kárhoztatva előbb-utóbb kiszolgáltatottja lesz a lehúzó erőknek. Pedig az élet legfontosabb törvényei közé tartozik, hogy „Az ajándékozó bővelkedik, aki mást felüdít, maga is üdül.” (Péld 11,25) Hiszen még az is jó lélekkel tölti el az embert, ha az ablakban lévő, vagy a kerti virágokról gondoskodhat – hát még az, ha az Úr szőlőskertjében ténykedhet…!

Ezért kell az „Új Parancsolatot” is újra és újra hallanunk. Különös, hogy a záradéka is mennyire fontos: „…Erről ismerje meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, hogy egymást szeretni fogjátok!” (Ján 13,35) Ne feledjük, e szavak azon az estén születtek, amikor Júdás már elszánta magát, hogy indul a főpapokhoz, s Megváltónk pontosan tudta is, ebből mi fog következni… Ne arról ismerjenek meg tehát, hogy elmondhatod magadról, milyen tisztséged van ebben vagy abban az egyházban, ne is arról, hogy harcosan kiállsz a felekezetedért – hanem arról, hogy szereted embertársaidat. Itt egyébként kifejezetten „egyházi parancsolattal” állunk szemben, tehát olyan elvárással, ami a keresztyént első fokon befelé, gyülekezete irányába kötelezi; ám ez ugyanúgy érvényes mindenki iránt, akit csak útjába hoz az élet.

Igen, ez magas mérce, sőt azt is mondhatjuk, a legmagasabb. De aki tanítványainak ezt parancsba adta, az maga is eszerint cselekedett: golgotai keresztje kötelez – ténye elől senki el nem bújhat. Milyen jó, hogy magam is részese lehetek a jónak, amit ő áldozatával a világnak hozott!

A haragtól indultunk, mint életünk súlyos, mindennapi terhétől – amit a cserben hagyott lélek szükségképpen érez – hát még a versengő, vagy a megbántott… Jézus azonban legyőzte a haragot, mert ő a világból már Atyjához indult, ahova tanítványai akkor még nem követhették. Ez az irány helyes egyedül: a Fő Jó hív, és oda is vár magához, hogy aztán eltörpüljön mellette emberi harcaink, keserűségeink, kudarcaink minden jelentősége, s miénk legyen végre az élet – ahogyan azt ő öröktől el is készítette számunkra.

Ezt foglalja magába, s ezt teszi lehetővé az “Új Törvény”, amit ő azon az utolsó vacsorás estén adott tanítványainak: „Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Erről ismerje meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, hogy egymást szeretni fogjátok!”  Igen, erről ismerjenek meg minket, ne másról. Így is legyen, és tapasztalja meg mindenki, hogy ez – valóban az élet útja! Ámen.

 

Fohász

„Nevelj minket egyességre, mint Atyáddal egy te vagy;

Míg eggyé lesz benned végre minden szív az ég alatt,

Míg Szentlelked tiszta fénye lesz csak fényünk és napunk,

S a világ meglátja végre, hogy tanítványid vagyunk!” Ámen.

                                                                                                           (395. dics. 3.v.)