Igehirdetések

Áldozócsütörtök üzenete

A „mennybemenetel” szót a társalgási nyelvben ma arra használják, hogy valakinek nagyon bejön valami: pénzt és hírnevet hoz számára, esetleg világsikere lesz. A Biblia azonban valami mást ért mennybemenetelen. Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

Igehirdetés 2020. május 17.

Áldozócsütörtök üzenete

 

Lekció: Zsolt 110,1-7

Textus: Márk 16,14-20

„…Az Úr Jézus pedig, miután ezeket mondta nekik, felemeltetett a mennybe, és Isten jobbjára ült. Azok pedig elmentek, és hirdették az igét mindenütt, az Úr pedig együtt munkálkodott velük, s megerősítette az igehirdetést a nyomában járó jelekkel.”

 

Igehirdetés

Rövidesen itt van Urunk mennybemenetelének ünnepe – húsvét után ez zárja le Jézus egész földi útját. Végigjárta már az emberi élet minden próbáját és szenvedését: áldozatában Isten hűséges gyermekének bizonyulva, a világnak üdvösséget szerzett. Az Atya a golgotai kereszt után azonban nem hagyta őt a halálban: „…Et resurrexit tertia die.”

Húsvét ezért a fény áttörését hozza – azon a reggelen minden ragyogni kezdett, s a tanítványok élete alapjaiban megváltozott! Krisztus negyven napig dicsőséges, lelki testében mutatkozott meg számukra, helyreállítva megrendült hitüket – de eljött az idő, amikor beteljesedett még a legnagyobb és legfontosabb ószövetségi látomás is: ő immár „Isten jobbjára ült.” A mennybemenetel nem helyváltoztatást jelent, mint sokan vélnék, hanem azt, hogy átment a látható világából Isten láthatatlan világába, és elfoglalta az őt megillető helyet Isten jobbján – a legmagasabb megbecsülés helyét.

Mi emberek érzékszerveinkkel, de bizony még gondolkodásunkkal is igazából csak a látható világhoz férünk hozzá, azt is csak úgy, ahogy – viszont a Szentírás minden mondata arról szól, hogy a „…láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.” (2Kor 4,18)

Mennybemenetel ünnepére készülve ezért vegyük számba, milyen az élet, ha semmibe vesszük az örökkévalókat; aztán mit tartogat számunkra, amit az ige „mennynek” nevez; s végül még azt is, hogyan készített számunkra átlépést Megváltó Krisztusunk egyikből a másikba.

A csupán a földi világ dolgaira tekintő élet a maga módján általában sikeres. Hogyne lenne, hiszen minden idegszálával erre törekszik, s az ember pszichés energiái valóban elképesztő csodákra képesek. Lehet negyedórákig a víz alatt maradni, fél lábbal és palack nélkül megmászni a Himaláját, fejben milliárdokat huszonhat jegyű számmal osztani – csak az ember végül azt kérdezi, mire volt jó mindez. Pontosan így fogalmaz sok hazafelé tartó lélek is, saját magára nézve: mire volt jó évtizedekig dolgoznom, másokért annyi áldozatot hoznom, kockáztatnom, igyekeznem, kenyeremet „orcám verítékével ennem”…?

Amikor benne járunk az élet sűrűjében és ki sem látszunk a boldogságért való harcból, akkor mindig hittel hisszük, hogy megéri: csak utólag rendül meg a visszatekintő. Tényleg így kellett volna? Valóban ez volt a lehető legjobb út..? Nem akadt volna, itt vagy ott, több szeretetből hozott, áldozatosabb elhatározás, méltóbb helytállás? Változtatni persze már semmin nem lehet, ami elmúlt, az elmúlt – ám sokan elmélkednek utólag ilyesmin.

Legjobban az szokott fájni, ha kevés volt a valóban hitből hozott döntés. Más nem esett, csak a láthatókra tekintett valaki, s az cseppet sem feltűnő, hiszen mindenki így él – de mégis. Vádol a szív. Az ember Isten képmására, képviselőjének teremtetett – miért maradt akkor csak egy gyarló, önző és tekintet nélküli lény, mint bárki más? Hányan találkoznak saját ifjúi önmagukkal könnyesen: igen, én is szépen indultam valamikor… De hova lett az őszinte, jóra igyekvő gyermek, az áldozatra elszánt, tiszta és igaz kis teremtés? Pedig összesen annyi történt, hogy valaki látta a világot, s meg akarta nyerni belőle magának, amit csak tud – mindenki ezt akarja…

Igen, mindenki. Itt a baj. Vagy szinte mindenki – és tényleg nehéz másként akarni… Mi hiányzik? A nem láthatókra tekintés, amit legtöbben későn, megtört vezeklőként kezdenek egyáltalán tekintetbe venni.

Pedig ott áll az evangéliumban kétezer év óta: a Kísértő megmutatja Isten Fiának az egész világot s annak minden gazdagságát. Neked adom mindezt, mondja, egyetlen feltétellel: engem imádj, ne örök Atyádat. E drámai választás egészen egyszerű formában jön közel a mindennapokban: ne legyen fontos számodra az ige, hagyd veszni az imádságot – éld mindenestől a láthatókra tekintő életet, amiben csak megszerezhető tárgyak, kíméletlen érdekek és legfeljebb pozitív és negatív érzelmek léteznek – a többi pedig egyáltalán ne is legyen fontos számodra: miként élsz, mit fogsz magaddal vinni az örökkévalóságba… Ez a beszűkített, lényegétől megfosztott élet vezet aztán a kiábránduláshoz, a nagy és késői felismeréshez: nem így kellett volna…

Holott az is meg volt írva, mégpedig immár háromezer éve: „…Az Úr mondta nekem: Én fiam vagy te, én ma nemzettelek téged!” (Zsolt 2,7) És ennek a Fiúnak ugyanő mondja, éppen mai olvasmányunkban: „Így szól az Úr az én uramhoz: Ülj jobb kezem felől, míg ellenségeidet lábad zsámolyává nem teszem!” (Zsolt 110,1) Ezt a mondatot mind a három első evangélium idézi, és további hat fontos helyen foglalkozik vele az Újszövetség. (Mát 26,64 Csel 2,34  Róm 8,34 Ef 1,20 Zsid 1,13  1Pét 3,22) Egyáltalán semmit nem kell tenned, sem igazadért kiállni, sem ellenségeiddel hadakozni, sem hiúsági csatákat győztesen megvívni – csak ott ülni a jobbomon. Mint az egyiptomi szabaduláskor hangzik az elképesztő üzenet, éppen a leginkább kétségbeejtő pillanatban: „Az Úr hadakozik értetek, ti pedig veszteg legyetek!” (2Móz 14,14)

Hát pontosan az „Úr jobbján ülés” nyugalma hiányzik a csupán világra tekintő lélek mindennapjaiból. Van ott minden más, sokkal több is, mint szükséges – ám a lényeg hiányzik. Közben elfut az élet, „eliramlik”, ahogy a költő mondja, s marad az ember kisemmizetten, üresen és jóvátehetetlenül csalódottan. Pedig ülhetett volna ő is „Istennek jobbján” – mert ami Krisztusunkról megíratott, az mind a mi üdvösségünkre van megírva! (Ján 20,31) Az evangélium sem véletlenül közli felőle, hogy ő mindenkor Istennek jobbján ül, immár dicsőségesen és fénylő Győztesként – ám értünk és előttünk is! Behajtott ajtajú belső szobánkban, még küzdve egy magasabb életért, az ő követésében magunk is ott ülhetünk! Annak közelében, aki örök titok és Megnevezhetetlen, de nekünk mégis jóságos és emberszerető Édesatyánk, aki azt mondja: hadakozok érted, ellenségeidet sorra legyőzöm, mind lábaid zsámolya lesznek – te csak ülj ott a jobb kezem felől.

Többről van tehát szó „megvilágosodásnál” – ami szép és fontos az ember életében, tulajdonképpen nélkülözhetetlen is. Egy személyes kapcsolat tűnik elő: mi gyarló, küszködő, földi emberek a mennyei, teremtő Szeretettel beszélgetünk, hozzá tartozunk, sőt, örökre és véglegesen övéi is vagyunk – ez több és más, mint az elmében felvillanó, mégoly megértést hozó kép. Mi helyettesítheti ezt az odatartozást az ember életében? Semmi, bizonyára semmi!

De lássuk, amit a „mennybemenetel” szó tartalmában jelent. A csöndes, áhítatos pillanatok behoznak valami fontos újat mindennapjainkba, ami másképpen oda soha be nem jöhet. Azt a tudást, ami Szabadítónk értünk hozott áldozatának erejével köt össze – s az ember elkezdi élni megváltozott életét. Azért teheti, mert Urunk Krisztus már véglegesen ott van, Isten jobbján – s ez itt a földön mindent megváltoztat. A tanítványok ennek tudatában képessé váltak szólni az igét, betegeket gyógyítottak, „halottakat” támasztottak, ördögöket űztek ki az ő nevében – ahogyan azt ő meghagyta nekik. (Márk 16,17-18)

Így olvassuk „az Úr pedig együtt munkálkodott velük” – ami a Biblia régi nyelvén ezekkel a szavakkal került kifejezésre: „az Úr keze velük volt…” Zajlik az életünk, és egy láthatatlan kéz eltakarítja az akadályokat előlünk. Félünk a holnaptól, s ez a kéz rámutat egy jelre, vagy egy már-már falon megjelenő kézírásra: „Hol van a ti hitetek…?” (Luk 8,25) A láthatatlan kéz erősebb valamennyi ellenségünknél, úgymint a lustaságnál, kényelemszeretetnél, a megbocsátani nem tudó sértettségnél, és mind a többinél. Aki lélekben ott ül már maga is a mennyekben (Ef 2,5-6) – az naponta megtapasztalja ezt!

Végül az átmenetről – miként közlekedik föld és ég, ember és Isten egymással? Hihetetlen, hogy ilyen egyáltalán létezik, és szinte hátborzongató róla még gondolkodni is: hogy jövünk mi, bűnös emberek egyáltalán ahhoz, hogy megszólítsuk az ég és a föld Teremtőjét…? Ha magunkra tekintünk, el kell ismerjük, bizony sehogy. Az ember méltatlan az örök Szeretettel beszélgetni, mert eljátszotta egyetlen egy, gyönyörű szép életét. Nincs kivétel, a legjobbak is ezt tették – csak a részletekben van különbség. Egyik túl magasra tört, a másik naplopásra adta magát; az egyik lázadozott, a másik elfogadta, amit nem lett volna szabad… Foltjaink alakjukban, árnyalataikban mások ugyan, de attól még – foltok. Nincs a világon olyan vallás, ami ne tudna az ember valós állapotáról, nekünk pedig ezerötszáz oldal beszél róla Szentírásunkban.

Ám ez a könyv a kegyelem édességéről is szól, a gyógyító szeretetről, az elképzelhetetlen, fölmentő jóságról, amivel a Szentséges elnéz minket mennyei magasságából, s az utolsó után is ad még egy újabb lehetőséget. „Nem fárad és nem lankad el, végére mehetetlen bölcsessége. Erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlen erejét megsokasítja. Elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is. De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk: futnak, és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el!” (Ézs 40,28-31)

Mit kell tehát másként tennie, aki már értesült minderről? Gyönyörködjön a világban, azt Isten teremtette – de ne felejtkezzen bele. Tudjon róla, hogy pompás vendégségben járunk ugyan valamennyien, de „itt időnk lejár”, s igazi otthonunk mennyei Atyánknál vár miránk. Hozzá készüljön az ember minden nap: amikor egészséges és mindene megvan – de amikor eljön a betegség és gyöngeség, akkor még inkább. „Nincs itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük.” (Zsid 13,14) E készülődés más fénytörésben fogja megmutatni a világot is, embertársainkat is: nem lesz már akkora hatalmuk lelkünk felett, mint azelőtt. És ez nagy ajándék.

Kezdjünk el úgy igazán az “odafent valókkal” törődni (Kol 3,1-3) – nem csak a földiekkel. Forgassuk elménkben a megértett igazságot, alkalmazzuk azt különböző helyzetekre, és ami a legfontosabb: ne vonjuk ki magunkat mindebből, mintha mi csak nézők lennénk. Kell egy bizonyos távolságtartás, nem szükséges mindenbe bevonódnia az embernek – de ne tegyen úgy, mintha létezésével, lelkének állapotával nem lenne hatása semmire és senkire. Igenis, részesei vagyunk a légkörnek, ami körülvesz bennünket, a családi viszályoknak, ha ilyenek akadnának, de még a kialakuló közerkölcsöknek is. Jelen vagyunk a világban valamennyien. Tudjunk erről, s vállaljuk a részünket – önmagunk karbantartása, „jó formája” ezért is fontos. Rosszkedvünkkel lehúzzuk embertársainkat, versengésünkkel mérgezzük a levegőt, derűnk pedig mások életét is megfényesíti!

Az átmenet földi és mennyei létezésünk közt mindenkor esedékes. Az ember nekilódul és befékeződik, elcsügged és újrakezd. Senki nincs véglegesen készen, csak aki már befejezte földi vendégeskedését – amíg itt vagyunk, addig tisztán kell tartani az “átjárót” magunkban egy magasabb élet felé. Ez kulcskérdés – személyes tennivaló, amit más el nem végezhet helyettünk. Újabb és újabb állomásokra érkezünk, a feladat pedig mindig változik. Bele ne aludjunk dolgunkba – hisz “minden nap hoz új küzdelmet!” Jézus megdicsőülésének kegyelmi ajándéka a keresztyén lelki ébersége – ha valóban hajlik teendőjét újra és újra átfogalmazni. A tegnapi eredmény nem biztos, hogy ma is beválik – emlékezzünk, hogy mannából is csak egy napra valót gyűjtögethetett a nép a pusztában…  Folytonos tanulás, fölfelé figyelés az életünk! Legyünk rá készen – hasznát pedig arassuk bőségesen. Ámen.

 

 

Fohász

„Mivel te utat nyitottál, és tanítottál mennybe menni,

Adjad, hogy téged kövessünk, és siessünk nyomodba’ lenni.

Segítsd igyekezetünket, vond szívünket te magad után,

Hogy a te akaratodnak s nyomdokodnak

Járhassunk útján!

 

Míg bujdosunk e pusztában s mint hazánkba, az égbe érünk,

Légy kezesünk, védj bennünket, és hitünket neveljed, kérünk.

Hogy a veszedelmek között megütközött köztünk ne légyen,

Hitünknek elevenségét, reménységét

Ne érje szégyen!” Ámen.

                                                  (359. dics. 3-4.v.)