A „mennybemenetel” szót a társalgási nyelvben ma arra használják, hogy valakinek nagyon bejön valami: pénzt és hírnevet hoz számára, esetleg világsikere lesz. A Biblia azonban valami mást ért mennybemenetelen. Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

Igehirdetés 2020. május 17.

Áldozócsütörtök üzenete

 

Lekció: Zsolt 110,1-7

Textus: Márk 16,14-20

„…Az Úr Jézus pedig, miután ezeket mondta nekik, felemeltetett a mennybe, és Isten jobbjára ült. Azok pedig elmentek, és hirdették az igét mindenütt, az Úr pedig együtt munkálkodott velük, s megerősítette az igehirdetést a nyomában járó jelekkel.”

 

Igehirdetés

Rövidesen itt van Urunk mennybemenetelének ünnepe – húsvét után ez zárja le Jézus egész földi útját. Végigjárta már az emberi élet minden próbáját és szenvedését: áldozatában Isten hűséges gyermekének bizonyulva, a világnak üdvösséget szerzett. Az Atya a golgotai kereszt után azonban nem hagyta őt a halálban: „…Et resurrexit tertia die.”

Húsvét ezért a fény áttörését hozza – azon a reggelen minden ragyogni kezdett, s a tanítványok élete alapjaiban megváltozott! Krisztus negyven napig dicsőséges, lelki testében mutatkozott meg számukra, helyreállítva megrendült hitüket – de eljött az idő, amikor beteljesedett még a legnagyobb és legfontosabb ószövetségi látomás is: ő immár „Isten jobbjára ült.” (Zsolt 110,1-4) A mennybemenetel nem helyváltoztatást jelent, mint sokan vélnék, hanem azt, hogy átment a látható világból Isten láthatatlan világába, és elfoglalta az őt megillető helyet Isten jobbján – vagyis a legmagasabb megbecsülés helyét.

Mi emberek érzékszerveinkkel, de még gondolkodásunkkal is igazából csak a látható világhoz férünk hozzá, azt is csak úgy-ahogy – viszont a Szentírás minden mondata arról szól, hogy a „…láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.” (2Kor 4,18)

Mennybemenetel ünnepére készülve ezért vegyük számba, milyen az élet, ha semmibe vesszük az örökkévalókat; aztán mit tartogat számunkra, amit az ige „mennynek” nevez; s végül még azt is, hogyan készített számunkra átlépést Megváltó Krisztusunk egyikből a másikba.

A csupán a földi világ dolgaira tekintő élet a maga módján általában sikeres. Hogyne lenne, hiszen minden idegszálával erre törekszik, s az ember pszichés energiái valóban elképesztő csodákra képesek. Lehet negyedórákig a víz alatt maradni, fél lábbal és palack nélkül megmászni a Himaláját, fejben milliárdokat huszonhat jegyű számmal osztani – csak az ember végül azt kérdezi, mire volt jó mindez. Pontosan így fogalmaz sok hazafelé tartó lélek is, saját magára nézve: mire volt jó évtizedekig dolgoznom, másokért annyi áldozatot hoznom, kockáztatnom, igyekeznem, kenyeremet „orcám verítékével ennem”…?

Amikor bent járunk az élet sűrűjében s ki sem látszunk a boldogságért való harcból, mindig hittel hisszük, hogy megéri: csak utólag rendül meg a visszatekintő. Tényleg így kellett volna..? Valóban ez volt a lehető legjobb út? Nem akadt volna, itt vagy ott, több szeretetből hozott, áldozatosabb elhatározás, méltóbb helytállás? Változtatni persze már semmin nem lehet, ami elmúlt, az elmúlt – ám elég sokan elmélkednek utólag ilyesmin.

Legjobban az szokott fájni, ha kevés volt a valóban hitből hozott döntés. Más nem esett, csak a láthatókra tekintett valaki, s az cseppet sem feltűnő, hisz mindenki így él – de mégis… És vádol a szív. Az ember Isten képmására, vagyis képviselőjének teremtetett – miért maradt akkor csak egy gyarló, önző és tekintet nélküli lény, olyan valaki, mint bárki más? Hányan találkoznak saját ifjúi önmagukkal könnyesen: igen, én is szépen indultam valamikor… De hova lett az őszinte, jóra igyekvő gyermek, az áldozatra elszánt, tiszta és igaz kis teremtés…? Pedig összesen annyi történt, hogy valaki látta a világot, s meg akarta nyerni belőle magának, amit csak tud – hisz mindenki ezt akarja…!

Igen, mindenki. Itt a baj. Vagy szinte mindenki – és tényleg nehéz is másként akarni. Mi hiányzik? A nem láthatókra tekintés, amit legtöbben csak későn, már megtört vezeklőként kezdenek egyáltalán tekintetbe venni…

Pedig ott áll az evangéliumban kétezer éve: a Kísértő megmutatja Isten Fiának az egész világot s annak minden gazdagságát. Neked adom mindezt, mondja, egyetlen feltétellel: engem imádj, ne örök Atyádat. E drámai választás egészen egyszerű formában jön közel a mindennapokban: ne legyen fontos számodra az ige, hagyd veszni az imádságot – éld mindenestől a láthatókra tekintő életet, amiben csak megszerezhető tárgyak, kíméletlen érdekek és legfeljebb pozitív és negatív érzelmek léteznek – ám a többi pedig egyáltalán ne is legyen fontos: miként élsz, mit fogsz magaddal vinni az örökkévalóságba… Ez a beszűkített, lényegétől megfosztott élet vezet aztán a kiábránduláshoz, a nagy és késői felismeréshez: nem így kellett volna…!

Holott az is meg volt írva, mégpedig immár háromezer éve: „…Az Úr mondta nekem: Én fiam vagy te, én ma nemzettelek téged!” (Zsolt 2,7) És ennek a Fiúnak ugyanő mondja, éppen mai olvasmányunkban: „Így szól az Úr az én uramhoz: Ülj jobb kezem felől, míg ellenségeidet lábad zsámolyává nem teszem!” (Zsolt 110,1) Ezt a mondatot mind a három első evangélium idézi, és még további hat fontos helyen foglalkozik vele az Újszövetség! (Mát 26,64 Csel 2,34  Róm 8,34 Ef 1,20 Zsid 1,13  1Pét 3,22) Egyáltalán semmit nem kell tenned: sem igazadért kiállni, sem ellenségeiddel hadakozni, sem pedig hiúsági csatákat győztesen megvívni – csupán ott ülni a jobbomon. Mint az egyiptomi szabaduláskor hangzik az elképesztő üzenet, éppen a leginkább kétségbeejtő pillanatban: „Az Úr hadakozik értetek – ti pedig veszteg legyetek!” (2Móz 14,14)

Hát pontosan az „Úr jobbján ülés” nyugalma hiányzik a csak a világra tekintő lélek mindennapjaiból. Van ott minden más, sokkal több is, mint szükséges – ám a lényeg hiányzik. Közben elfut az élet, „eliramlik”, ahogy a költő mondja, s marad az ember kisemmizetten, üresen és jóvátehetetlenül csalódottan. Pedig ülhetett volna ő is „Istennek jobbján” – mert ami Krisztusunkról megíratott, az mind a mi üdvösségünkre van megírva! (Ján 20,31) Az evangélium sem véletlenül közli felőle, hogy ő mindenkor Istennek jobbján ül, immár dicsőségesen és Fénylő Győztesként – ám értünk és előttünk is járt…! Behajtott ajtajú belső szobánkban, küzdve egy magasabb életért, az ő követésében magunk is pontosan ott ülhetünk! Annak közelében, aki örök Titok és valójában Megnevezhetetlen, nekünk mégis jóságos és emberszerető Édesatyánk, aki azt mondja: hadakozok érted, ellenségeidet sorra legyőzöm, maradj veszteg, mind lábaid zsámolya lesznek – te csak ülj ott a jobb kezem felől…!

Többről van tehát szó „megvilágosodásnál” – ami szép és fontos az ember életében, tulajdonképpen nélkülözhetetlen is. Egy személyes dimenzió tűnik elő: mi gyarló, küszködő, földi emberek a mennyei, teremtő Szeretettel beszélgetünk, hozzá tartozunk, sőt, örökre és véglegesen övéi is vagyunk – igen, ez több és más, mint az elmében pillanatra felvillanó, mégoly megértést hozó kép. Mi helyettesítheti ezt az odatartozást az ember életében? Semmi, bizonyára semmi…!

De lássuk, amit a „mennybemenetel” szó tartalmában jelent. A csöndes, áhítatos pillanatok behoznak valami fontos újat mindennapjainkba, ami másképpen oda soha be nem jöhet. Azt a tudást, ami Szabadítónk értünk hozott áldozatának erejével köt össze – s az ember elkezdi élni megváltozott életét. Azért teheti, mert Urunk Krisztus már véglegesen ott van, Isten jobbján – s ez itt a földön mindent megváltoztat. A tanítványok ennek tudatában képessé lettek szólni az igét, betegeket gyógyítottak, „halottakat” támasztottak, ördögöket űztek ki az ő nevében – ahogyan ő meghagyta nekik…! (Márk 16,17-18)

Az Úr együtt munkálkodott velük – ami a Biblia régi nyelvén ezekkel a szavakkal került kifejezésre: „az Úr keze velük volt…” Zajlik az életünk, s egy láthatatlan kéz eltakarítja az akadályokat előlünk. Félünk a holnaptól, s ez a kéz rámutat egy jelre, vagy egy már-már „a falon” megjelenő kézírásra: „Hol van a ti hitetek…?” (Luk 8,25) A láthatatlan kéz erősebb valamennyi ellenségünknél, úgymint a lustaságnál, kényelemszeretetnél, a megbocsátani nem tudó sértettségnél, hiúságnál, és mind a többinél. Aki lélekben ott ül már maga is a mennyekben (Ef 2,5-6) – az naponta megtapasztalja ezt!

Végül az „átmenetről.” Miként közlekedik föld és ég, Isten és ember egymással? Hihetetlen, hogy ilyen egyáltalán létezik, szinte hátborzongató róla még gondolkodni is! Hogyan jövünk mi, bűnös emberek egyáltalán ahhoz, hogy megszólítsuk az ég és a föld Teremtőjét…?! Magunkra tekintve el kell ismerjük, bizony sehogy. Az ember méltatlan az örök Szeretettel való beszélgetésre, mert eljátszotta egyetlen egy, gyönyörű szép életét. Nincs kivétel, a legjobbak is ezt tették – csak éppen a részletekben van különbség. Egyik túl magasra tört, a másik naplopásra adta magát; az egyik lázadozott, a másik pedig elfogadta, amit nem lett volna szabad… Foltjaink alakjukban, árnyalataikban mások, de attól még – foltok… Nincs a világon vallás, ami ne tudna az ember valós, és sajnálatosan megromlott állapotáról, nekünk pedig ezerötszáz oldalon beszél róla Szentírásunk!

Ám ez a könyv a kegyelem édességéről is szól: a gyógyító szeretetről, az elképzelhetetlen, fölmentő jóságról, amivel a Szentséges elnéz minket mennyei magasából, s az utolsó után is ad még egy újabb lehetőséget! „Nem fárad és nem lankad el, végére-mehetetlen bölcsessége. Erőt ad a megfáradtnak, s az erőtlen erejét megsokasítja. Elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is: de akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk: futnak, és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el!” (Ézs 40,28-31)

Mit kell hát másként tennie, aki már értesült minderről? Gyönyörködjön a világban, azt Isten teremtette – de ne felejtkezzen bele. Tudjon róla, hogy pompás vendégségben járunk valamennyien, de „itt időnk lejár”, s igazi otthonunk mennyei Atyánknál vár. Hozzá készüljön az ember minden nap: amikor egészséges és mindene megvan – de ha eljön a betegség és gyöngeség, akkor még inkább. „Nincs itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük.” (Zsid 13,14) E készülődés más fénytörésben fogja megmutatni a világot, s embertársainkat is: nem lesz már akkora hatalmuk lelkünk felett, mint azelőtt, mégis értékesek maradnak. És ez nagy ajándék.

Kezdjünk el úgy igazán az „odafent valókkal” törődni (Kol 3,1-3) – nem csupán a földiekkel. Forgassuk elménkben a megértett igazságot, alkalmazzuk azt különböző helyzetekre, s ami a legfontosabb: ne vonjuk ki magunkat mindebből, mintha csak nézők lennénk! Kell egy bizonyos távolságtartás, nem szükséges mindenbe bevonódni, ez igaz – de ne tegyen úgy az ember, mintha létezésével, lelkének állapotával nem lenne hatása semmire és senkire. Igenis, részesei vagyunk a légkörnek, ami körülvesz bennünket, a családi viszályoknak, ha ilyenek akadnának, de még a kialakuló közerkölcsöknek is! Egy egyre trágárabb világban milyen jó például tiszta és igaz, vagy éppen támogató szót hallani…! Jelen vagyunk a világban valamennyien. Tudjunk erről, s vállaljuk is a részünket – önmagunk karbantartása, „jó formája” ezért is fontos. Mindennapjainkat megfényesíti a szeretet egyetlen napi mézcseppje – akár adjuk, akár kapjuk!

Az átmenet földi és mennyei létezésünk közt mindenkor esedékes. Az ember nekilódul és befékeződik, elcsügged és újrakezdi. Senki nincs közülünk véglegesen készen, csupán az, aki már befejezte földi vendégeskedését. Amíg itt vagyunk, kötelesség tisztán tartani az „átjárót” magunkban egy magasabb élet felé! Ez tényleg a kulcskérdés – olyan személyes tennivaló, amit senki más el nem végezhet helyettünk. Újabb és újabb állomásokra érkezünk, a feladat pedig mindig változik. Bele ne aludjunk dolgunkba – hisz „minden nap hoz új küzdelmet!” Jézus megdicsőülésének kegyelmi ajándéka a keresztyén lelki ébersége – ha valóban hajlik teendőjét újra és újra átfogalmazni. A tegnapi eredmény nem biztos, hogy ma is beválik – emlékezzünk, hogy mannából is csupán egyetlen napra valót gyűjtögethetett a nép a pusztában…  Folytonos tanulás, fölfelé figyelés – ez az életünk! Legyünk rá készen – hasznát pedig arassuk le bőségesen! Így is legyen. Ámen.

 

 

Fohász

 

„Mivel te utat nyitottál, és tanítottál mennybe menni,

Adjad, hogy téged kövessünk, és siessünk nyomodba’ lenni.

Segítsd igyekezetünket, vond szívünket te magad után,

Hogy a te akaratodnak s nyomdokodnak

Járhassunk útján!

 

Míg bujdosunk e pusztában s mint hazánkba, az égbe érünk,

Légy kezesünk, védj bennünket, és hitünket neveljed, kérünk.

Hogy a veszedelmek között megütközött köztünk ne légyen,

Hitünknek elevenségét, reménységét

Ne érje szégyen!” Ámen.

                                                  (359. dics. 3-4.v.)