Az én Atyám a szőlőműves

Olaszországban átriumos, történelmi házak udvarán látni háromszáz éves, kitűnően termő lugasokat. Ahol pedig a Vág torkolatánál valamikor Marcus Aurelius, a filozófus császár védte birodalmát a kvádok ellen, s a korabeli préshelyek feltárásakor római kori szőlőszemeket találnak a régészek – ott ma már több mint ezer éve művelnek magyarok mosolygó szőlőskerteket… Erről is szól az alábbi igehirdetés.

 

Igehirdetés 2021. február 21.

Az én Atyám a szőlőműves

 

Lekció: Ján 15, 1-17

Textus: Ján 15,1

„Én vagyok az igazi szőlőtő, és az én Atyám a szőlőműves.”

 

Igehirdetés

Gyermekkorom emléke, hogy nagycsaládban éltünk. Nem csupán azért, mert öten voltunk testvérek (én a negyedik) – de valahogy mindig lakott nálunk a gödöllői református parókián átmenetileg más is. Emma néni, a Nagyszőlősről menekült gyülekezeti testvér, elaggott nagyszüleink, kitelepítésből 56-ban nyugatra induló festőművész gróf – mindez magától értetődött. És az is, hogy a vasárnapi asztalnál szinte mindig további vendégek voltak: látogató atyafiság vidékről, ismerősök a háború előtti Pestről, egykori kárpátaljai kollégák – szüleink pedig napi munkájuk mellett nem csak a nagy kertet művelték, hogy egyáltalán legyen elegendő ennivalónk, hanem édesanyánk a templomkertben gyönyörű virágoskertet, édesapánk meg a ház déli oldalán, az oszlopos folyosó lábánál lugasnak való szőlőt is ültetett.

Aztán jött 1960-tól a Fasor-i templom ideje – ahol a második emeleten laktunk, és a nagyváros más életformát hozott. Magamnak évtizedekbe telt, hogy ráízelítsek a kertre: a budaörsi parókián ültettem, amennyi fért a kis udvarban, Szentendrén pedig ötven gyümölcsfát telepítettem a „papkertbe” (ami utóbb eladva beleépült a Református Gimnázium új szárnyába).

Nyugdíjas éveink jelenlegi otthonának kertjében aztán közel ötven étkezési csemegeszőlőt telepítve értettem meg igazán, miért tartozott a szőlő a régi ember mindennapjához: kevés gyümölcs szerez annyi örömöt, mint éppen ez! Borral nem foglalkozom, ahhoz pince és présház, meg sajátos szakértelem is kell – de a szőlőművelés életem alkonyának így is legnagyobb örömei közé lépett elő.

Gondoljuk meg, már a fajták kiválasztása és gondos elültetése micsoda élvezet. Mindennek pontosan utána kell nézni a szakirodalomban. A megfelelő csemetekerteket kiválasztani, velük a kapcsolatot fölvenni – szőlősgazdákkal megbeszéléseket folytatni, tapasztalataikat átvenni. Lugast, adott esetben pergolát is építeni, a tőkék alakját és méretét évek során megfelelően kialakítani, a metszés fortélyaiban előrehaladni… Már néhány tőkétől is milyen értékessé válik egy kert!

Olaszországban átriumos, történelmi házak udvarán láttam háromszáz éves, kitűnően termő lugasokat. Ahol pedig a Vág torkolatánál valamikor Marcus Aurelius, a filozófus császár védte birodalmát a kvádok ellen, s a korabeli préshelyek feltárásakor római kori szőlőszemeket találnak a régészek – ott ma már több mint ezer éve művelnek magyarok mosolygó szőlőskerteket…

Mindezt előre kellett bocsátani, hogy jobban értsük, ugyan miért mondhatta Megváltónk is egyik legszebb hasonlatát éppen a szőlőtőkéről.  Az ószövetségi embernek a béke idilli kifejezése volt saját szőlőtőkéje alatt üldögélni (1Kir 4,25 Mik 4,4 Zak 3,10) – annak művelése pedig képes kifejezése a hűséges gondnak, amit Isten az ő népe iránt tanúsít. A Biblia gyakran hasonlítja Izraelt jól gondozott szőlőhöz, esetleges hűtlenségét pedig annak elvadulásához. (Zsolt 80,9-10  Jer 2,21) A heródesi templom bejárata felett nagy arany szőlőfürt függött, a makkabeusok korában vert pénzeken pedig fürtök jelképezték a nép bőségben élését.

Ennek a képnek adott Jézus gyökeresen új jelentést: „Én vagyok az igazi szőlőtőke – és az én Atyám a szőlőműves.” (Ján 15,1)

Azt is jó persze tudni e jelképet bontogatva, hogy a vadszőlő (Vitis sylvestris) erdei kúszónövény, ami a fák ágain följutva a lombkorona külső, napfényes részén hozza apró, ehetetlen bogyóit. Ebből került szelektálásra „Nóé óta” azaz kb. 35.000 év alatt az, amit ma Vitis vinifera-nak, gyümölcstermő szőlőnek nevezünk. (Az időszak egybeesik az utolsó jégkorszak végétől eltelt idővel.) A 20. században tudatos keresztezésekkel még külön kierősítették egy-egy fajtájának legkedvezőbb tulajdonságait: cukortartalmát, savait, aromája, fagytűrését, rezisztenciáját stb. Büszkén elmondhatjuk, hogy a nemesítő tevékenységben hazánkfiai is nagy nevet szereztek, kivált, ami a csemegeszőlőket illeti – történelmi boraink pedig a mai napig megtalálhatók uralkodók asztalain.

Azonban az értéket nem adják ingyen. Verejtékes fáradtsággal meg kell érte dolgozni, beleértve a kapálást is, nem beszélve a tapasztalatok értelmes és okos gyűjtéséről, tanulságok levonásáról, hagyományként emlékezetben tartásáról – mert a vadszőlőből nem lesz Hamburgi muskotály vagy Muscat bleu egyik napról a másikra, de a szőlőben egyetlen elültetett jó bortermő oltványvessző is leghamarabb 4-5 év alatt fordul termőre.

Jézus hasonlatának első szereplője János evangéliumában maga az Atya, ő a „szőlőműves.” Nem csak teremtő hát, aki útjára indította a hatalmas világfolyamatot, hanem jóságos Atya is – ezt a nevet kifejezetten Jézus hozta a világnak – azonkívül azonban olyan értelmes szeretetű gazda is, aki a meglévő életeket még jelentékenyebb és ízesebb értékké akarja emelni! Minket is ennek jegyében vezet végig életutunkon. Mennyei magasságából elnézi földi botladozásainkat, nézzük csak, mire jutnak – ám nem semleges publikum módján, hanem oldalunkon állva: nagyon is szeretné, ha előrehaladnánk a jóban, ha nemesednénk – a keserű-savanyú vadszőlőből pedig minél előbb ízes, jó csemegeszőlő válna!

Ennek a szándéknak még gondolata is gyógyító a lélek számára. Arról van ugyanis szó, hogy egyáltalán nem gazdátlan a világ: az ég Ura nagyon is tudja, mit akar földi szőlőskertjével. Hogy mi nem mindig látjuk ezt, vagy legyünk pontosabbak: sokszor csupán utólag vagyunk ilyesmire képesek – az teljesen más kérdés. Isten a maga részéről viszi előre, amit egyszer finomhangolással (fizikus nyelven: az univerzális állandók számadatainak meghatározásával) elkezdett – erről az állandóságról, tulajdonképpen az ő hűségéről szól az egész Biblia. Egyetlen tapodtat se menjen tovább a hívő ember, amíg ennek bizonyosságában meg nem erősödik. Hogyan fog szembenézni mások gyarlóságaival, a világ hitványságával, a betegséggel, magánnyal, elmúlással – ha éppen ezt nem tisztázta le magának…?

Köztünk és őközte egyébként olyanféle a különbség, mint a kert gazdája és a szőlővessző közt: a butuska venyige él ugyan, hogyne élne a maga módján, növekszik és levelet, sőt még fürtöt is hoz – de hol van terveiben, értelmében, a dolgok átlátásában attól, aki telepítette őt…? Az ember legyen tisztában világhelyével. Élethordozók vagyunk Teremtőnk akaratából, a kétségtelen csodát legtöbbször még csak nem is belátva – ám a szőlőműves igazából biztosan nem mi vagyunk.

Milyen más lenne az elszabadult, káromló világ, ha végre tudatára ébredne ennek: sőt, még magunk is egészen mások lennénk karanténos nyűgösségünkkel, változó hangulatainkkal és túlméretezett vágyainkkal, ha erre többet gondolnánk! A minap panaszkodott valaki a tévében meglehetősen „magas c-n”, őneki miért nem mondják már meg, mikor fog vakcina-oltást kapni. Az láthatólag eszébe sem jutott, hogy annak a világnak létrehozásában, ahol egyáltalán vakcinára van szükség, a nemzetközi szerződéseket pedig ravaszul fogalmazzák, hogy ki lehessen bújni alóluk, esetleg mindnyájan pontosan egyenlőképpen részesek vagyunk – s ezen a felháborodott hangvétel egyáltalán semmit nem segít. Valami másra volna szükség.

Jézus hasonlata rólunk szól, nem csak általánosságokról. Az emberekről, akik futóindaként terjesztjük ki igényeinket az életre, és méltatlankodunk elvárásaink bármi fajta megkisebbítésén. Hozzá nem értő szemlélő kifejezetten elborzad a kertben, amikor a tavaszi metszési, vagy a későbbi zöldmunkálati tevékenységeket szemléli: a gazda metszőollója a duzzadó rügyekkel teli szőlővesszők jó kilencven százalékát eltávolítja! Amikor pedig nyáron már ott mutatkozik a bőséges termés a hajtásokon, megeshet, hogy még a zöld fürtök felét külön is levágja, és a földre dobja…

Igen, a hozzá nem értő szemlélő, akik mindnyájan vagyunk szégyentelen életéhségünkben: mi általában pontosan ilyesformán érzünk és így gondolkodunk. Pedig a kevesebb a több, és a veszteség nyereséggé válik, ahol értenek a szőlőműveléshez: igényesebb országokban (most nálunk is újra) hegyközségi törvény szabályozza az igazán értékes fajták szüretelhetőségének mennyiségét – hogy a megmaradt rész aztán valóban garantáltan jó minőségű legyen. A Dunántúl egy magánosan álló vulkáni hegyén van hazánk legkisebb történelmi borvidéke – amikor a 2. világháború után megváltozott a tulajdonosi szerkezet, elkezdték nagy hozamú fajtákkal betelepíteni. Legalább fél évszázadba telik, míg most a régi értékét, nemes hírét újra visszaállítják valahogy…

Amikor a szőlőműves „metszéskor” a maga fensőbb tudásával elvesz tőlünk értékesnek tűnő életdarabokat, nem gonoszságból teszi: értéket akar látni. Jobb aromákat, illó olajakat, kifinomultabb harmóniát, teltebb és kiműveltebb tartalmat – ahogy Márai fogalmaz „latinos pallérozottság”-ot.

Mi ehhez a magunk részéről annyit tehetünk hozzá, hogy minden emberi veszteségünkben azt keressük: mi jó jöhet ki ebből. Mert ha a világ nagy bűntényéből, a szent és igaz keresztre adásából azoknak megváltás származhatott, akik megértették a Golgotán történteket – úgy a mi próbatételeink is munkálhatnak a tisztán látóban páratlan lelki növekedést!

Csak történjen meg minden a maga idejében. A metszést például akkor tanácsos elvégezni, amikor elmúltak a nagyobb fagyok, de még nem indult meg a szőlő. Ez összesen néhány hetet jelent a termőévből. A levágott vessző helyét ilyenkor a tőke néhány nap alatt védőréteggel vonja be, mint var a sebet, majd leszárítja. Ha később kerül sor a metszésre, akkor könnyezni kezd – ami egyrészt értékes életerőt veszteget el, másrészt megvakíthatja még azokat a szemeket is, amik megmaradtak. Lelki feladataink elvégzésének is megvan a maga ideje. (Préd 3,1-8) Önfegyelmi gyakorlat, gondolataink nevelése, megőrizni fizikai és lelki tartásunkat – rendre mind egy-egy életszakaszban a legfontosabb. Ha halogatjuk őket, később már sokkal nehezebbek – tunyasággal is lehet nagy kárt okozni. A szőlőskert mindenesetre erre tanít.

A hasonlat legfontosabb szereplője maga Jézus: „Én vagyok az igazi szőlőtő, és az én Atyám a szőlőműves.” A mondat Izrael küldetését így jelöli meg: „Maradjatok énbennem, és én is tibennetek – akkor teremtek sok gyümölcsöt.”  Az ingyen vett, bővölködő kegyelemről van szó. (Ézs 5,1-7  Ézs 55,1-13) Tisztázásra kerül, amit a nép hajlamos elfelejteni, ha önimádatba süllyed: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket” (Ján 15,16) – és a dolog külön is konkrétizálódik: „…nálam nélkül semmit nem cselekedhettek.”

Olyan súlypont-eltolódásról van tehát szó, amikor az ember kikerül a középpontból és a főhely azé lesz, aki mindeneket megalkotott. Ezt jelenti „Jézusban maradni”: átadom számára az első helyet. Vannak érzelmeim, hogyne lennének, történik az életem – de a főszereplő mégis ő: aki „…az Alfa és az Ómega, aki van, volt és aki eljön, a Mindenható!” (Jel 1,8)

Így szűnnek meg kínzó vágyak, rettegő félelmek és az élet nagy bizonytalansága – őbenne maradva. Olyan egyszerű és természetes, ahogyan a jól termő szőlővesszőnek megvan a tőkén a helye. Táplálékát mélyebbről nyeri  – nála nélkül semmit nem cselekedhet. Amire szüksége van, bőségesen megkapja – indításokat, erőt és bizonyosságot – naponta eljut a meggyőződésre: pontosan ott vagyok, ahol lennem kell. A hasonlat tisztasága fölöslegessé tesz minden további okoskodást.

A Bibliát elejétől átható kép igazi távlata pedig a szüreti öröm: meggazdagodtunk egy év termésével! Volt értelme a kora tavaszi igyekezetnek, a sok évközi fáradozásnak – zenghet a domboldal a szüretelők dalától! Leszedik a fürtöket, kosarakban hordják a sajtóhoz, mindjárt ki is tapossák, és – örömünnepet ülnek. „Ezeket beszéltem nektek, hogy megmaradjon bennetek az én örömöm, és a ti örömötök beteljen.” (Ján 15,11)

Megadja Urunk a korai és késői esőt – örvendezzetek és vigadjatok az Úrban, Sionnak fiai! „…És megtelnek a csűrök gabonával, és bőven öntik a sajtók a mustot és az olajat. És kipótolom nektek az esztendőket, amelyeket tönkretett a szöcskő, a cserebogár és a hernyó és a sáska.” (Jóel 2,23-25) Ezért jó keresztyénnek lenni – mert ilyen Istenünk van! Aki énbennem marad, sok gyümölcsöt terem, mondja Jézus.

A Nagy Szőlőműves tudja, mit miért tesz – benne bízhatunk. Ha most még tar és kopasz volna a kert, ő bizonyosan elhozza tavaszát, s árad majd áldása. Éneklünk a szüretelők énekével – éspedig azért, mert számunkra már Jézus az „igazi szőlőtő.” Benne maradunk, és ő is mibennünk – így pedig nem lehet már az élet sem keserű, sem pedig savanyú. Éppen ellenkezőleg, ő „édes bort” ad Szentlelke által (Csel 2,13) – s a mi mámorunk így már nem földi bortól való. Átszellemülten mondhatjuk az esti énekkel:

 

„…Kegyelmednek köszönhetem

e nagy ajándékot is,

Hogy a jóra érezhetem

már csak a szándékot is.

Amit azért kezdettél,

bennem fölélesztettél,

Kérlek, hogy félbe ne hagyjad,

sőt, gyarapodását adjad!

 

Bocsásd meg hibáimat,

melyeket ma ejtettem,

Szaporítsad javaimat,

melyeket tőled vettem.

Engedjed, hogy halálom,

melynek a csendes álom

kiábrázoló példája:

Légyen idvesség órája!”  Ámen.

 

  1.  dics. 4-5. v. (dr. Szentgyörgyi József orvos, 1765-1832)