Az emberi élet, sőt maga a társadalom is saját erejéből csak szétesni képes, mint egyébként az anyagi világ bármelyik létezője – amennyiben nem közölnek vele kívülről energiát. Minket pedig csak jobb távlat lelkesíthet ennél, folyton igyekszünk is valahova – de vajon megérkezünk-e? És ha igen, hova? Erről szól az alábbi igehirdetés.
Igehirdetés 2021. január 31.
Amire nagyon vágyunk
Lekció: Zsolt 15,1-5
Textus: Zsolt 15,1
„Uram, ki lehet sátradnak vendége, ki időzhet szent hegyeden?”
Igehirdetés
Minden élet tart valahová. Elfoglalják események, az aktuális tennivalók, de lát maga előtt egy célt, ahol „még jobb” lenne. A munkálkodó megpihenne, ahol végre nem csak kötelességeire figyelhet, a bezártságba kényszerült pedig elbeszélgetne valakivel – csak úgy egy napfényes padon, maszk nélkül, vidáman és szabadon. Valahová igyekezni kell. Természetes és egészséges törekvések ezek, amiket összefoglal, és végső magasságába emel az üdv iránti egyetemes vágyakozás.
Vallástalan korunk persze nem így nevezi. Sorozatban, sőt sorozatokban gyártja az illúziókeltő eszközöket: mindenből új és még jobb! Parfümből, autóból és elő-takarékosságból. Pótszerként még istenekkel is bőségesen ellát, akik vörös szőnyegen érkeznek s magánéletük legizgalmasabb fordulatai, hogy mi van a kutyáikkal, és hogyan áll a válásuk.
Ez a csinnadratta sem képes eltakarni azonban a mélyben rejlő, örök sóvárgást: valami nagy jóra lenne szükség. Emelkedettre, nem csak celebekre, igazira, nem csak a legmárkásabbra – végeredményben üdvre, nem pedig csupán boldogságra.
A régi embernek ezt adta meg a szent hely, ahol közössége ünnepei zajlottak. Először mindössze egy kövekkel kijelölt kör volt, ahova kizárólag a magasabb világgal kapcsolatot tartó személy léphetett, az is csak kivételesen. Körülötte folyt az ünneplés: ének és tánc, valamint a kultikus lakoma. Aztán a körberakott kövek tizenöt tonnásak lettek, amiket égi jelenségekhez tájoltak, úgy állították fel őket – majd pedig évszázadok művészi munkájával katedrálisok emelkedtek. Minden kor embere pontosan tudta, hogy az életnél, amit általában él, van egy „jobb” – az ünnepi. A mindennapok szokott kuszaságánál rendezettebb, az elpiszkolódottnál igazabb, fényesebb – amikor a közösség mindenben egyetért s istenségével az örökkévalóság jegyében egyesül.
A bibliai híradás szerint Izrael népe a honfoglalással megörökölte a jeruzsálemi Sion ősi szentélyét. Lényegében egy közepes sziklát, körülötte kisebb várossal – ahol azonban mindig is a Felséges Istent imádták, s amely helynek Ábrahám idejében Melkisédek volt a papja. (1Móz 14,18-20) Ide telepítette Kr.e. 1000 táján Dávid király a Szövetség ládáját, falakkal és megerősítő bástyákkal körülvéve a hegyet, s itt építette fel fia Salamon – a pusztai szent sátor mintájára, az első templomot.
Erre a helyre igyekeztek, sokszor egyhetes gyaloglással, az országból mindenhonnan a zarándokok. A templom kapujánál papi öltözékben énekes lévita fogadta őket, akinek kántálása egyszerre volt üdvözlet és hittanóra. Zsoltárja, amit húros hangszerrel kísért, s aminek „Kórus” részét már többedmagával énekelte, fennmaradt számunkra – s háromezer év után is pontos képet ad Izrael népének akkori hitéről. Megtudjuk belőle, milyen lelki feltételeket tartottak érvényesnek és vártak el a templomba lépéshez:
Előénekes:
„Uram, ki lehet sátradnak vendége, ki időzhet szent hegyeden?”
Kórus:
„Az, aki tökéletességben jár, igazságot cselekszik, és igazat szól szívében:
nyelvével nem rágalmaz, nem tesz rosszat felebarátjával,
nem szerez gyalázatot rokonainak.
Megvetéssel néz az alávalókra, de tiszteli az Urat félőket.
Esküjét nem vonja vissza, ha kárt vall is.
Pénzét nem adja uzsorára – megvesztegetést nem fogad el az ártatlan rovására.”
Együtt:
„Aki ezeket teszi, nem rendül meg soha örökké.” (Zsolt 15,1-5)
A templom területére tehát csak az léphet, aki „igaz.” Ő az Úr vendége lesz, aki elidőzhet a szent helyen, és megerősödve, lelkében az örökkévalóság bizonyosságával térhet haza szokott életébe. Ha megtűr magában önzést, jogtalan haszonszerzést, bármi tisztátalanságot, jobban teszi, ha kívül marad. Háromezer év után is érezzük, hogy messze nem csak a templomépület négyzetmétereiről, hanem a magasabb életről van szó, ahova mindnyájan vágyakozunk, s amit a Biblia Istenországának hív. Maga a szentély csak eszköze és szimbóluma ennek. A próféták, apostolok és a Jelenések sok helyen részletesen fölsorolják, kik maradnak abból föltétlenül ki. (Ez 22,12-13 1Kor 6,9-12 Jel 22,14-15) Mai igénk formája szerint pozitívan adja elénk a templomi megjelenés belső feltételeit.
Jézus tanításainak középpontjában is Isten királyi uralma áll (Mát 13,1-35 Mát 22,12-13), János pedig örök életről és „Mennyei Jeruzsálemről” beszél – egy olyan városról, amelynek utcája színarany, mint az átlátszó üveg, kapuja mindig nyitva van, nincs szüksége napra és holdra, hogy világítsanak benne, mert Isten dicsősége világítja meg, és lámpása a Bárány – éjszaka pedig ott nincs. (Ján 12,50 Jel 21,21-27)
Ezek a jelképek mind az áhított magasabb életről szólnak, s csak a középkor kötötte őket szigorúan a túlvilághoz: eredeti jelentésük az Istenben való élet jelen ideje. Az a boldog többlet, amiről mindnyájan tudunk anyaméhtől fogva, és ha e tudásunk később homályos és bizonytalan is, életünknek mégis legpozitívebb alapzata.
A 15. Zsoltárban az emberélet isteni jellegét az erkölcs testesíti meg: a templomlomban kizárólag igazként lehet jelen lenni. Ez a szó az Ótestamentum egyik kulcsfogalma. A helyesen élő emberről szól, akire fölnézünk, s amilyenek mindnyájan magunk is lenni szeretnénk. Családban, ismerősök között rendszerint számon tartunk ilyeneket – tegyük hozzá, általában meglehetősen szubjektív alapon (lesz is belőle csalódás).
Zsoltárunk azonban félreérthetetlen tartalommal tölti meg a kifejezést. Ki lehet az „Úr sátrának” vendége, ki időzhet szent hegyén? Mindenekelőtt az, akinek cselekedetei tökéletesek. (2. v.) Meghökkenünk a mércén, és megállapítjuk, ilyen úgysincs. Ám nem így van: a követelmény igenis a hibátlanság. Mint a pódiumra kiálló szólistával szemben – ne legyenek hamis hangjai, ha egyszer odalép. Vagy a közhivatalnok iránt: időnként se fogadjon el vesztegetést, és magának se biztosítson protekciót – soha.
Hibátlanul viselkedjen, mindenkor igazságot cselekedjen. Ismerje a mértéket, szabályt, erkölcsöt, törvényt, udvariasságot, szociális charme-ot (gentleness). Legyen belső mértéke az önuralom és fegyelem. De ez nem szubjektív aszkézis, hanem az ősök hagyományában levő rendtörvény alkalmazása, amely az embernek viszonyát egyszer s mindenkorra szabályozza. Az ilyen lény feltűnés nélkül, egyszerűen és komolyan viselkedik, minden túlzástól tartózkodik. Az embert tiszteletben tartja, maga iránt tiszteletet ébreszt úgy szavaival és viselkedésével, mint tetteivel és munkájával.
Ne menjünk azonban el amellett sem, hogy a bibliai igaz még szívében sem szól olyasmit, ami az igazság mértékén nem áll meg. A belső fegyelem fontosabb, mint a külső: indulatainkat kontrollálni magasabb rendű tevékenység, mint tisztségeket szerezve előre haladni, s mások felett hatalmat gyakorolni. Ahogy Hölderlin mondja: „Nem valamivé lenni, de okulni vagyok itt.” Nem bűn a pozíció, miért lenne az: fontos feladatok valósíthatók meg általa – de az már csöppet sem mindegy, ki hogy éri el, és főleg, mire használja azt.
Az igaz ennek következtében beszédével sem rágalmaz. (3.v.) Itt már igazán le kell hajtani fejünket, mert aki szavaiban sem vétkezik, az valóban tökéletes ember, képes egész valóját megzabolázni. (Jak 3,2) Ezzel szemben, hogy csak egyetlen példával éljünk, főleg a nagy bezártság idején szinte alig marad ó-emberünknek más enyhelye, mint a morgolódás: panasz vagy éppen ítélet-mondás. Elmondani valakiről, vagy valakikről, hogy miben vétenek, mennyiben marasztalhatók el – micsoda megkönnyebbülés… Időlegesen persze, de nem valóságosan: hiszen mások megítélésével éppen magunk ellen vétünk leginkább, s aki egyebeket megsebez, magát leplezi le. (Róm 2,1) Ez a mező tényleg az önfegyelem legkeményebb gyakorlótere.
Aztán újabb különös mondat: „Megvetéssel néz az alávalókra, de tiszteli az Urat félőket.” (4.v.) Az előbbi még csak megy – az utóbbi azonban már sokkal nehezebb. Ősi ösztön minden emberi lélekben, hogy szeretné a rangsorban magát előbb tudni. Árulással, hízelkedéssel, akár vetélytársai megtámadásával – mindegy, csak előre lépni… Mint a csordában, ahol az „alfa-példánytól” kezdve sokan vannak még, melyek táplálkozhatnának – s meg kell küzdeni a helyekért…
Az igei mérték ellenben félreérthetetlen: „Semmit nem cselekedvén versengésből, vagy hiú dicsőségvágyból – egymást magatoknál különbeknek tartsátok.” (Fil 2,3) Ez megint személyes lelki munka, belső tevékenység. Ahol például hitből való cselekedetet látunk, nyugodtan helyettesítsük be magunkat, és állapítsuk meg, magunk sem tudnánk jobban csinálni – az ő helyében. Egymást magatoknál különbeknek tartsátok.
De haladjunk tovább: „Esküjét nem vonja vissza, ha kárt vall is.” (4 .v.) Bár a mondat elsősorban Isten színe előtt tett, ünnepélyesen fogadalmakra vonatkozik, nyilvánvalóan mindenfajta ígéretmegtartást illet. Megbízhatónak csak egyféleképpen lehet lenni, a szavainkhoz való hűséggel. Aki másképpen szól aszerint, hogy kivel beszél, az ne jelentkezzen az “igaz” megnevezésre, énekli a Kórus köszöntésül, az érkező zarándoknak!
„Pénzét nem adja uzsorára.” (5.v.) Ó jaj, még a pénztárcám dolga is idetartozik…? Igen, ide. A kamatszedés tilalmáról van szó, amennyiben valaki pénzt kölcsönöz bajban lévő, szükséget látó embertársának. Ezt az ügyet nem kezeli egységesen a Szentírás. Mást olvasunk Mózesnél, és mást a prófétáknál – magunknak kell dönteni, mihez szabjuk magunkat. Némely magyarázók kész tényként kezelik, hogy az uzsora-tilalom kizárólag a népen belül adott kölcsönökre vonatkozott, s ezt valóban meg is találjuk a Thora könyveiben. (2Móz 22,24 5Móz 23,19-20) (Utóbbi ige az új fordítású Bibliában: 5Móz 23,20-21)
Ugyanakkor Ezékiel prófétánál népi-nemzeti megkülönböztetés nélkül, bármilyen hitelezés esetén véteknek minősül a kamatszedés (Ez 18,7-9 Ez 18,13 Ez 18,17) – s ez is ugyanabban az írott szent hagyományban, az Ószövetségben olvasható! A nyerészkedés, embertársaink szorult helyzetének vagy tudatlanságának kihasználása nem az igaz ember jellemvonása. Újszövetségi szívvel pedig biztosan nem csak azoknak tartozunk méltányossággal, akik minket is szeretnek, hanem – minden embernek. (Mát 5,46-48) Ezt a mértéket Lukács, félreértések elkerülése végett, pénzkölcsönzési szokásainkra is egyértelműen kiterjeszti evangéliumában: „Adjatok kölcsönt, semmit érte nem várván – és a Magasságos fiai lesztek….!” (Luk 6,32-35) Ez volna az igazi globalizmus: megkülönböztetés nélkül méltányosnak lenni minden embertársunkkal. De mi nem is így hívjuk, hanem megtisztult emberiségnek, egyháznak – „a szentek egyességének.”
A záró mondat pedig: „Aki ezeket teszi, nem rendül meg soha örökké.” (5 v.) Így ér véget ez a zsoltár. Összefoglalás és célmegjelölés egyszerre: érdemes igaznak lenni. Aki ennek jegyében küzd, az Isten örök szilárdságában, Kőszikla mivoltában részesül (5Móz 32,4) – rendíthetetlen lesz a kedélye, és megtántoríthatatlan a hite. Saját tapasztalataira épít már, nem csak mások elbeszéléseire. (2Sám 22,2-7)
Bizonyossága sem kívül, emberekben van: épületben, ünnepségben, mégoly szilárd templomhegyben – hanem „a szív elrejtett emberében.” (1Pét 3,4) Ő maga él örök életet. Lelke a Szentlélek temploma, ahol az örök láng ég: mikor pedig teste feloldódik, akkor visszatér Istenhez, aki adta őt. Nem rendül meg többé a legfontosabb tudásban: „Bizony mondom nektek, aki az én beszédeimet hallja és hisz annak, aki engem küldött: örök élete van, és nem megy kárhozatra, hanem általment a halálból az életre.” (Ján 5,24) Így is legyen. Ámen.
Fohász
„Aki a Felséges Úrnak lakozik oltalmában,
És e nagy hatalmasságnak nyúgoszik árnyékában,
Az ilyen nyilván mondatja: Isten az én kővárom,
Ő életemnek oltalma,
És csak őbenne bízom.
…Sárkányon és oroszlánon minden kár nélkül járhatsz,
Oroszlánkölykökön és kígyókon lábaiddal tapodhatsz.
Mond Isten: őtet megtartom, mert engem szívből szeret,
És őtet megoltalmazom,
Mert ismeri nevemet.
Mihelyt hív könyörgésében, őtet menten segítem,
Véle leszek ínségében, melyből hamar kivészem.
És nagy dicsőségre őtet emelem, magasztalom,
És az én segítségemet
Őnéki megmutatom.” Ámen.
(91. Genfi Zsoltár, 1,7, 8. v., ford: Szenczi Molnár Albert, 1606)
