Igehirdetések

Mindnyájan szerepet játszunk

Mint az antik színházban, tölcséres cserépmaszkként tartjuk magunk elé valamelyik „perszónánkat”, tragikusat vagy éppenséggel komikusat – s azon mintegy áthangzik (per-sonare), amit nagyon mondani akarunk…   Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

 

Igehirdetés 2021. január 3.

Mindnyájan szerepet játszunk

 

Lekció: Jón 4,5-11

Textus: Mát 12,39-42

„E gonosz és parázna nemzetség jelt kíván, és nem adatik neki más jel, mint a Jónás próféta jele. Mert amint Jónás három nap és három éjjel volt a cethal gyomrában, az embernek Fia is három nap és három éjjel lesz a föld gyomrában. Ninive férfiai az ítéletkor együtt támadnak fel ezzel a nemzetséggel, és kárhoztatják ezt, mivelhogy ők megtértek a Jónás prédikálására: és íme, nagyobb van itt Jónásnál! Délnek királyné asszonya felkél majd e nemzetséggel együtt, és kárhoztatja ezt, mert ő eljött a földnek széléről, hogy hallhassa a Salamon bölcsességét: és íme, nagyobb van itt Salamonnál!”

 

Igehirdetés

A modern idők egyik tudományos felfedezése a persona – a szerepszemélyiség. Riadalmat keltett, amikor C.G.Jung először megfogalmazta a lélektani tételt, és sokan tiltakoztak is ellene: szerepet, mi, játszani…? Komoly emberek vagyunk, kérem – nem csepűrágók! És megsértődtek. Pedig akadt olyan reneszánsz költő (a dolgot sokkal korábban felismerve), nem is jelentéktelen, aki szerint pontosan így áll a dolog:

 

„…Színház az egész világ,

És színész benne minden férfi és nő,

Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár

Életében, melynek hét felvonása

A hét kor. Első a kisded, aki

Dajkája karján öklendezik és sír.

Aztán jön a pityergő, hajnalarcú,

Táskás nebuló: csigamódra és

Kelletlen mászik iskolába. Mint a

Kemence, sóhajt a szerelmes, és

Bús dalt zeng kedvese szemöldökéről.

Jön a párduc-szakállú katona:

Cifra szitkok, kényes becsület és

Robbanó düh: a buborék hírért

Ágyúk torkába bú. És jön a bíró:

Kappanon hízott, kerek potroh és

Szigorú szem és jól ápolt szakáll:

Bölcseket mond, lapos közhelyeket,

S így játssza szerepét. A hatodik kor

Papucsos és cingár figura lesz:

Orrán ókula, az övében erszény,

Aszott combjain tágan lötyög a

Jól ápolt ficsúr-nadrág; férfihangja

Gyerekessé kezd visszavékonyodni,

Sípol, fütyül. A végső jelenet,

Mely e fura s gazdag mesét lezárja,

Megint gyermekség, teljes feledés,

Se fog, se szem, se íny – tönkremenés.”

                               (W. Shakespeare: As you like it, ford. Szabó Lőrinc)

 

Esztendő első vasárnapján nyugodtan elgondolkodhatunk felette. Lelkünk kimeríthetetlen tárházában ugyanis nem csak ez a hét változat, de valóban minden jelen van, s annak ellenkezője is – kénytelenek vagyunk hát a számtalan lehetőség közül valamelyiknél legalább időlegesen megállapodni – és mint az antik színházban, tölcséres cserépmaszkként tartjuk magunk elé valamelyik „perszónánkat”, tragikusat vagy éppenséggel komikusat – s azon mintegy áthangzik (per-sonare), amit nagyon mondani akarunk…

Jónás először a link alakot öltötte magára, hogy „Tárziszba szaladna az Úr elől.” (Jón 1,3) Talán gondterhelt kereskedőnek álcázta magát, talán világutazónak, esetleg derék, szakállas tanítónak, nem tudjuk. Mindenesetre éppen az igaztalanok álmát aludta a hajó mélyén, miközben a többiek a szörnyű viharban próbálták életüket menteni, és kidobálva terheiket, fogadalmakat tettek, hogyan jobbítják meg életüket, ha megmenekülnek.

A cet gyomrában, mert ez következett rá, egyáltalán nem volt közönsége: akár leltározhatta is a lehetséges maszkokat, ha akarta, melyik mire jó, hogyan áll neki – mindenesetre Jónás ott kétségtelenül újra megtanult imádkozni. Babits szerint nagyjából így:

 

„….Most már tudom, hogy nincs mód futni tőled
s ki nem akar szenvedni, kétszer szenved.
De te se futhatsz, Isten, énelőlem,
habár e halban sós hús lett belőlem!

Ekkor nagyot ficánkodott a Cethal,
Jónás meg visszarúgott dupla talppal.
S új fájdalom vett mindkettőn hatalmat:
a hal Jónásnak fájt, Jónás a halnak.

És monda Jónás: Ki táncoltat engem?
Ki az, aki nem hágy pusztulni csendben?
Besóztál görgő tengered savával
és csapkodsz, mintha játszanál csigával.
Mert megfogyatkozott bennem a lélek:
de az én Uram akará, hogy éljek.
Ebének kíván engemet a Pásztor
és megszabadított a rothadástól.
Jössz már Uram, jössz, záraim kizárod
s csahos szókkal futok zargatni nyájod.
Mert imádságom eljutott tehozzád
és végigjárta a Magasság hosszát.
Csapkodj hát, csapkodj, ostorozva bölcsen,
hogy amit megfogadtam, ne felejtsem,
mert aki éltét hazugságba veszti,
a boldogságtól magát elrekeszti.”

 

Ennyit tudunk arról az időről, amikor, ismételjük meg: a sötétségben nem volt sem közönsége, sem pedig szerepe – csak borzalmas félelme, fájdalma és küszködő imája.

Következett erre, szabadulása után a zordon próféta arca: amikor az Úr „zárait kizárta” – s ő „csahos szókkal futott zargatni nyáját” – fölemelt mutatóujjal hirdetett ítéletet a bűnös nagyvárosnak, s talán legnagyobb bosszankodására, azok – megtértek!

Mi maradt ezek után? Mint a „Rendes feltámadás”-ban Tamási Áronnál, a duzzogás. Hol a pokol tüze ezekre a bűnösökre – mikor egyszer én meg igaz vagyok…? Ha tököt rendelt az Úr nagy levelekkel fölém, s kitűnően hűsöltem árnyékában – miért szárította azt el másnap hajnalra?! Jobb meghalnom, mint élnem!

A könyv szerzőjének humorára figyeljünk: nevetséges figurát csinál a tökkel a sikeres, marcona prédikátorból, mert az – összetévesztette magát szerepével. De tegyünk igazságot: „perszónák” nélkül létezni sem tudunk. Szerepet játszunk mindahányan – csak túlságosan ránk ne kövesedjen, hogy már emberek sem vagyunk tőle, mint Jónás is – mert az maga az istentelenség.

Egy fontos kitérőt itt nem tudunk megtakarítani. Jónás könyve ugyanis messze nem csak egyetlen próféta magánügyeként, személyesen érthető. Az ókori, bibliai irodalom elképesztő erejére és isteni ihletettségére mutat, hogy ez a vívódó és önirónikus irat egyáltalán megszülethetett, egy magát a népek közt papi feladatot hordozónak értő, szent közösség körében! (2Móz 19,5-6   1Pét 2,9) Ott volt a hetvenesztendőnyi „cethalas” babiloni fogság emlékezetükben, nehezen emésztették meg – egyáltalán miért kellett azon átesni…? A könyvben, Jónás által – a kollektív teendőről, az egész nép küldetésének értelmezéséről van szó!

Izrael menekülhet feladata elől a világ végére (Tarzisz a Földközi tenger túlsó végén volt), tanulhat újra imádkozni, mennydöröghet Ninivének, és vonulhat „nézői”, lényegében szívtelen kívülálló pozícióba, a tök alá. Végre talán megérti, hogy az élet nem kényelem és földi boldogság vagy gazdasági vállalkozás, az Úr pedig nem kizárólag a körülmetéletlen bűnösök méltó megbüntetésén töri a fejét, hanem nagyon is a népek eszmélődését és fölemelésüket akarja, hogy végre „különbséget tegyenek jobb és bal kezük között”…! (1Tim 2,4)

Amikor tehát keresztyénként „önmagunk igazát” összetévesztjük az igazsággal, vagy általában, ha lényünket tesszük meg a világegyetem középpontjának, az élő Isten helyett – sarkítva fogalmazzunk: ilyenkor velünk kapcsolatban tulajdonképpen nem is vallási kategória már az „istentelenség”, hanem szomorú, egyszerű ténymegállapítás. Valami, amin egyedül az segíthet, amit Jónás „negyven napig” maga is oly buzgón hirdetett, akkor még életét is rátéve: a megfordulás, a megtérés Istenhez! A probléma itt az, hogy melyik szerepem vagyok – ha egy kicsit mindegyik vagyok…? Ki kell-e mondani az igazságot, és ha igen, hogyan? Nem fogok-e én magam is jól elbújni mögötte…?

Lépjünk azonban tovább a dolog értelmezésében, mielőtt ezekre a kényes kérdésekre megfelelnénk. Jézusnál a „Jónás próféta jele” a szenvedés és halál által életre jutást jelenti – azt a titkot, amire többször utalt tanítványainak, és ami az evangélium szíve közepének bizonyult. (Mát 12,40  Márk 8,29-38) Minél centrálisabb egy hitigazság, annál nehezebb egzakt módon szavakba foglalni, hiszen pont arról van szó, ami emberen túli, isteni – mégis elemi értelemben van rá szükségünk úgy földi boldogságunk, mint örök üdvösségünk ügyében. Ilyenkor a Szentírás paradoxonokat alkalmaz. A formailag önellentmondás bevett bölcseleti formáját, ami köznapi szinten természetesen feloldhatatlan – Isten Szentlelkének jelenlétében azonban világító igazság.

Ennek a közlési módszernek számbavételével mai kérdésünk dolgát is jobban érthetjük. A szerep önmagában sem nem jó, sem nem rossz – igen egyszerű volna ezek közül valamelyikkel elintézni. De nem lehet. A „gondoskodó anya” például elengedhetetlen az újszülött csecsemő számára, és még sokkal később is, az ifjúkorban: nélküle életre szólóan lelki sérültté válhat a gyermek – ám, ha fojtogató terror lesz belőle kamaszkor idején vagy főleg a felnőttségben, akkor jobb föleszmélni belőle. Szükséges az erkölcsi tanítás, nagyon is (Péld 1,8-9) bármelyik szülőtől származzon is – ám ha összesen példát adni képtelen moralizálás (Ef 6,4) – akkor jobb lenne, ha hallgatna.

Jónás pompás példázata a kérdés több szintjét is érinti. Első réteg az Istenről tudó, sőt hívását hallani képes ember – aki azonban mindennapjaiban nem azt teszi, amit tőle hall. Az ilyet előbb-utóbb kidobják egy hajóból. Második a kötelesség-teljesítő hívő, aki azonban sem személyében és hitében megújulni nem tud, sem pedig küldője örömében, végtelen nagy szeretetében nem részesül. Ez a tök alatt önmagát gyászoló Jónás – aki pont annak lényegéből marad ki, amit maga is hirdet. Zargatja a nyájat, vagy simogatja, ez tulajdonképpen egyre megy, ha közben, mikor a hal nagyot ficánkol „Jónás visszarúg dupla talppal” – s az eredmény pedig annyi, hogy „a hal Jónásnak fáj, Jónás a halnak…”

Végül ott a megkérdezett ember. „Te szánod a tököt (bokrot – kikkájón), amiért nem munkálkodtál és nem nevelted, egyik nap felnőtt, másikon elszáradt – s én ne szánjam Ninivét, a nagy várost, ahol több van tizenkétszer tízezer embernél, akik erkölcsileg tökéletesen tudatlanok….?” Az elbeszélés itt félbeszakad – az isteni kérdés pedig hosszan rezeg a levegőben.

Mégsem befejezetlen a történet, cseppet sem – mert a világon legjobb dolog Istentől megkérdezettnek lenni. Itt már nem csupán élete tényeivel áll szemben az ember, eseményekkel, emberekkel vagy emlékekkel, amiknek örül, vagy amikkel éppenséggel nem tud mit kezdeni – hanem élete Istenével. Mindnyájan pontosan azért születtünk, hogy idáig eljussunk. Az ő közelébe, ahol nem lelepleződnek a maszkok, hanem viselőjük számára megtelnek drága tartalommal, örökkévaló jelentéssel – egyszerű és tiszta élettel.

Az előttünk álló új év legszebb többlete tehát ebben állhat. Ha esztendő fordultán Jónás fölébresztett, akkor betöltötte feladatát – hogy amit megfogadtam, ne felejtsem. Megérintett szívvel már érdemes nekifogni 2021-nek, bármilyen ismeretlen is. Neki van terve velem, és egyáltalán semmi nem véletlenségből fog hozzám jönni a következő évben. Ajándékaimmal hozzá szaladhatok megköszönni – ha pedig elkeserednék, mert ez éppúgy megeshet, ő fog megvigasztalni! A tengerbe vetett prófétát is megőrizte, rendelve számára nagy halat – engem miért hagyna cserben életem fordulatai közepette? Sőt szeretteimet, és a hánykolódó világot is őrzi – hiszen egyet óhajt úgy igazán: hogy különböztessünk jobb és bal kezünk között…!

Legjobb újévi kívánságunk így más nem is lehet, mint az, legyünk tudatában szerepeinknek, szeressük és szüntelenül javítgassuk is azokat – ám halljuk meg, mit mond róluk számunkra örökkévaló Istenünk. Akkor boldog lesz az új esztendő, s ami még annál is fontosabb – áldott. Megtelhet nagyszerű, sőt üdvösséges tartalommal, azzal, amit ő maga szánt nekünk.

 

„Ez esztendőt áldással, ez esztendőt áldással

Koronázd meg, Úr Isten!

Hogy víg hálaadással, hogy víg hálaadással

Dicsérje neved minden.

Tetőled jönnek

kedves napjai az időnek,

Nyújts hát kérünk bőséget

Kezeddel,

Tőlünk a békességet

Ne vedd el;

De midőn megtartod testünket,

Ne hagyd el lelkünket!”

                                     191.dics. (Budai Ézsaiás, 1766-1841)

 

Így is legyen. Ámen.