És angyalok szolgáltak neki

És angyalok szolgáltak neki

A csend minden pillanata arany: beszélni csak ezüst. Adventi várakozásunk igazi tartalma Istenre hangolódás, mint az a bizonyos negyven nap is volt a pusztában! Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

 

Igehirdetés 2020. december 13.

És angyalok szolgáltak neki

 

Lekció: Luk 1,1-25

Textus: Márk 1,13

„A Lélek pedig azonnal kivitte a pusztába. Negyven napig volt a pusztában, miközben kísértette a Sátán. Vadállatokkal volt együtt, és angyalok szolgáltak neki.”

 

Igehirdetés

Nagy ünnepek előtt mindig végigolvasok egy evangéliumot, naponta néhány fejezetet. Jó fölfrissíteni a drága igéket, hogy újra személyesen hallhassam azt magát – akit ünnepelünk. Sok a különös apró részlet, a meghökkentő, váratlan hangsúly, rejtőzködő összefüggés – amik azonban mind-mind hozzátesznek valamit az ünnep ragyogásához.

Ravasz László írja Homiletikájában, hogy az igehirdető részéről könnyelműség nagyhéten nem a passió, karácsony előtt pedig nem az advent történeteivel foglalkozni. Úgy gondolom, tökéletesen igaza van: ezeket az időket erre kaptuk. Milyen értelemben adventi ige Jézus negyven napos pusztai tartózkodása? Azzal, hogy nyilvános fellépését, „eljövetelét” közvetlenül előkészítő időszakról szól – amikor is mindaz végleg letisztult és megszilárdult benne, amit ennek a vajúdó, váltságra váró világnak hozott.

Unokatestvére, Keresztelő János születését is angyal jelentette meg. Ő is Isten országát hirdeti, amint lekciónkban olvastuk. De míg János folyamatosan a pusztában tartózkodik, Jézus ottani időzése mindössze „negyven nap” – ami után távozik onnan, s vándorolva hirdeti Isten evangéliumát.

A kősivatagban eltöltött idejéről (a puszta itt ezt jelenti) csupán néhány mondatot mond az evangélium, ám beszámolójának minden szava fontos. A „negyven nap” a nép egyiptomi szabadulását követő vándorlásának párhuzama, személyes értelemben pedig a tökéletes kiüresedés. A földi én megsemmisül, miközben a Gonosz viszont szakadatlan próbálkozik küldetésének megingatásával. Márk evangélista összesen annyit mond erről, hogy megkeresztelkedése után „…a Lélek azonnal kivitte a pusztába. Negyven napig volt a pusztában, miközben kísértette a Sátán. Vadállatokkal volt együtt, és angyalok szolgáltak neki.” (Márk 1,12-13)

Róla, személyéről szól tehát az evangélium, a felkészülés stádiumában is – és itt is el kell helyezzük magunkat a történések erőterében, „hol vagyunk mi ebben.”  Ezért olvassuk a Szentírást.

Egyáltalán nem mindegy, hogy egy feladathoz miként fogunk hozzá. Tiszta-e a kezünk, tiszták-e szándékaink? Még a főzésre és takarításra is érvényes, nem hogy a közéletre, vagy szellemi alkotásokra! Mit akarunk, mi mozgat, miben állnak mélyebb indítékaink? Lehet cselekedni ösztönösen, a bennünk működő biológiai reflexeknek engedve – ám emberek mégis onnantól vagyunk, hogy átvilágítjuk szándékainkat, fölismerjük és számba vesszük, majd a nekünk adott kegyelem mértéke szerint kiegyensúlyozzuk a motívumokat, amik dolgoznak bennünk.

Tisztes ügy a megélhetés, még inkább pedig az, ha valaki eljut a családapa, családanya szintjére – de már ezek a feladatok is olyan erőket igényelnek, amiket nem adnak ingyen. Meg kell értük küzdeni. Az embervilág üdvét pedig végképp nem adták ingyen: sem abban a pusztai negyven napban, sem az utolsó éjszakán, a Getsemáné kerti tusakodásban.

Álljon helyt ezért magáért, akit Jézus úgy szeretett, hogy vérével megharcolt érte! Ne sajnálgassa önmagát, ne szenvelegjen, ne panaszkodjon folyton mások előtt: vonuljon feladatai előtt magányba, legalább behajtott ajtajú belső szobájában – ahol már képes meghallani, mit tervezett az Atya – személyesen ővele. A csend minden pillanata arany: beszélni csak ezüst. Adventi várakozásunk igazi tartalma Istenre hangolódás, mint az a bizonyos negyven nap is volt a pusztában.

Ám a magányban különös dolgok történhetnek. Előbújnak a pusztaság lakói (Mát 12,43) – ragadozók, amikkel nem jó magánosan küzdeni. Sok kárt tettek már. Nekik semmi nem számít, csak préda legyen. Jézus idejében Júdea pusztájában megélt még a sakál, az oroszlán, a medve (1Sám 17,34 Jób 4,10) – de itt ezek minden bizonnyal lelki valóságként szerepelnek, mint a rémek Grünewald mester, vagy Hieronymos Bosch képein.

Saját lelkünkben ott vannak félelem, rettegés vagy olthatatlan sóvárgás formájában: kérdezzünk csak meg egy gyógyult alkoholistát a maga történetéről. De minden őszinte ember tud démonairól – és jaj annak, aki nem tud ellenükben az élő Istenhez fohászkodni! Megbántottak bosszúvágya, érvényesülési vagy hatalmi megszállottság, kudarcosok engesztelhetetlen irigysége – megannyi sötét lélek, mely emberek előtt valahogy igazolhatja talán magát, de Isten előtt sosem. A pusztában minden kiderül. Márpedig, aki magától nem megy oda – azt élete előbb-utóbb biztosan odaterelgeti.

És itt van az alázatig valóban eljutott, imádkozó lélek többlete: nincs egyedül „kozmikus magányában”! Nem csak tud arról, aki mindeneket alkotott, sőt teremtményei üdvét szakadatlan munkálja is – de teljes szívévvel, teljes lelkével, és teljes elméjével oda is fordul hozzá! A jóságos segítőhöz, a végtelen bölcsességhez, az örök szeretethez, aki akkor tudja már, mit akarunk, mikor ki sem mondtuk még, és hamarabb meghall, mint befejeznénk szavainkat… (Ézs 65,24) Aki úgy vigasztal minket, mint édesanya a síró fiát! (Ézs 66,13)

Ezt az Urat kereste Jézus a maga negyvennapos magányában – és meg is találta. Innen eredt rendíthetetlen, egyszerű tisztasága – és erre az állapotra eljutva áradt ki belőle megannyi gyógyító, megtisztító erő betegekre, bűnösökre, sőt megszállottakra is. (Mát 11,3-6)

Ám a vadállatok azért vadállatok maradnak. Kiábrázolják e lények, a kígyótól kezdve a tüzes sárkányon át a föld alól előbújó skorpiókig mindazt, ami egy lélekben egyáltalán lakozhat. „Lelkek” ők, önhatalmú, magukat Istentől önállósított létezők, akiknek helye a mélységben van (Márk 5,13) – nem pedig a közéletben és a családi otthonokban.

Senki ne gondolja róluk, hogy csupán a nyers erőszak képviselői. Álcázás, bujkálás, becserkészés egyáltalán nincsen távol tőlük. Még az oroszlán, az „állatok királya” is mily alattomos csöndben, óvatosan settenkedik, tanítani lehetne – amíg prédája közelébe jut… A sivatagi pók pedig, ha a homok forrósága meghaladja az 50-60 fokot, beássa magát, hogy menedéket találjon – ám eközben gondosan hálót, annak révén pedig homokszemekből ügyes „fedelet” készít rejteke fölé. Ha arra jár egyetlen hangya (!) és az ő mesterséges tetőzetére téved, ami látszólag pontosan olyan, mintha egyszerű homok lenne, finom hallásával érzékeli, kinyúl érte a mélyből és – megeszi…

Az adventi csönd ezért arra is való, rövidre fogva immár mindezek tanítását, hogy átlássuk a ránk pályázó Gonosz terveit és módszereit. Amelyik rafinált csapda természetét kiismertük már, abba ne sétáljunk bele ismét, önként és dalolva! Megértés, nagyon összeszedett gondolati munka, és feldolgozó emlékezés is bőven zajlott abban a negyven napban, amit Urunk értünk a pusztában töltött. Ha a döntő ütközetet valóban ő vívta is meg a világért – ránk sem az intellektuális henyélés örökségét hagyta! Rossz látni, hányan betegszenek bele testileg-lelkileg saját tunyaságukba, feladataik elől kitérésbe, és végül fölemésztik őket a pangó, fel nem használt életenergiáik. Szomorú, amikor „nem műveljük kertjeinket”, kusza és gazos minden – pedig hozhatna szép és értékes gyümölcsöt is!

„A nem mert kútban megposhad a víz” tartja a régi közmondás, és ha a környezet nem támasztana velünk szemben komolyabb igényeket, amint  megeshet – magunknak kell megtenni. Egyébként is régen rossz, ha azon függ lelkünk és életünk békéje, ki „mit szól hozzá.” (Luk 6,26) Minden emberi teljesítmény annyit ér, amekkora erők ellenében létrejött, beleértve saját lustaságunk legyőzését!

Jézusnak egyáltalán nem volt mit ennie a pusztában: ott ugyanis nincs sem gyümölcsfa, sem pénz meg piac, ahol valami is beszerezhető – és ő magától ment oda. Saját magunkra mért próbák nélkül ámíthatjuk az embereket, szerepeink és jelmezeink sok mindent eltakarnak, ám belülről nem leszünk nyugodtak, ha a valódi feladat elvégzetlen maradt.

Ennek fényében, és csakis ezek után: de ott a csoda, hogy „angyalok szolgálnak neki.” Megváltónk pontosan olyan ember volt, mint mi magunk, asszonytól született – fájt neki, amikor kicsúfolták, fizikailag bántalmazták és keresztre verték. Ám tökéletességre jutva örök üdvösség szerzője lett azoknak, akik engednek neki! (Zsid 5,7-9)

Pusztai tartózkodása idején éppenséggel adhatott számára étket vagy innivalót bárki (folyadék nélkül 8-9 nap alatt meghal az ember) – akár egy véletlenül elhaladó karaván jobb szívű tevehajcsárja, de hozhattak ilyesmit kegyes városlakók is, akik kötelességüknek érezték a bűnös városból kivonult szent remeték élelmezését. „Angyalok”, azaz küldöttek lehettek ilyen értelemben akár ezek is, de itt egy másik szintről van már szó. Arról, amikor megértjük, hogy egyáltalán nem véletlen egy ital víz, egy jó szó, egy falat kenyér, amit kapunk – mert maga Isten üzen általa!

Ha pedig mi olyan fontosak vagyunk a végső Szeretetnek, hogy számot tart ránk, parányi lényekre – akkor igazán meg kell magunkat emberelni. Itt a nagy különbség hívő és hívő közt: aki tényleg levonja a következtetéseket, nem csak elviekben Isten gyermeke, az más szintre lép:

 

„Wer immer strebend sich bemüht,

den können wir erlösen…”

 

szól az Angyal. „Ki holtig küzdve fáradoz / Az megváltást remélhet…” (Goethe, Faust II.) Aki a magáét tisztességgel megteszi, mindenkor küzdve fáradoz – annak angyalok szolgálnak!

Századunk már nem is annyira a materializmus, hanem annak végső fázisa, a csömör időszaka. Lélek nincs, csak idegrendszer meg hormonok, az ember pedig már nem is szám, csupán statisztikai adat. Amikor közel három évtizede meghívtuk a debreceni Európai Pásztorálpszichológiai Konferenciára öreg barátunkat, Danilo ortodox püspököt, és a sok felvilágosult európai között az angyalokról kezdett beszélni, olyan riadalom támadt a nemzetközi konferencián, mint a tyúkólban, ha valaki elülés után háborgatja őket…

Félálomban szenderegnek még a szellem emberei is – mit várjunk a köznéptől? Hova tájolódjon, aki magasabb világokat keres: lézerkardokat villogtató akciófilmekhez, vagy valóság-showkhoz…? Jézusnak angyalok szolgáltak a pusztában, és szó szerint ugyanezt olvassuk az utolsó vacsorát követő, véres verejtékkel tusakodása idejéről: „…angyal erősítette őt.” (Luk 22,43)

Ma sincs ez másként. Nézhet az ember a világra és életre, ahol tülekedést lát, igazságtalanságot és ferdítést – ám fölfelé is emelheti tekintetét. Az ég felhőivel egykor eljön majd ő maga, „királyi győztesünk” – adventben pedig igazából őt várjuk. (Márk 14,62) Azt, aki megharcolt értünk és győzött, noha mindent elvettek tőle. Megígérte, nem hagy minket árvákul!

Csöndesedjünk el hát magunk is ezekben az időkben. A mi feladatunk méreteihez nem kell kősivatag és negyven napos böjt. A Lélek egyszerűen belső szobánkba visz, ahol átadott pillanatokban és valódi, szív szerinti keresésben meghallhatjuk tiszta hangját az igében – és letisztul rólunk harag, önáltatás és minden hamisság. De saját erőink kevesek mindehhez, ezt soha ne feledjük el! Kérnünk kell, könyörögni – őszintén és igazán. És akkor angyalok szolgálnak majd nekünk is.

Jézusnál kezdődött mindez a megkeresztelkedés alázatával, amely tisztulásra neki, az egyetlen Igaznak nem lett volna szüksége – de „így töltött be minden igazságot.” (Mát 3,15) Folytatódott azzal, hogy a Lélek negyven napra a pusztába vihette: az sem ment Istennek való igazi odaszánás nélkül. Aki a böjthöz nyúl, az nem foltozgatni akarja életét. Következett erre a vadállatokkal szembenézés, ahol minden eldőlt – és az Atya, válaszul az ő komolyságára, elküldhette számára az angyalokat, akik szolgáltak neki… Abban az adventben így teljesedett be Isten akarata! Legyen így ma is.

 

„Azt mondta Jézus: idelenn

Új próba és új küzdelem

A hívők sorsa szüntelen.

Azért ne csüggedjünk, ne féljünk,

Az út rövid, végére érünk.

      Az álmot űzd el, készen állj,

     Krisztus nép – jön, jön a Király!”  Ámen, Ámen!

(367.dics.2.)