Nem hiába

A bibliai felszólítás azt mondja nekünk: hozzátok működésbe lelketek önvédelmét. Ne engedjetek minden gondolatnak, érzésnek – lehetnek közöttük ártalmasok is. Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

Igehirdetés 2020. november 1.

Nem hiába

 

Lekció: 1Kor 9,24-27

Textus: 2Kor 6,1

„Úgy éljetek, mint akik nem hiába kaptátok Isten kegyelmét!”

 

Igehirdetés

Akinek valami köze is van templomhoz, hithez, Bibliához az tudja: az Ige lényege, hogy átértékel. Látunk valamit, ami félelmetes – ő pedig azt mondja: Gyere! És Péter járni kezd a tengeren… Sírunk bűneink felett, mert világosabb pillanatainkban mi mást tehetnénk, ő pedig azt mondja: Ha valóban megbántad, elhagytad és szeretsz engem – akkor legeltesd az én bárányaimat. És minden átalakul…!

Vannak, akik könnyen veszik a hitbeli élet-újulások hírét, még vállukat is megvonják: hát ilyen az ember, egyszer ezt gondolja, máskor meg amazt… Ám, ha már évtizedes alkoholizmusról volt szó, ami mindent romba döntött, családtól a hivatáson át az önbecsülésig – akkor kicsit másként áll a helyzet. Sokat, sőt mindent jelenthet egyetlen igei mondat, ami kifényesedik, világítani kezd, és teljesen újat hoz az ember életében!

A Szentírás egy valamikor még vándor, beduin rokonság történetén át mondja el ezt a lelki csodát. A család néppé válik Egyiptomban: Istentől hitet, majd „tejjel-mézzel folyó” földet – ahhoz pedig még a népek közt papi hivatást is kap! Hozzáfog erői szerint írásban megörökíteni, mélyebb célokat kutató pillantással, ami csak vele történik – jót és rosszat. Azt látja, hogy mindig újra szabadulás és szabadulás… A történelem Ura egyrészt igazságosan megfizet  neki cselekedetei szerint – ám még inkább kegyelmes hozzá: megmutatja üdvözítő hatalmát népe botladozó, gyarló életében! Ezer év alatt hányszor kellett újabb és újabb tapasztalatok alapján „átértékelni a valóságot”…

Úgy éljetek, mint akik nem hiába kaptátok Isten kegyelmét – ez már a keresztyénekhez szóló apostoli üzenet, ami az „átértékelést” mintegy kötelezővé teszi számunkra. Nem feddés, sem fölemelt ujjú figyelmeztetés, hanem mélyebb életismeretből fakadó támogató segítség. Ahelyett, hogy újabb terheket rakna ránk, lám, megint egy kötelesség – éppenséggel azt mutatja föl, milyen módon tudjuk könnyebbé tenni lelkünket. Nem csupán örökkévaló sorsunkkal, mennyei létezésünket foglalkozik – hanem itt és most szeretne elégedetté, sőt boldoggá tenni. De lássuk a részleteket!

„Úgy éljetek” – a felszólítás lelkünk szabad hányadát célozza meg. Vannak ugyanis betokosodott, már-már mozdíthatatlan részeink: az örökölt tulajdonságok, archaikus lelki sebek, halmozódó családi „megkötözöttségek” – azokkal nehéz bármit kezdeni. A Szentlélek azonban, mint a jó orvos egészséges hányadunkra apellál: azt a részt mozgósítja bennünk, ami még cselekvőképes, hogy helyreállítsa üdvös állapotunkat.

Mostanában érthető okokból, sok szó esik az immunrendszerről, e csodálatos biológiai működésről. Jó tudni, hogy egy emberi testben százezer számra tanyáznak parányi élőlények, amik hozzájárulnak szemünk, szájunk, emésztésünk, légzésünk normális, egészséges működéséhez. Egymást nem bántják, magát a szervezetet viszont, mint nagy egészet szépen karbantartják. Van egy különösen is figyelemreméltó tulajdonságuk: fölismerik „barát-ellenség” megkülönböztető képességük alapján, ha idegen, ártalmas lény érkezik a testbe, fertőzést okozva. Megfelelő csapatokban azonnal odasereglenek, és mozgósítják a szövetekben bizonyos fontos, védekező anyagok kiváltását, újabb harcos sejtek termelődését és további, lényeges idegi és hormonális működéseket – amik együttes munkával képesek a behatolókat izolálni és elpusztítani. Sőt, még arra is „emlékeznek”, mi volt a behatoló idegen lények (vírusok, baktériumok) természete, fehérje-kódja – és legközelebb már e tudás alapján küzdenek meg velük! Ezt hívják a szervezet „immunválaszának”, persze, az elmondottaknál a valóságban sokkal összetettebb működésben – amennyiben az adott test egészséges, jó karban van és képes ilyesmire.

Az „Úgy éljetek…” bibliai felszólítás azt mondja k: hozzátok működésbe lelketek önvédelmét. Ne engedjetek minden gondolatnak, érzésnek – lehetnek közöttük kifejezetten ártalmasok is. Iktassatok ki például minden mérgességet, fölgerjedést, haragot, lármát és káromkodást – még a szavaitok közt se legyen semmi “rothasztó”, csak ami hasznos a szükséges építésre. Egymásnak viszont bocsássatok meg, amint Krisztus megbocsátott tinektek! (Ef 4,29-32) Ez persze folyamatos lelki gyomlálást jelent. Nélküle elborítja az embert a „belső gaz” – s mire észrevesszük, talán már „gazemberek” is leszünk valamilyen tekintetben –

Ne mondjátok, hogy „mások is úgy élnek”, sőt, még csúnyább dolgokat is mondanak meg tesznek, mint ti – mert az üdvösség kapujában nem azt fogják kérdezni, ki volt a rokonod, milyenek voltak az ismerőseid, munkatársaid, hanem azt, hogy te ki voltál…! Az ember megválaszthatja, hogyan él, mit gondol, mit mond ki a száján: megakadályozhatja, hogy bizonyos érzések vagy gondolatok elhatalmasodjanak fölötte. „Úgy éljetek…” – efféle biztatás nem is hangozhatna, ha ez nem így volna! Éppen ez a parányi szabadság az egészséges rész, az „immunrendszer” bennetek – éljetek hát vele!

Lelkünknek erről a különös hányadáról azonban részletesebben is kell szólni. Emlékeink, a „történetünk” nincs már a hatalmunkban, hiszen ami valaha megesett velünk, az már mind van – semmit nem lehet rajta változtatni. Ami hatalmunkban áll, amin mégiscsak változtathatunk, az a hozzájuk való viszonyunk. Dédelgetjük sebeinket, fölemlegetjük a velünk szemben elkövetett méltánytalanságokat, számon tartjuk mások vétkeit, igen. Ám csöppet sem mindegy, miként viszonyulunk ahhoz, ami megtörtént, és ilyen értelemben már „ott van” – ez legalább annyira fontos, mint maga a “tény”!

Elvileg mindenki tudja, hogy ez így áll – a baj nem is a tudással, hanem a megvalósítással van. Nincs erő a takarításhoz. Lelki immunrendszerünk csökkentett üzemmódban, vagy éppenséggel sehogy se működik – aztán észrevétlenül eluralkodnak fölöttünk az üdvösségtől idegen erők, amik mindig másokat hoznak ki elkövetőként. „Ha a párom, a szüleim, ha a szomszédok mások lennének – boldog lehetnék…” Nem: nekem kellene változnom ehhez – csakhogy az már valóban nehéz dolog.

Itt következik azonban a Krisztust valóban követő ember többlete. Ő tudja, hogy kapott valami igen fontosat: Isten kegyelmét. Nem többet, és nem kevesebbet. A siralomházban volt, ahol emberileg semmi remény – a játszma teljesen le volt játszva – az ítélet készen volt, a védelem csődöt mondott. Leszámolt életével, elkészült a legrosszabbra. Telnek az idők, minden órával közelebb a halál… Ismerős állapot úgy is, ha soha, egyetlen pillanatig sem volt valaki fizikailag börtönben és bírósági ítélet alatt. És akkor egyszer csak beadtak valamit az ajtón: egy papír, rajta pár szó. Mégis életben marad!

Keresztyén hitünk erre a szikla-fundamentumra épül: „Kegyelemből, hit által.” A reformáció is ebben az igében fedezte fel a Szentírás központi üzenetét. (Ef 2,8) Évente meg is ünnepeljük a gondolatot, jó esetben: ám ott van-e számításainkban, jelent-e mindent megváltoztató többletet, amit Krisztusban adott Isten számunkra? Ott lehet – és ma is mindent megváltoztat!

Gyermekkorom emléke egy oltás, ami akkoriban nem volt még kötelező. Ismerős orvos járt nálunk, és szüleink másnap elvittek rendelőjébe: védőoltást fogunk kapni gyermekbénulás ellen! Nem örültünk neki, hiszen gyermekek voltunk – mi játszani meg sportolni akartunk, szertelenkedni is, ha lehetett – ezzel pedig tétlennek kellett maradni egy egész napig! Még be is gyulladt, és hosszú ideig ott volt a vállunkon…

Aztán évtizedek múlva találkoztam olyan felnőttel, aki nem kapta meg a védőoltást azokban az években, és fél oldala, egyik keze és lába sorvadásos lett – gyermekbénulástól… Járni nehezen tudott, jobbára kerekes-székben közlekedett, s nem érte meg az öregkort. Akkor értettem meg, milyen kivételezettek is voltunk mi öten, testvérek – azzal a védőoltással: kaptunk valami fontosat, ami megvédett bennünket. Mi is ülhettünk volna adott esetben – egész életünk során kerekes-székben…!

Nem voltunk jobbak más gyerekeknél: éppúgy veszekedtünk egymással, irigykedtünk, néha még verekedtünk is – de kaptunk valami nagyon fontosat. Nem érdemeltük ki, csak megkaptuk – aztán velünk volt a védettsége. Pontosan ilyen értelemben „más” a keresztyén ember is: kapott valami lényegest. Ezt nem lehet félreérteni. Valami, ami mindent megváltoztat, nagy romlásokkal szemben fölszerel. Aki ezt tudja, már immunitása van a legrosszabb gondolatokkal és érzésekkel szemben is – mert mi lehet nagyobb és fontosabb, mint a kegyelem?

Isten letörölte vétkeimet, megbocsátotta mulasztásaimat, „kivont a mély veremből” – s hűsége valóban „jobb az életnél.” (Dán 6,23 Zsolt 63,4) Akinek ez a bizonyossága hiányzik, az nehezen áll meg a lelki bajok idején. Ennek hitében viszont tényleg egészen „mások” vagyunk e világ fiaihoz képest – nem vérségi értelemben, hanem annál lényegesebben: hitünknél fogva!

Egy tisztázni való azonban még így is marad. Lehet ugyanis, hogy valaki vette már ezt a csodálatos dolgot Istentől, el is fogadta, örült is neki – aztán jöttek az élete dolgai, amik lassanként elhomályosították. Aggódások, betegség, munkahely, család: annyi minden történik egy ember útján. És, a gondok fölnőve – elfojtják az igét. (Mát 13,22) Ami egykor fontos volt, mára talán elszürkült. Ott van valahol, csak már nem olyan jelentős – egyebek fölébe kerekedtek, azok foglalkoztatnak. A “világ gondja és a gazdagság csábítása” leggyakrabban, mondja erről az evangélium – de az is lehet, hogy nem is vert még lelkemben igazán gyökeret az ige. (Mát 13,20-22)

Erre az állapotra vonatkozik az apostol szava: „Úgy éljetek, mint akik nem hiába kaptátok Isten kegyelmét.” (2Kor 6,1) Rajtunk múlik, hogy hiába, vagy „nem hiába” vettük! Fontos pillanatokban emlékeznünk kell például arra, hogy „hiszen meg vagyok keresztelve…!” Alig jöttem a világra, szemeim sem mozogtak még konjugáltan (az első hat hétben ez a helyzet) – de szüleim szeretetéből, hitéből, és anyaszentegyházam nyitott, jó szívéből, leginkább pedig Isten nagy kegyelméből – kaptam egy láthatatlan, örök pecsétet a homlokomra! Káin homlokán ott volt a vérjegy: „Ez az ember gyilkos.” Az én homlokomon pedig ott a keresztvíz: „Ezt a valakit úgy szerette a világ Megváltója, születése előtt már kétezer évvel – hogy vérét adta érte a kereszten.”

Erre mindig emlékezni kell, ha felrémlenek a félelmek: hiszen engem szeret Krisztus! Emlékezni kell akkor is, amikor ott a kísértés órája, vagy ott a szégyen – amikor már magamat sem tudom szeretni, úgy elpiszkolódott minden bennem és körülöttem… Úgy éljetek, mint akik nem hiába vettétek.

A bibliai „hiábavalóság” szó annyit tesz, mint üresség, élettelen semmi. A kripta csendje. Ahonnan azonban Lázárt ő, hatalmával – előhívta, amikor fennszóval így kiáltott: „Lázár, jöjj ki…!” (Ján 11,43) És a negyednapos holttest életre kelt – a lehetetlen valósággá vált!

Ne legyen hát üres a szívünk, és ne éljünk többé a hiábavalóságban. Lázár neve helyére tegyük nyugodtan a magunk saját nevét: a feltámasztó jézusi kiáltás ma is szól…! Minket hív személyesen, lakcím-kártyánkon szereplő nevünkön: jöjj ki a semmiből! Amikor a bibliai Prédikátor Salamon királyként végigpróbálja az élet kínálta lehetőségeket építkezéstől a boriváson át a bölcselkedésig, és végül nem marad már semmije, aminek még örülni tudna, jólétében teljesen megcsömörlött, szívében kiüresedett – akkor mégis ezt mondja, fölülírva mindent, amit addig hangoztatott:

„Azért edd csak örömmel kenyeredet, és idd jókedvvel borodat, mert mindig ez volt Isten jóakarata, hogy ezt tegyed! Ruhád legyen mindig fehér, és fejedről ne hiányozzon az olaj! Élvezd az életet feleségeddel együtt, akit szeretsz, mulandó életed minden napján, melyet Isten adott neked a nap alatt, mert ez a te osztályrészed az életből, amit fáradtsággal töltesz el. Tedd meg, amit megtehetsz, és amihez erőd van, mert nem lesz cselekvés, gondolkodás, ismeret és bölcsesség a holtak hazájában, ahová menned kell.” (Préd 9,7-10)

A „hiábavalóság könyve”, amit a korabeli rabbik nem ajánlottak olvasásra negyven év alatt, eljut a tiszta, ártatlan életörömig – mert leszámolt azzal, amit addig életnek gondolt! Kapott helyette jobbat. Az Újszövetség népe pedig még tovább jut: éspedig ahhoz a bizonyossághoz, hogy „Mind testestől, mind lelkestől, úgy életemben, mint halálomban nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok.” (HK, 1.k.) Aki ezt tudja, jöhet bármi az életében, jó vagy rossz – ő már megmentett ember!

Történt ilyesmi a legutóbbi világháború alatt fizikailag is. Emberek fronton harcoltak golyózáporban, géppuskáknak és nehézbombázóknak kitéve. Voltak olyanok is, akiket halálra kerestek, mások pedig, életüket kockáztatva, elbujtatták őket. Amikor vége lett a borzalmas időnek, és ezek életben maradtak, ők éreztek így: visszakaptam az életemet!

Mindnyájan ilyen „visszakapott-életű” emberek vagyunk – a hívő pedig már tud is róla! Ez a mi igazi kincsünk, ami „le van téve” nála a mennyben, és ő meg is tudja ezt őrizni ama napig. (2Tim 1,12) Így tekintsünk ezekben az őszi napokban elhunyt szeretteink után: Jézus őket is szerette! Ünnepeljük meg az újborért való hálaadást és a reformáció „új borát”, mert Urunk – minket is szeret. Adott evangéliumi látást: már csak meg kell valósítani –

Igen, rajtunk áll, mivel töltjük meg életünket. Örök Atyánk erre adta szabadságunkat: sőt, még többet is – Krisztust. Ezt az egyszerű, tiszta hitünket mindig újra föl kell idézni, emlékezni kell rá – fontosabb annál, mint hogy elfelejtsük. Ajándékának jegyében pedig úgy kell élnünk, mint azok, akik nem hiába vették. Így is legyen! Ámen.

 

Fohász

Urunk, töltsd meg szívünket magaddal, és akkor vége lesz minden ürességnek és kiábrándultságnak. Látni fogjuk kincsünket, amit te őrzöl – s nem lesz hiábavaló egyetlen perc sem, amit e csodálatos életben, veled a szívünkben, eltölthetünk! Ámen.