Igehirdetések

Illúziótlanul is – boldogan

„Az ember azt sem tudja, hogy szeretet vagy gyűlölet vár-e rá: minden előtte van.  Minden érhet mindenkit. Ugyanaz történhet az igazzal és a bűnössel, a jóval, a tisztával és a tisztátalannal; azzal, aki áldozik és azzal, aki nem áldozik. Úgy járhat a jó, mint a vétkes, a fogadalomtevő éppúgy, mint aki tartózkodik a fogadalomtól. Rossz dolog ez, hogy annak során, ami a nap alatt történik, ugyanaz érhet utol mindenkit.” – Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

 

Igehirdetés 2020. október 11.

Illúziótlanul is – boldogan

 

Lekció: Préd 9,1-6

Textus: Préd 9,3-6

„Mindezt megfigyeltem, mert tisztán akartam látni: az igazak és bölcsek minden munkájukkal együtt Isten kezében vannak. Az ember azt sem tudja, hogy szeretet vagy gyűlölet vár-e rá: minden előtte van.  Minden érhet mindenkit. Ugyanaz történhet az igazzal és a bűnössel, a jóval, a tisztával és a tisztátalannal; azzal, aki áldozik és azzal, aki nem áldozik. Úgy járhat a jó, mint a vétkes, a fogadalomtevő éppúgy, mint aki tartózkodik a fogadalomtól. Rossz dolog ez, hogy annak során, ami a nap alatt történik, ugyanaz érhet utol mindenkit. Ráadásul az emberek szíve tele van gonoszsággal és esztelenséggel, míg csak élnek – végül pedig a halottak közé kerülnek. Csak annak van reménysége, aki az élők közé tartozik, mert jobb egy élő eb, mint egy halott oroszlán.”  (Új fordítású Bibliában: Préd 9,1-4)

 

Igehirdetés

A gyermekkor varázslatos álmok szövevénye. Mindenhonnan színes képek, hangok és csodás erők örvénylenek elő – s egy szempillantás alatt a világ végén lehet teremni, ha akarja az ember! Nehézkedés egyszerűen nincs: tündér és királyfi lehet bárki, s a gonosz eltakarítása után a jók elnyerik jutalmukat, a rossz a büntetését – a szerelmesek pedig egymásra találnak.

Ám jön a kamaszkor, aztán az adolescencia az első nagy megtapasztalásokkal és csalódásokkal, s kiderül, hogy a világban nem csak nehézkedés van, hanem bizony igazságtalanság, önzés és hamisság is. Szétesik a gyermekkor: a valóság szétrombolja, újra össze kell rakni – s ha kapott valaki korábban elegendő okos szeretetet, jól-rosszul épít magának valami mást a romokból. Az új építmények azonban csak akkor tartósak, ha a „régiből”, a családi légkörből – megmaradnak a jó tartópillérek, ha voltak ott ilyenek: a hűség, igazság, és szeretet… A felnőtt élet szilárdságot, állhatatosságot követel, nem lehet benne mindent improvizálni és naponta máshol és máshol mindent előről kezdeni.

Mi történik azonban, ha az így felépített „új” is megrendül? Jön egy súlyosabb betegség, munkanélküliség, életpróbák – hová tegyük, ha még szüleinktől vagy nagyszüleinktől kapott hitünket is revideálnunk kell, mert kiderül: „Ugyanaz történhet az igazzal és a bűnössel, a jóval, a tisztával és a tisztátalannal; azzal, aki áldozik és azzal, aki nem áldozik. Úgy járhat a jó, mint a vétkes, a fogadalomtevő éppúgy, mint aki tartózkodik a fogadalomtól. Rossz dolog ez, hogy annak során, ami a nap alatt történik, ugyanaz érhet utol mindenkit.” (Préd 9,4)

Egyszóval: vége a boldog gyermekkornak, a családi otthon biztonságának, ahol a jók mindig elnyerik jutalmukat, a rosszak pedig büntetésüket, s mindenki tudja a helyét. Az Édenkerten kívül élve az élet bizonytalansága, irracionalitása és kiszámíthatatlansága már mindenkire kiterjed – ebben a dologban sajnos, kivétel nincs! „Ugyanaz történhet az igazzal és a bűnössel, a jóval, a tisztával és a tisztátalannal; azzal, aki áldozik és azzal, aki nem áldozik” – mindezt pedig nem hitetlen és cinikus emberek állítják, hanem a Szentírás, immár évezredek óta!

Miért volt szükség ott erre a radikális valóság-mondásra? Azért, mert a szent nép évszázadok alatt megtapasztalta: ha a hit intézményesülve ideológiává, sőt nemzeti önigazolássá kövesedik, akkor maga a történelem Ura gondoskodik érvénytelenítéséről. Jönnek nem csupán asszírok és babilóniaiak, de a médek, perzsák és görög szeleukidák – sőt a legyőzhetetlen rómaiak is, és – leigázzák őket…

Jób könyvéből kiderül, hogy akiket szentíróknak tekintünk tudták: még az istenfélő és bűngyűlölő életében is érkezhetnek megfoghatatlanul súlyos csapások – amiknek emberileg nincs oka, sem pedig magyarázata. A Prédikátor pedig egyenesen arról számol be, hogy a legnagyobb jólét is üres és értelmetlen, hiábavaló önmagában… (Préd 1,1-13)

Mi marad hát az „eredeti” történetből, hogy érdemes a szívünket tisztán tartani? (Zsolt 73,13-14) Olyan igazságok csupán, amik a köznapiság számára önellentmondások, paradoxonok. Mivel azonban Isten igéjének mondandói, figyeljünk ezekre!

Elsőként is megérthetjük, hogy minden álom elvesztésével gazdagodhat az ember. A dolog paradox mivolta abban rejlik, hogy a gyarapodás, vagyis a „több” általában pozitív vonzerővel bír. Még a politikusok is abban versengenek, ki tud nagyobbat ígérni – és a demokráciának nevezett viszonyok közt ez sokszor, ha nem is mindig – működik. Ritka szellemi magaslat ezzel szemben a görög filozófus megállapítása, hogy az „egy” a szeretet által gyűlik össze, hogy aztán a gyűlölet és viszály által „széttenyésszen” a több-be… A Létezőről ezt mondja:

 

…eggyé növekszik, hogy egyetlen legyen

a többől, majd ismét széttenyészik, hogy egyből több legyen.”

                                                                                               (Empedoklész B 17, ford: Steiger K.)

 

Világtörvényként jelenik meg tehát a meghasonlás és ellenségesség, ami az egységeset megosztja – de legalább így illúziómentesen szembesülünk azzal, ami elkerülhetetlen… Szükséges, hogy így legyen: ám egyáltalán nem mindig örvendetes – sőt, leggyakrabban inkább szörnyűséges! (Mát 18,6-7)

Az emberi lélek is szeretne „egy” lenni – de nagyon nehéz számára, mert mindent tartalmaz, és annak az ellentétét is… Ami él, az mind ilyen: ellentétek mozgatják! Pszichés egyensúly csak időlegesen képzelhető el, hiszen a létfenntartás is a középpontból kimozdulásra, utakra kényszerít, így élményekkel és tanulságokkal szolgál: a mozdulatlanság végső konzekvenciájában pedig sokkal inkább életellenes, mintsem előrevivő. (A tunyaságot és feladat-szűkítést most ne is említsük.)

Általánosságban tényként kezelhető, hogy az ember szeret sémákban gondolkodni, mert nem is nagyon tud másként. Osztályozza, felcímkézi a dolgokat, hogy aztán „leltárában” kéznél legyen számára minden, amire éppen szüksége van. Tapasztalatai azonban néha egészen kézenfekvő „igazságaitól” is megfosztják – s akkor gyászba borul minden… Joggal, hiszen a frusztráció az frusztráció, a veszteség pedig veszteség.

Igénk ezzel szemben olyan naiv tisztasággal leplezi le a mindennapok tarthatatlan abszurditásait, hogy azt lehetetlen rosszindulatnak érteni. Föl kell fedezzük: az ég elvesz, hogy adjon! A Prédikátor kimutatja, mennyire nem kiszámítható az életben semmi: „…Az ember azt sem tudja, hogy szeretet vagy gyűlölet vár-e rá: minden előtte van.  Minden érhet mindenkit…”

Ahol viszont ennyire kötelező az őszinteség, de fogalmazhatunk úgy is, hogy az önáltatástól mentes tisztesség, ott nyugodtabb lehet a lélek, mint ahol abszolút önbizalommal gyakorlatilag „mindent tudnak.” Németh László írja, hogy bár magát nem vallhatja hívő embernek, szívesebben hajtja álomra fejét olyan otthonban, ahol étkezés előtt imádkoznak az asztalnál. Mert az ember nem mindenható – s ezt még racionalista alapokon állva is el lehet ismerni…

Ha csak egyszer is fölfedezte már valaki, hogy javára volt egy fájdalmas keserűség (Ézs 38,17) – az nincs távol attól, hogy megértse: minden álom elvesztésével gazdagodhat az ember. „Álom” alatt persze itt nem a reális életterveket, hanem a megalapozatlan, levegőben lógó illúziókat, a „felhőkakukkvárakat” (Arisztophanész) értve – amik inkább akadályoznak, mintsem lendítenének.

Szőlőművelők, mint magam is lettem nyugdíjas éveimre tudják, hogy a „kevesebb több.” Futhat egy erős hajtás akár nyolc vagy tíz méterre is, termést csak úgy hoz majd „fenntartható” módon, ha tavasszal 2-4 szemre visszametszik… Nem a mindenáron való bőség a legjobb! „Én azért úgy futok, mint nem bizonytalanra; úgy viaskodom, mint aki nem levegőt vagdos. Hanem megsanyargatom testemet és szolgává teszem – hogy míg másoknak prédikálok, magam valami módon méltatlanná ne legyek.”  (1Kor 9,26-27) Ez a „megsanyargatás” csak távolról tűnik elvevésnek – valójában megajándékozhatóvá lesz általa az ember.

Aztán paradoxonként világlik föl az is, hogy hívő számára a körülményekből fakadó, jogos bizonytalanság sosem hatalmasabb a szív bizonyosságánál. A világban most tényleg egy dolog biztos, és az a bizonytalanság – hiszen statisztikák tömegében kellene eligazodnunk, amik egyszerre romlanak és javulnak, s a tavalyi, meg évtizedes számokkal és tényezőkkel kellene őket korrekt módon összevetni, amiket viszont nem ismerünk. Mindezen kiigazodni szinte reménytelen, mert amit építettünk, mint emberiség az mértani látszatai ellenére is kaotikus: ilyen tekintetben tényleg minden okunk meg is van a bizonytalanságra.

Azt is tudjuk azonban, hogy egy bajbajutott hajón nem a süllyedés, hanem a pánik és a zűrzavar az igazán komoly veszély. Ahol megtartják az előírt útvonalakat, sorrendeket, szívükre veszik a kapott utasításokat, vagyis fegyelmezettek és komolyak – ott sokkal kisebb lesz a kár. Ugyanez érvényes mai helyzetünkre is. Egymásért is, magunkért is legyünk összeszedettek, értelmesek – s ami nagyon fontos: derűsen tegyük, amit teszünk! Kihat másokra – minden helytállás erőt ad a csüggedőknek, és levesz fölösleges terheket a fáradókról!

A hívő emberek azonban nagyon fontos, másoknak nem hozzáférhető tartalékkal rendelkeznek. Ez pedig a bizonyosságunk, hogy amint Urunk Jézus mondja: „Nektek még a fejetek hajszálai is mind számon vannak!” (Mát 10,30) Így, ennek tudatában vigyázzunk magunkra, ezzel a komolysággal megtéve a magunkét – s ugyanezt a gondosságot szolgáltassuk ki egymás védelmére is!

Végül még egy paradoxon: a végső szó nem a miénk! Az ember megszokja, hogy amit ő tesz, az úgy is van – amit pedig kimondott, az érvényes. Kis életünk végső, talán legnagyobb illúziója! Az embernek kétség kívül mindenkor önmagáról van legközvetlenebb tudása: testi érzeteink emlékeinkkel együtt egészen betöltik és megalapozzák emócióinkat, amik aztán mindent átszíneznek – véleményeket, terveket, elhatározásokat. Gondolataink némileg szabadabban szárnyalnak ennél, de belső tartás nélkül szeszélyessé és zűrzavarossá válnak – s jobb híján, rendteremtési szándékkal, hozzáfogunk elméleteket gyártani. Ezekben élünk, s egy idő után el is hisszük: ez a valóság…

A Prédikátor azonban nem kiábrándult, hanem illúzió-mentes gondolkodó, és a végső következtetése így szól: „Az igazak és bölcsek minden munkájukkal együtt Isten kezében vannak.” Nem a saját kezükben, nem is a vallásos önigazultságuk vagy erkölcseik, még csak nem is a kifürkészhetetlen sors kezében – hanem Isten kezében! Ezt reményvesztett, önmagukat nem szerető embereknek kell leginkább meghallani. Életem igenis, a világot megalapozó szeretet kezébe van letéve: nem annyit érek, amennyinek gondolom vagy érzem magamat – hanem annyit, amennyire ő szeret engem! A végső szó az övé.  Én pedig „…tudom, hogy az én Megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll. És miután ezt a bőrömet megrágják, testemből látom meg Istent; akit magam látok meg magamnak, az én szemeim látják meg, nem más!” (Jób 19,25-27)

Még a lapidáris korabeli közmondás is az élet tiszteletét, és minden fölötti értékét szólaltatja meg: „Többet ér egy élő eb, mint egy halott oroszlán…” Ha másból nem, hát akkor tulajdon létezéséből merítsen erőt minden ember: vagyok! Ahogy Faust mondja a hajnali ébredés pillanatában, s ezt nagyon szeretem idézni – letéve talpát az éjszaka során “meg nem rendült” földre:

 

„…Frissen lüktet az élet érverése,
S az éteri hajnalpírt köszönti újra;
Ó, föld, nem ingatott meg ez az éj se,
Üdén pihegsz a lábamhoz simulva;
Megkörnyékez derűd s mozdítja bennem
Az elszánást, hogy szakadatlanul a
Lét legfelsőbb fokára törekedjem!”

(Goethe: Faust II. ford. Kálnoky L.)

 

Mert a reggelről nem csak azt lehet érezni, hogy sötét van odakint és hideg, esetleg köd és eső, s kell kezdeni megint a napi robotot, hanem azt is, hogy a föld „üdén piheg a lábunkhoz simulva”  s “megkörnyékez derűje”! És igen, akár azt is el lehetne mondani minden nap kezdetén, amikor csak fölébredünk és letesszük lábunkat a földre, hogy „…Ó, föld, nem ingatott meg ez az éj se!” Aki ilyen földet, ilyen végtelenül jóságos, hűséges földet érez a lába alatt, amely még derűs is, az nem csoda, hogy a maga részéről, cserébe, szakadatlanul “a lét legfelsőbb fokára” törekszik! (2008.02.10.)

Lélegzem, terveket szövők, értéket hozok létre adottságaim és a magam dimenziói közt, Isten ajándékából. A végső szó minderről pedig nem az enyém, nem is a világé – hanem az övé!

Emlékezzem arra, hogy ő jót gondolt felőlem, sőt minden más gyarló ember felől is, amikor „…kihozta a halálból a juhoknak nagy Pásztorát, örök szövetség vére által” (Zsid 13,20) – ezt nem szabad hiábavalóvá tenni! Semmibe ne vegyem, lábbal ne tiporjam: értem történt ott minden!

Tartalékaim tehát nem saját pszichémben, hanem még mélyebben, az ő mennyei, örök szeretetében rejlenek. Minden értékes és fontos, ami erre emlékeztet! A reggel hűséges napfelkeltéje, és a távozó nap – egy új, reményteljes kis élet születése, és a hazahívó szó…

Leginkább azonban Krisztusunk áldozata, amiből még jobban megértjük a létezés titkát: minden álom elvesztésével gazdagodhat az ember. Őrá figyelve a múló évtizedek során nem lepusztulunk, hanem érlelődünk emberi mivoltunkban – több és több közünk lesz az igazi valósághoz. A körülményekből fakadó, jogos bizonytalanság sosem hatalmasabb a szív bizonyosságánál – járvány előtt, alatt és után sem…! A hitnek már csak ez a természete.

S ami a legfontosabb: a végső szó nem a miénk, de még csak nem is a világé felőlünk – hanem az övé! Milyen jó, hogy ez így van. Ennek jegyében elérkezik a lélek a legmagasabb körhöz – ahol már nem ködképek éltetik, hanem a színről-színre látás tiszta igazsága és a mindent egybefogó szeretet. Ott elmondhatja magáról, hogy immár illúziótlanul is boldog, mert megtalálta, amiért született… Így is legyen! Ámen.

 

 

Fohász

(esti ének)

 

„Már nyugosznak a völgyek, az erdők s minden földek,

Már alszik a világ…

De míg eljő az álom, a szívemet kitárom,

S az Úrhoz küldök hő imát.

 

Ó nap, hová tűnél el: hová űzött az éjjel,

Mely harcban áll veled?

Te nem ragyogsz az égen – de más napom van nékem:

Betölti Jézus szívemet!

 

…Te légy Jézus, oltalmam, nálad lesz jó jutalmam,

Hű szárnyaid alatt!

Te vigyázz csak, Uram, rám – nem árt akkor a Sátán:

Testem-lelkem békén marad.

 

Ti is távol s közelben, akik szerettek engem

Békén pihenjetek!

A sötét éjszakába’ az Úr világossága

Örködjék hűn fölöttetek!”  Ámen.

                                                    (503. dics. 1-2, 7-8 v.)