Számítani, számolgatni a piacon szokás – a hit pedig hit, és maradjon is az. Majd Isten eldönti, mikor vagyunk méltók arra, hogy angyalát még az izzó tüzes kemencében is mellénk állítsa. Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

 

Igehirdetés 2020. szeptember 27.

De ha nem tenné is

 

Lekció: Dán 3,1-33

Textus Dán 3,33

„…királysága örök királyság…”

 

Igehirdetés

Lehetnek, akik sokallják már – mégis ismételjük újra és újra: a Szentírás minden betűje a helyes emberi alapállásról szól. Törvénybe, krónikába, zsoltárba, mítoszba, lakodalmas énekbe, legendába, nemzetség táblába, próféciába, tanmesébe, családi drámába, himnuszba, magán-naplóba, tábori létszámellenőrzésbe, találós mesébe, fővárosi és vidéki kataszterbe, látomásba, apokalipszisbe és más műfajokba ágyazva is ugyanarról szól: ki indította útjára a nagy világfolyamatot – és akkor hogyan kell élnie az embernek.

Gyermekkorom emlékei közé tartozik, miként próbálták lejáratni filmeken és tudományosnak nevezett népszerűsítő kiadványokban a hívő felfogást – de a karácsonyi gyertyafénynél édesapánk a Bibliából igaz áhítattal olvasta fel családunk számára Jézus születésének, a pásztoroknak és napkeleti bölcseknek történetét, és imádságot is mondott, megköszönve mindnyájunk életét, egészségét – holott nem is a szószéken volt, mint vasárnap délelőttönként… Öt-hat évesen már megértettem: itt a legkomolyabb dologról van szó.

Nem tudtam ugyan megfogalmazni, miben áll ez, miért és hogyan érvényes – de jó volt abban a családban gyermeknek lenni, és az örökkévaló Istenben biztos tájékozódási pontot találni. Ezek összetartoztak. Később észrevettem, hogy életem sarkpontja egyre inkább az áhítat lett: édesanyánktól tanult egyszerű esti imádságból az évek során mintegy magától nőtt ki egy különleges, belső állapot – amit mindig örömmel üdvözöltem, ha rám köszöntött.

Jöttek aztán az iskolák, elméletek és kételyek, majd kiábrándulások és csapások is – a nagy harcoknál azonban nekem már volt titkos kutam. Lenyűgözött a Szentírás sokféle arca, komolysága és főleg tiszta hangja, amit minden műfajon át nevemre szólóan hallottam.

Így találtam rá sok egyéb közt, még messze gyermekként a „Három férfi a tüzes kemencében” történetére – ami a képes Biblia illusztrációja miatt különösen megragadta képzeletemet. A bálványimádás borzasztó dolog, annál a halál is jobb – ez volt a következtetésem. Ma már tudom, hogy későbbi emberi tartásom fontos dolgokban, ha volt ilyen – éppen efféle történetekből táplálkozott. Az Örökkévaló iránti bizalmam, belső elkötelezettségem, az imádság áldott lehetősége valahogy előbb-utóbb beleszólt döntéseimbe még olyankor is, amikor magam nagyon ingatag lábakon álltam.

Mindenkinek jönnek az életében meghatározó pillanatok, amik megvallatják hitünket. Tündérálmok és csábító lehetőségek, ám betegség, fenyegetettség, veremben vergődés is – számtalanszor úgy tűnik, nincs is kiút, itt csak rosszul lehet választani. Nem csupán külsőleg, az emberek között, de lelki téren is csapdák, veszélyek: rosszkedv, kétségbeesés, kudarcok, elmulasztott alkalmak, kihasználatlan lehetőségek…

Istenről való bizonyosságunk azonban nem függ az élet eseményeitől. A körülmények gyorsan változhatnak: Jézust virágvasárnapon királlyá akarták tenni, öt nap múlva pedig megköpdösték és keresztre feszítették… A végső kétségbeesés pillanatában ő mégis így imádkozott: „Atyám, a te kezedbe teszem le lelkemet…!” (Luk 23,46)

Aki persze társasjáték közben hatost dobva veti oda: „Van Isten!” – az a szenvedés óráján egyáltalán nem fogja tudni, ő valóban van-e. Hitünk nem dekoráció, vagy toll a kalapunk mellett, és nem is eszköz némi pszichés könnyebbedésre – hanem élet-halál kérdés: vagy tényleg uralja szívünket, teljesen és igazán, vagy nincs is sehol. Ez derül ki a három férfi, Sidrák, Misák és Abednégó történetéből.

Érdemes észrevenni, hogy hárman vannak. „Tres faciunt collegium” – hárman tesznek egy közösséget. Szükségünk van mások támogatására hitbeli téren is, akárhány évesek volnánk: ezer emberből néhány kivétel, ha akad – ám legtöbbször ők is gazdagodnának más lelkek hite által (Róm 1,12) – ha elfogadóvá és befogadóvá hangolódnának. Megeshet persze az is, hogy bizonyos emberek nem kompatibilisek: nem tudnak kapcsolódni egymáshoz. Nem jó ilyesmit minden áron erőltetni – kell és szükséges is keresni más lehetőséget a közösségre. Sidrák, Misák és Abednégó mindenesetre egymást támogatták – ők éppen így, együtt és „ebben az összeállításban” tudtak megállni a lábukon.

Hitvallásuk kristálytiszta: „Van nekünk Istenünk, akit mi tisztelünk: ő ki tud minket szabadítani az izzó tüzes kemencéből is, ó király! De ha nem tenné is, tudd meg, ó király, hogy mi a te isteneidet nem tiszteljük, és nem hódolunk az aranyszobor előtt, amit fölállíttattál.” (Dán 3,17-18) Ma olyan magától értetődő pedig az ilyesmi – hiszen az egyetlen dolog, ami nem szorul semmilyen magyarázatra éppen az, hogy anyagilag mindenki többet és még többet akar… A három férfi tisztán látta ezt: náluk azonban élet és üdvösség egymással tökéletes összhangban álltak.

Megrendítő a történetük tanítása: mindenkor a hit dönt el mindent! Akik a tüzes kemencét is vállalják, azok mellé negyedikként odaáll az Úr angyala, „…de ha nem tenné is” – az ő életük már rendben van! Drámaibb, és ugyanakkor igazabb üzenet ennél nincs: aki egyszer meghallja, az megmenekült a „körülmények” uralmától. Jöhetnek despoták, fordulhat a világ önpusztító borzalomba, ünnepelhetik a bűnt és az erőszakot, mint mainapság is  – ők már védve vannak a fizikainál is fontosabb módon: lelkükben.

Felvértezve ezzel valóban mássá lesz az ember – immár szabad mindattól, ami kötözte. Bánthatják, mellőzhetik, sértegethetik, meg is ölhetik – semmi nem fog rajta. Uralkodik királyként, ha izzó tüzes kemencébe vetnék is (Jel 5,10) – de itt nem trónusról, szolgák hadáról és márványoszlopos csarnokokról van szó, hanem a végleges, helyes emberi alapállásról. Ezt jelenti „uralkodni.” Túl hatalmi ambíciókon, túl jóléten és fényűzésen – örök és isteni lelkünket megtalálva embernek lenni.

Ahogy Atyánk azt elgondolta, megtervezte és elvégezte: élni szabadon és mégis egyénien, eleve elrendelten, de senki mással össze nem téveszthető módon! Ezért van az, hogy nincs két egyforma életút: Teremtőnknek erre is tellett… Helyesen létezni mindenki számára ugyanazt jelenti, mert az üdv egy – holott mind egészen más egyéniségek vagyunk!

Amint Nebukadneccár  király ezt a nagy szabadságot fölfedezte, olyan haragra gerjedt, hogy még az arca is eltorzult. Meghagyta, hogy hétszer jobban fűtsék be a kemencét, mint ahogy be szokták fűteni, és megkötözve vessék bele a három férfit nadrágostul, alsóruhástól és süvegestől. Mivel szigorú parancsára a kemencét roppantul befűtötték, a lángok megölték azokat, akik őket odahurcolták. A király azonban megdöbbenve nem három, hanem négy embert látott a lángok között járni – akiken nem volt semmi sérülés…! Kiáltott is hát: „Sidrák, Misák és Abednégó, a felséges Isten szolgái – jöjjetek ki és gyertek ide..!” Azok megtették. Az összegyűlt kormányzók, elöljárók és helytartók, a király udvari emberei látták, hogy semmit nem ártott nekik a tűz: hajuk szála sem perzselődött, a ruhájuk sem égett meg, sőt még a füst szaga sem járta át őket…

A király akkor így szól: „Áldott legyen Sidrák, Misák és Abednégó Istene – mert elküldte angyalát, hogy megszabadítsa őket. Még a király parancsát is megszegték, s kockára tették az életüket – de a maguk Istenén kívül nem tiszteltek más istent, és nem hódoltak előtte!” Megparancsolta, hogy aki nem tiszteli Istenüket országában, azt vágják darabokra – őket pedig főemberré tette Babilon városában. Üzent a birodalmában lakó különböző nyelvű népeknek és nemzeteknek is:

 

„Békességetek növekedjék!

Jónak látom kihirdetni a jeleket és csodákat, amelyeket a felséges Isten tett:

Mily nagyok az ő jelei,

Mily hatalmasok csodái!

Az ő királysága örök királyság,

és uralma megmarad

nemzedékről nemzedékre!”

                                          (Dán 3,31-33)

 

A mesés történet legitim olvasata, mint feljebb már jeleztük, kizárólag a helyes emberi alapállás határainak kijelölése. Életveszély idején is hűség hitünkhöz – bízva abban, aki meg tud minket szabadítani. „De ha nem tenné is…” – és ettől a ponttól számít minden, ami csak fontos a történetben! Senki ne keresse a világi hatalommal ütközést öncélúan vagy mártíromságot keresve, senki ne veszélyeztesse mások életét igazságát lobogtatva egy ilyen fölfordult világban sem, mint a mostani – mert az igében egyáltalán nem erről van szó. Urunk Jézus egyenesen azt mondta: „Ha üldöznek benneteket abban a városban, szaladjatok a másikba!” (Mát 10,23) Ahol azonban embertelenségre, vagy hitünk elveinek megtagadására akarnak rákényszeríteni – ott ellent kell állni. Ez a „status confessionis” – a hitvallásos helyzet, így nevezték az atyák és a reformátorok: amikor nem szabad idomulni.

Sidrák, Misák és Abednégó története a gyémántgerincű hűségre tanít. Számítani, számolgatni a piacon szokás – a hit pedig hit, és maradjon is az. Majd Isten eldönti, mikor vagyunk méltók arra, hogy angyalát az izzó tüzes kemencében is mellénk állítsa. Ma ugyan nagyobb veszély a jólét, a túltápláltság és a szükségtelen zsúfoltság, meg az üresség és értelmetlen élet. Ott vannak pedig, akikért élhetünk: senki nem mondhatja, hogy neki nincs kiért, vagy miért. Gyermekek és öregek, egészségesek és betegek, tévelygők és túl igazak – nem kell sorolni…! Már a munkánk lélekkel megtöltése is világító példa. Amit nem tudnak le rutinból, nem a feladatszűkítés jegyében végeznek el, amiben erőfeszítés és odaadás rejlik, amit nem versengés, vagy mások iránti negatív indulat jár át – az másoknak is erőt ad. „Az én tisztulásom a te tisztulásod” – és valóban: minden erkölcsi helytállásunk ereje kisugárzik a többiekre!

A mostani járványos helyzetről,  annak is második, talán veszélyesebb hullámáról annyit, hogy minden hivatalos előírást és javaslatot lelkiismeretesen meg kell tartanunk, pánik és rettegés nélkül, fegyelmezetten és derűsen. Egymás iránt pedig kifejezetten jóságos szeretettel legyünk, aminek elengedhetetlen része a méltányos megértés. A nehéz időkben nem az a dolgunk, hogy egymást marjuk vagy hibáztassuk: a „szétdobáló” Diabolosz-Gonosz mindenesetre ezen van, ne feledjük…!

„Az ő királysága örök királyság…” – e bibliai mondat ereje önmagában van, igazolásra, bizonyításra nem szorul. Egyetlen egy, gyönyörű szép életünk tényleges állapota azonban mindenkor elárulja, hányadán állunk vele – vagyis Isten országával. A „Három férfi a tüzes kemencében” hatalmasan megerősít, ha gyermeki szívvel olvassuk – mert rólunk szól. Háziasszonyokról, üzletemberekről – lelkes ifjakról és megtört szívű, frusztrált csalódottakról – mindenkiről. Olyanok is lehetünk, mint ez a három férfi, sőt: egyedül így érdemes igazán embernek lenni. Az pedig mindenkinek személyes felelőssége, hogy milyen állapotokat teremt meg a tulajdon szívében.

Megváltó Jézusunk azt mondta tanítványainak: „Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek. Nem úgy adom, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen.” (Ján 14,27) Akiknek ilyen ígéretünk van, azoknak megnyílik Sidrák, Misák és Abednégó története, és átsegít minket a tüzes kemencéken, de életünk más próbatételein is. Így is legyen! Ámen.

 

 

Fohász

 

„Téged Úr Isten, mi keresztyének

Dicsérünk és áldunk,

És Atya, Fiú, Szentléleknek vallunk!

 

Néked a tiszta, ártatlan és szent

Angyalok szolgálnak,

Szüntelen hangos

Felszóval kiáltnak:

 

Szent, szent, szent Isten, te seregeknek

Vagy Ura Istene!

Teljes a menny s föld

Nagy dicsőségeddel!”  Ámen. 

                                          (242. dics. 1-3.v.)