Igehirdetések

Valaki megmenekül a haláltól

A Biblia olykor családi drámákban beszél a helyes emberi alapállásról. Egy ilyen történet szól most is hozzánk.

 

 

Igehirdetés 2020. szeptember 13.

Valaki megmenekül a haláltól

 

Lekció: 1Sám 14,24-30   1Sám 14,36-46

Textus: 1Sám 14,36-37

„Azután azt mondta Saul: Törjünk rá még az éjjel a filiszteusokra, virradatra fosszuk ki őket, és ne hagyjunk meg senkit közülük! Ők pedig ezt felelték: Tégy mindent úgy, ahogy jónak látod. De a pap ezt mondta: Lépjünk először Isten elé! Ekkor megkérdezte Saul Istent: Rátörjek-e a filiszteusokra? Izráel kezébe adod-e őket? De Isten nem válaszolt neki azon a napon.”

 

Igehirdetés

Mai történetünk az igazi, Istentől való, új életről szól – mint a Biblia minden betűje. Valaki megmenekül a haláltól, pedig egyetlen lépésre van már attól: ehhez hasonlítja az ige az új élet megtalálását! Nem kevesebb, mint a halálból való menekülés.

A háromezer éves haditörténet különös részletéből, egy családi drámából hámozhatjuk ki mindezt. Igazi harci helyzet – mint megannyi emberi találkozás. Saul király, honfoglalás-kori népe élén éppen a filiszteusokkal hadakozik, de vele van saját fia, Jónátán is. Seregeik győzelmet aratnak ugyan, ám soványat – az ellenség nagyobb része biztos állások mögött, ellentámadásra készen megmarad… Azt olvassuk, a király ingerülten erőltetné holtfáradt népét újabb, immár éjszakai támadásra, megesketve őket, hogy addig szigorúan böjtölnek, míg végső győzelemre nem viszik harcukat – de a velük lévő papi ember javaslatára megpróbálják előbb Istent megkérdezni minderről.

Közben fia, Jónátán a filiszteusok elleni nagy egyéni hőstettet visz végbe – ám nem hallja apja felhívását az esküre, hiszen nincs is ott a táborban. A győzelem után visszatérőben lépes-mézre lel az erdőben: botja végét belemártva eszik is egy keveset, s „felragyog tőle a szeme” – vagyis új erőre kap.

Apja ezalatt a táborban azzal a ténnyel szembesül: nem válaszol az Úr a hadiszerencse dolgában hozzá intézett kérdésre…! Biztosan bűnös van köztünk, aki megtörte az esküt, azért nem elég nagy a győzelem, s az Úr is azért hallgat. Járjunk végére, derüljön ki az igazság: sorsvetés mutassa meg, ki a vétkes – így rendelkezik a király.

Először saját maga és fia, valamint a nép közt vetnek sorsot: kiderül, hogy a nép nem bűnös… Kijelenti akkor mindenki füle hallatára, ha a sorsvetés saját fiát, Jónátánt mutatja bűnösnek, akkor is meg kell halnia. Rá is esik a kocka. Fia megvallja, hogy valóba evett egy kevéske mézet botja hegyéről az erdőben – Saul pedig még ingerültebben és még kategorikusabban megismétli halálos ítéletét. Ám a nép akkor közbelép: „Távol legyen! Aki ilyen nagy szabadulást szerzett Izráel népének, nem halhat meg!”  Így marad életben Jónátán – amint azt lekciónkban is olvashatjuk.

A történet szereplői külön is mind egy-egy fontos igazságokat testesítenek meg – vegyük sorra őket.

A királyról, Saulról úgy tűnik, mintha a teljes igazságot, népéért létező legbuzgóbb szeretetet és odaadást képviselné, hisz a fiát is kész lenne a győzelem érdekében halálbüntetéssel sújtani, ha az tényleg evett az esküvel megerősített böjti idő alatt – ám a történet kifejlése éppenséggel leleplezi túlzását. Saját lendületét, harci kedvét összetévesztette Isten akaratával; még konkrétabban fogalmazva, lényegében összetévesztette magát Istennel…

Gondoljuk meg, egy nagyon fárasztó, elcsüggesztő harci nap után nem, hogy pihenést adna a seregének, hanem hajszolná tovább az éjszakában háborúzni – ezért is esketi meg őket, halljon meg, aki eszik valamit az ellenség utolsó szálig kiirtása előtt. „Túltolja a biciklit” – ahogy manapság mondanák, vagyis elveszti a mértéket, az pedig mindig Istentől elszakadásunk jele. Az ő igéje nem a törvények túlteljesítését, mondjuk így, nem a „stréberséget” várja tőlünk, hanem a normális életet! Eszünkbe juthat, hogy még a görögök Delfoi szentélyére is az volt kiírva a nevezetes „gnóti szeautón” (Ismerd meg magad!) mellé, hogy „Semmit sem túlzásban…!”

Saul itt tulajdonképpen tehát „szenteskedik” (Ablonczy K.) – ami messziről nagyon tiszteletre méltónak látszik, ám közelről kiderül, hogy kifejezetten rombol. Sokat ártunk, ha családban, gyülekezetben, bárhol „Isten nevében” nem egészségesen és normálisan élünk, hanem túlzásokat követelve szenteskedünk.  „Semmit sem túlzásban!” Amint a Biblia képes nyelvén olvassuk: „Aki keményen fújja ki az orrát, az vért hoz ki” (Péld 30,33) – minden túlzásnak rossz következményei vannak. Még bizonyos gondolatokat, vagy akár a rosszkedvet sem szabad túlzásba vinnünk, mert ránk ragadhat – s aztán lehúzzuk vele embertársainkat. Akad pár dolog még, amire ez ugyanígy érvényes: félelem, lelkesedés, másokra neheztelés, hasznok után futás – vegyük észre, amikor elveszítjük a mértéket!

Saul annyira elvakult, mondhatjuk úgy, fanatikus a maga igazában, hogy egyáltalán ki sem vizsgáltatja a körülményeket, meg sem hallgatja a részleteket – pedig ha így tenne, menten kiderülne, Jónátán nem is hallotta az esküre fölhívást, mert éppen a filiszteusokkal csatázott…!

Emlékezzünk, Jézus is azt kifogásolta korának hívőiben, hogy „…elhordozhatatlan terheket kötnek egybe, hogy azokat az emberek vállaira rakják” – ráadásul persze maguk a kisujjukat sem mozdítják azokért. (Mát 23,4) Amikor nem vagyunk igazak, könnyen megy erkölcsi túlkövetelmények támasztása másokkal szemben – de a szemforgató „megbotránkozás” is ide tartozik. Saul ezen az úton jár – az evangélium azonban nem túlzásokat vár tőlünk: normális és egészséges életet kínál fel. Maradjunk emberek békében és még háború idején is, ahogy ezt Arany János is fogalmazza „Gondolatok a béke-kongresszus felől” c. versében:

 

„…Hagyjátok a meddő vitát:

Bölcs Isten, aki rendel.

Az ember tiszte, hogy legyen

 Békében, harcban – ember.

Méltó képmása Istennek,

 S polgára a hazának,

 Válassza ott, válassza itt

 A “jobbik részt” magának.”

 

A következő személy történetünkben a királyfi, Jonátán. Mint minden ifjú ember, ő is meg akarja mutatni, hogy kicsoda és mit tud. Valóban hőstettet is visz végbe, azonban következik rá az apai szigor: meg kell halnod, ha a fiam vagy is – ha egyszer megtörted az esküvel fogadott böjtöt…! Amit a Jónátán viselkedésében viszont érdemes észrevenni pontosan az, amit nem tesz. Világos, hogy neki van igaza apjával szemben, hisz nem hallotta annak böjttel kapcsolatos esküre fölhívást, népéért csatázott éppen egy nagyszerű, egyéni akcióban – mégsem vitatkozik, nem lázad apja ellen. Hallgat, és még csak meg sem védi magát.

Az őskultúrákban sokfelé föllelhető nevezetes fogalom a „nem cselekvő cselekvés” – amikor pontosan az ér bennünk a legtöbbet, amit nem teszünk meg. Hallgatni, amikor riposztozni volna jó, csöndben maradni, amikor pedig teljesen igazunk is van – sokszor nehezebb, mint az aktivitás, viszont utólag rendszerint kiderül, milyen nagy erő volt benne. Jónátán részéről is ez az igazi hőstett. Ne menjünk el mellette anélkül, hogy észrevennénk, mert ha távoli előkép formájában is, de ott rejlik már benne az újszövetségi igazság is:  „…Elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el” – és „…amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős!” (2Kor 12,9-10) Az efféle „hőstetteket” mások nem mindig veszik észre, ami nem is baj – minket bensőkben azonban hallatlanul építenek. Ahogy a költő mondja:

 

„Ha egy úri lócsiszárral találkoztam, s bevert sárral,

Nem pöröltem. Félreálltam, letöröltem…”  (Arany J.: Epilógus)

 

Pedig már ez is milyen ritka és nagy teljesítmény… Mindig minket épít, valahányszor képesek vagyunk a nemesebb utat választani: egyöntetű tapasztalat, hogy erősödünk általa.

Apa és fia után következzen a nép – történetünkben őket sem tudjuk megkerülni. Egyrészt kiderül, hogy mennyire ingadozóak és megvezethetők: amikor Saul egy fárasztó csatanap végén még éjszakai hadjáratra is vinné őket, nem kis opportunizmussal azt felelik: „Tégy mindent úgy, ahogy jónak látod.” (1Sám 14,36) A „népfelség” manapság mindenek fölé emelt elvét ez nem látszik alátámasztani – s akkor arról még egyáltalán nem is szóltunk, ugyan mi lett volna a Tízparancsolatból, ha annak törvényeit is „demokratikus többségi szavazással” döntötték volna el… Nagy valószínűséggel kevés maradt volna közülük.

Ám a nép másik arca, mert ilyen is van – az, amikor tényleg jól vizsgáznak. A sorsvetés kideríti, hogy a király fia „marasztalható el” – de nem engedik az ítélet végrehajtását! „Jónátán haljon meg, aki ezt a nagy győzelmet szerezte Izráelnek? Távol legyen! Az élő Úrra mondjuk, hogy egy hajszál sem hullhat fejéről a földre, mert Isten segítségével vitte ezt véghez!” (1Sám 14,45) Így mentette meg a nép Jónátánt – Saul pedig fölhagyott a filiszteusok üldözésével azon a napon.

Kétarcú hát a nép: sem isteníteni, sem megvetni nem helyénvaló. Jó vezetőre van szüksége, és akkor nem téved el. Saul a fűtött harci helyzetben nem bizonyul ilyennek – még az a szerencse, hogy ott a táborban a Lévi törzséből való Ahijja pap is, aki azt javasolja az „éjszakai hadjárat” gondolatára, hogy álljunk előbb az Úr elé… Egy pap, aki kivételesen tényleg az Urat képviseli, mondhatnánk ironikusan – de ne élcelődjünk. Maradjunk annyiban, hogy a „nép” sem mindenestől jó, sem pedig mindenestől rossz: a démosz néha ilyen, máskor pedig amolyan… Sem isteníteni, sem megvetni nem helyes – legyünk reálisak önmagunkkal!

Végül van még egy szereplő a történetben: maga az Úr. Annyit tudunk meg felőle az elbeszéltek révén, hogy neki a hallgatása is – üzenet! Amikor nem szól, mélyen el kell gondolkodnunk. Ha már nem int, nem üzen, nem “ád jelt” még a Bibliát is hiába nyitjuk ki – akkor valószínűleg nem a Szentírással van baj. Saul esetében egészen bizonyosan ítélet volt Isten hallgatása. Valaki nagyon ment a maga igaza után, mást nem is látott – de annyira, hogy még imádkozni is elfelejtett, úgy kellett Ahijjá-nak erre a lehetőségre figyelmeztetnie…

Isten azonban vár, türelmes – és módot ad útjaink megjobbítására. Türelme valóban a legnagyobb a világon – semmi olyan hatalmas nincs, mint az ő türelme! A történet azt mutatja, végül is pontosan ez győz az emberi zűrzavar fölött: minden kisimul, kiegyenesedik, rendbe jön – mert valaki nagyon jó hozzánk… Az Úr megadja a lehetőséget számunkra. Még Saulnak is megadta, aki pedig belekerült önmaga istenítésébe, s ezzel együtt emberileg és lelkileg egy negatív, lefelé tartó spirálba – hátha fölébred a király, hátha megfordul…! De nem tette, tudjuk – s a következményekről részletesen be is számol Sámuel próféta könyve a továbbiakban.

Ami az imádságot illeti, Amerika egyik előző elnökéről, Jimmy Carterről jegyezték fel, hogy egyszer azt mondta: „Isten minden imádságunkat meghallgatja, de nem mindegyiket teljesíti. Van olyan, amelyet teljesít, és van olyan is, amit nem. Sőt, olyan is van, amire azt mondja: Te biztosan csak viccelsz.” Aranyos szavak, jó néha ilyet is hallani. Pedig lehetséges a mondásnak egy nagyon is komoly olvasata: Ha te nem veszed komolyan a saját imádságodat, én ugyan miért vegyem komolyan…? Ha imádkozol valamiért, amiért előzőleg nem tettél meg minden telhetőt, tulajdonképpen csak viccelsz. Imádság és elhatározás egy kategória: egyformán szent dolgok! Ha egyiket nem vesszük komolyan, másikban is zátonyra futunk.

Elmondhatjuk hát, hogy ez a régi történet minden porcikájában tanítás. Mindjárt a király tetteivel, aki nem figyelt Istenre, helyette szenteskedett, „túllőtt a célon” – olyasmit erőltetett a rábízottakra, ami csak őbelőle fakadt, nem pedig az Úrtól való volt. Tanítás a történet az ifjú hőssel, Jónátánnal kapcsolatban, aki lázadhatott volna, de nem tette – s így az lett igazán hőstette, amit nem tett meg. A „nem-cselekvő cselekvés” szép példája ez, ami nagyszerűbb eredményre vezetett, mint bármilyen heves szócsata tehette volna.

Aztán tanítás e történet a népről is, mely egyszerre ilyen is, meg amolyan is: sem isteníteni, sem megvetni nem való. Tekintsünk magunk is így a mindenkori „démoszra.” Ám vigyázat: Isten népe, a gyülekezet ebben a tekintetben más. Ha ingatag is, mint ahogy néha annak bizonyul, hiszen emberekből áll – addig „Isten népe” csupán, amíg az Úr valóban ott van közöttük!

Itt a Saul által kierőszakolt sorsvetés révén mutatta meg nekik, hogy bár az ítélet formálisan Jónátánra esik, aki tényleg evett egy kevéske mézet a böjt alatt – ám van az igazságnak egy ki nem bontott, felettes része is! „A dolgok olyan bonyolultak” mondja Reményik Sándor: „…segíts Uram, hogy egyáltalán ne ítéljek…!” Emberileg és sorsvetés szerint Jónátánnak meg kellene halnia – ám a dolgok éppen ellenkezőleg állnak, Isten akarata szerint ő semmiképpen nem halhat meg! A történetnek ez a váratlan „kiigazodása” mutatja meg, hogy ő jelen van népe közt, nem hagyta még el őket… Ahol ilyen szépen a helyére kerül minden, ott van remény!

Így érkezünk a történet teljesen néma főszereplőjéhez – Istenhez. Ő látszólag egyáltalán nem avatkozik be, egyszerűen engedi a dolgokat megtörténni – aki viszont hitben néz vissza a maga élete útjára tudja, hogy akár a történetben, úgy mi is tőle vettünk mindent: győzelmeket és megaláztatásokat, mézet és sorsszerű ítéleteket… Magunk tévedezünk, túlzásokba esünk, vétkezünk szándékkal vagy tudatlanságból – ő pedig hű önmagához! Milyen jó ezt tudni, erre sokszor gondolni. Forgassuk is elménkben! “Benne nincs változás, vagy változásnak árnyéka.” (Jak 1,17) Erősítsen az, hogy Istennek népe számára tett ígérete ma is, ránk is érvényes – „Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled.” (5Móz 31,9 Zsid 13,5) Így is legyen! Ámen.

 

 

Fohász

 

„Mondjatok dicséretet

Keresztyének az Úr Istennek,

Szentséges tiszteletet

Adjatok ő nevének!

 

Örvendjetek őneki

Igaz isteni buzgóságban,

Mert köztetek lakozik

Az Anyaszentegyházban.

 

És ő megelégíti

Lelketeket lelki kenyérrel,

Biztat ő igéjével,

Édes ígéretivel.

 

Szent Uram, a te neved,

Szent vagy te a magas mennyekben,

Szent vagy és rettenetes

Minden nemzetségekben.

 

Tégedet illet Uram,

Mi tiszteletünk, háladásunk,

A mi gyülekezetünk,

Ünnepet szentelésünk!

 

Hála légyen tenéked

Hogy megjelentéd te magadat:

Hogy megérthettük, Uram,

A te akaratodat.

 

Dicséret és dicsőség

Légyen tenéked magasságban,

Dicséret és tisztesség

Az Anyaszentegyházban!” Ámen.

                                                       (196. dics. 1-7.v.)