Igehirdetések

Amikor padlón vagyunk

Ha valamikor, most nagyon szükséges a teljes bizonyosság, élő hittel tudni a legfontosabbat: a Pozitívum a mi oldalunkon áll! Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

 

Igehirdetés 2020. augusztus 30.

Amikor padlón vagyunk

 

Lekció: Róm 8,28-39

Textus: Róm 8,28-30

„Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van, mint akik az ő végzése szerint elhívottak; mert akiket eleve ismert, eleve el is rendelte, hogy azok az ő Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek, hogy ő legyen elsőszülött sok atyafi között. Akiket pedig eleve elrendelt, azokat eleve el is hívta, akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.”

 

Igehirdetés

Aki Csontváry írásaiba beleolvasott, rá kellett találjon arra az „új formulára”, hogy e kivételes magyar (aki egyébként apai ágon részben lengyel, anyai ágon pedig részben német is volt) Istent egy helyen „a Pozitívumnak” nevezi. Egyszerű és zseniális, naiv és ugyanakkor elképesztően biztos fogalmazás – mint valamennyi festői megnyilatkozása is. Állunk képei előtt, még mindig csak Pécsett, ahol a világ alig láthatja – s ámuldozva állapítjuk meg: ezt mi is pontosan így csinálnánk, ha tudnánk – csak még nem jutott eszünkbe… Új formula!

Tegyük hozzá, ennek ellenére semmi feszengés, „újra” törekvés nincs műveiben, amint azt 20. századi gondolkodók megkövetelik, sőt előírják a művészeknek: a „radikális avantgard” csinált formái sokértelműségükkel nem csak ókumlálásra kényszerítenek, hanem inkább elkedvetlenítenek, és sokszor többet rombolnak is, mint építenének. Persze, projektív mélylélektani tesztnek szinte minden látvány megfelel a világon – csak ember legyen a talpán, aki észreveszi ezt a dolgokban, és még hasznosan élni is tud vele. Aki viszont „Pozitívumnak” tudta titulálni az örökkévaló, mindent Áthatót – az maga nem ideológiai programot teljesített, hanem spekuláció-mentesen, elemi és látomásos erővel egyszerűen megnyilvánult

Azért kell őt itt és most, leírt szövegéből idézni, mert minden emberi élet esendő, törékeny, és sebezhető – s egy negatív lelki spirálba kerülve olykor még hívő emberek is elfelejtkezhetnek hitük lényegéről, hogy akit „Istennek” nevezünk, az valójában mindenestől – . Nem úgy, hogy folyton csak simogat, ilyesmit elkényeztetett gyerekek várnak el embertársaiktól és az élettől: hanem úgy, hogy kegyelemből hit által, őt valóban teljes szívünkből, lelkünkből és elménkből szeretve, a maga idejében és felismeréseinktől függő mértékben – de mindent a javunkra fordít! (Róm 8,28)

Javaslom, senki ne legyen annyira kényelmes, hogy nem olvassa el lekciónkat nyugodtan, alaposan, és végig! Fiaim számítógépes fölkészültségéből (mind a hárman informatikusok) telt arra, hogy ezen a honlapon az igehirdetés címe alatt olvasható Lekció szóra kattintva megjelenjen képernyőnkön annak teljes szövege. Ha ilyen „szolgáltatás” áll már rendelkezésünkre, igazán csak magunkra vethetünk, ha kimaradunk ajándékából! (Aki akarja, természetesen kikeresheti saját nyomtatott Bibliájában, s elolvashatja ott is.) E nélkül azonban tartalmilag féloldalas marad igében elmélyülésünk.

Ha megtesszük, belecsöppenünk az atmoszférába, ahol kétezer éve az első keresztyének éltek. A lelkesült elragadtatottságba, amire egyébként a leginkább szükségünk is van: „Édes bortól részegedtek ezek meg…” mondták irigyeik. (Csel 2,13) A Szentlélek közvetlen áttörése a mindennapokon mámor, amely valójában magasabb rendű józanság – s  ami Pál teológiai értekezésén is átüt.

A hétköznapok nagyon kiábrándítóak. Az emberek önzők, de ha nem azok, megvannak a korlátaik, hisz emberek – ki-ki egy önálló univerzum, igazi titkait rendszerint saját maga sem vette birtokba maradéktalan: hogyan tudna akkor másokkal tökéletesen, s mindig csak boldogítóan kommunikálni…? Cipeli mindenki archaikus én-sérüléseit, amint ezt a lélektan titulálja – amiket azonban képtelen saját körben orvosolni, hisz azok éppen énjében roncsolták meg, s maga sem látja pontosan, hogyan és miként…

Még kilátástalanabb a világtól várni a csodát. Amit e mostani időkben produkálni tud, lényegében a káosz és a bizonytalanság, meg a bezártság és hozzá a folyamatos őrjítés, a célszerű statisztikák – mert a média-klikkek számánál nincs is jövedelmezőbb, ezt meg kell értenünk… Valakik pedig talán dörzsölik a kezüket, ha értenek a zavarosban halászáshoz – s a mi fejlett élettechnikánkkal miért ne értenének? Csoda-e, ha elgyötört, emberileg túlterhelt, alkatilag esetleg veszélyeztetett, talán közösségből is kiesett lelkek, akiknek elege van – ilyen körülmények idején padlóra kerülnek?

Ha valamikor, most nagyon szükséges a bizonyosság, élő hittel tudni a legfontosabbat: a Pozitívum a mi oldalunkon áll! Amikor elborítják fejünket a hullámok, eltölt a szorongás vagy az önvád, minden üressé és értelmetlenné válik, képtelenek vagyunk magunkat és másokat szeretni: ő akkor is változatlanul marad – amint öröktől volt, s mindenkor az is lesz.

Erről szól a Kalauzunk szerint mostanában olvasott Rómabeliekhez írt levél – amely műfajánál fogva ugyan teológiai értekezés, de lelkigondozói ereje hatalmas. Lássuk is részünk fontosabb üzeneteit!

Isten öröktől fogva elrendelte, hogy akik választottak, azok Fia képmására elváltozva jussanak a megigazuláson át egészen a megdicsőülésig. (Róm 8,28-30) Ennél tömörebben nem lehet összefoglalni a keresztyén hit legmélyebb igazságát, az eleve elrendelést. Az Örökkévaló üdvösségre szánt mindnyájunkat – s ezt Krisztusban tudomásunkra is hozta. Őt követni annyi, mint elváltozni az ő hasonlatosságára. Isten ezt eleve elhatározta így magában, ezért az üdv útja ez.

Ám ő sokkal nagyobb úr annál, hogy zsinóron rángatott bábokat teremtsen – nyitva hagyta hát emberi sorsunkat: arra a méltóságra szánt, hogy részt vegyünk szabad döntéseinkkel utunk alakításában! Társául fogadott a „teremtésben” is – hisz megengedi, hogy részt vegyünk legmagasabb rendű, létet alapító művében! Fiát követve átalakul lelki mivoltunk: Krisztus gyönyörűséges arca jobban és jobban kiábrázolódik rajtunk.

E döntő változás azonban rendszerint nem rövid úton, s nem is egykönnyen megy végbe. A nemesfémek próbájához hasonlítható, ahol kohó-forróság olvasztja külön a salakot a folyékony kincstől, hogy aztán gyönyörködtető ékszer, művészettel megmunkált aranytárgy lehessen belőle. E folyamatnak mi életünk végéig részesei – egyszerre „szenvedői” és haszonélvezői is – vagyunk, s igénk elsődleges mondandója éppen az: aki mindezt számunkra eleve elrendelte, végiggondolta, akarta és ma is műveli – annak szándéka nem kevesebb, mint az üdvösség!

Van a folyamatnak persze olyan fázisa is, s erről se felejtkezzünk el, amikor az ércet kezdetként apró darabokra törik. Kellemesnek igazán nem mondható. Nehezen tolerálható események, különös, olykor ellenséges emberek, teljes magunkra hagyatottság érzete, betegség, megszégyenülés – ezer faktor munkálhatja bennünk, hogy régi énünk darabokra törjön.

„Csak az összetört ember szép” – mondja azonban Watchmann Nee, a kínai keresztyén. Amíg a drága alabástrom szelence sértetlen, a jó illat és gyógyító erő elzárva szunnyad benne. (Márk 14,3  Ján 12,3) Ilyen értelemben viszont, s ez rendszerint csak utólag, az okos, feldolgozó emlékezésnél derül ki: életünk minden összetörő, súlyos gyötrelme javunkra lehet – ha általa Krisztus jó illata áradhat szét a házban! (Hós 14,5-8 2Kor 2,14-16)

De még nincs vége. Az érceknél maradva a darabokra törettetés után jön a hevítés, a „grillezés” – így hívják ma az igazán kemény, kíméletlen kérdésekkel, interjúban való meggyötrést. Életünk próbái ugyanis „megvallatják hitünket”, s szükségképpen kiderül: bár közel voltunk egykor, mégis elszakadunk tőle… Ebben kivétel sajnos nincs.

 

„Uram, közel voltam hozzád, mégis elszakadtam:

Megvallatták hűségemet – neved megtagadtam.

Halálodnak harmadnapján vádolnak a fények,

Halálodnak harmadnapján sírva hajtok térdet.”

 

Amit a népszerű ifjúsági ének mond, az hibátlan diagnózis. Szavakkal, cselekedettel, hangulattal és háborúzásokkal, mikor mivel, egyaránt meg tudjuk tagadni Jézusunk drága, szent nevét, hozzá hűségünket – akik viszont sírva hajtanak térdet előtte, a Feltámadott előtt, azok mind meggyógyulnak! Nem maguktól – hanem ő általa. Eljön, s azt mondja Tamásnak: „Ne légy hitetlen, hanem hívő!” Péterhez is odalép e fényből való lény, hogy az a háromszori, esküdöző tagadását jóvátehesse, s háromszor kérdezi meg tőle, szeretsz-e engem… Saulusnak, aki fenyegetéstől és öldökléstől lihegve kért megbízólevelet a külföldi keresztyének foglyul ejtésére, megmutatja verőfényes déli jelenésben, világos látásban a damaszkuszi úton, hogy ő neki választott eszköze, az ő nevét kell elvinnie a pogányokhoz… (Csel 9,1-16)

Nekünk ilyen Urunk van! Forduljunk hát meg mi is, térjünk csak vissza hozzá, ha eltértünk – mert ő így szól a ezekhez: „Aki énhozzám jön, semmiképpen ki nem vetem!” (Ján 6,37)

Eleve elrendelő akaratát mindig csak utólag, az események későbbi értelmezésekor tudjuk fölfogni – ám micsoda gyönyörűség, ha rájövünk! Ő így, és pontosan így munkálta üdvünket – amikor mi még csak szenvedtünk és gyötrődtünk… Ez valóban a legfontosabb tudás, amit Pál a rómaiak kezébe akar adni.  „Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van, mint akik az ő végzése szerint elhívottak – mert akiket eleve ismert, eleve el is rendelte, hogy azok az ő Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek, hogy ő legyen elsőszülött sok atyafi között. Akiket pedig eleve elrendelt, azokat eleve el is hívta, akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.” (Róm 8,38-39)

Mit mondjunk ezekre? Csakis az áhítat igenjét: a diadalmas felkiáltást, amit Bocskai is zászlóira hímeztetett, amikor sikeresen kiharcolta a keresztyén felekezetek vallásszabadságát és egyenjogúságát az 1600-as évek elején országunkban: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” (Róm 8,31) S amely mondatra Bethlen Gábor fejedelem végrendelete írásakor, beszélni sem tudva már, saját kezűleg így válaszolt meg: „…senki, bizonyára senki sincsen!”

Ez a hitvallás méltó válasz Isten elvégzett, üdvözítő akaratára! Aki így hal meg, az nem volt hitetlen. Maga mögött hagyta összes „ellenségét” csatamezőn és lelkiismeretben, politikában és hitéletben – s úgy indult a minden élők útján az örökkévalóságba… Nincs már, aki zavarná, bármit elvehetne tőle: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?”

Irigyeljük meg tőlük ezt a tudást. Igen, tudást: mert ami ebben megszólal, az nem vélekedés már, nem is állásfoglalás vagy demonstráció, hanem való, biztos és igaz. Élni is, hazatérni is – ennek fényében jó.

Nehéz pontos leltárt készíteni arról, ki és mi lehet valakinek az „ellensége.” A sor első tételei közt ott lehetnek rosszakaróink, ha ilyenek vannak: megtévedt lények, akiket valami miatt boldogít, ha kudarcot vallunk. Pálnak is volt ilyen bajtokozója, az ércműves  Sándor – akivel hadakozását így zárja le, immár hazafelé tartva: „Fizessen meg neki az Úr cselekedetei szerint.” (2Tim 4,14) De ez elenyésző szám azokhoz az „ellenségekhez” képest, akik levegőbéli hatalmasságként leselkednek ránk (Ef 2,1-6) – tulajdon hiúságunk, sértődékenységünk, meghátrálást sugalmazó gyengeségeink és adott esetben akár fizikai hiányosságaink, génhibáink is. Tudnunk kell ezeket meghaladni. Minden apró sikert könyveljünk el magunknak e nehéz úton – ha tényleg tudjuk már, ki is az igazi, „fénylő Győztes”. Ő jár előttünk: parányi “eredményeink” pedig az ő ajándékai…!

Végül még arról is, hogy Krisztusnak ettől az irgalmas szeretetétől soha, senki és semmi el nem szakíthat minket. Sem nyomorúság vagy szorongattatás, sem üldözés, éhség, mezítelenség, veszedelem vagy fegyver! (Róm 8,35) De, hogy még inkább egyértelmű legyen a dolog, folytatja a felsorolást: „Meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakíthat minket el Isten szeretetétől, amely a mi Urunk Jézus Krisztusban van!” (Róm 8,38-39)

Amikor el vagyunk keseredve, mert az élet úgy hozta – olvassuk csak el ezeket a szavakat újra és újra! Sem halál, sem élet, sem magasság, sem mélység… Pontosan erre kell emlékeznünk: Isten szeretetére, mely nagyobb életnél és halálnál, magasságnál és mélységnél! Aki süllyedőben van, nyújtsa csak ki kezét – és meg fog menekülni. Aki szégyenkezik, boruljon térdre a Feltámadott előtt: meg fog tisztulni. Aki elesett, beteg – vigye őhozzá erőtlenségét: nem fogja az Úr elutasítani. Ha padlón is vagyunk, ő ezt mondja: „Kelj fel és – járj!” (Ján 5,5-9  Csel 3,6)

Keljek fel? Járjak…? Igen: amennyiben bizonyossá válik, hogy nem a véletlen, és nem az életellenes erő a végső hatalom – hanem Isten üdvöt akaró, örök akarata. Nincs többé kétely: sem külső, a rengeteg bizonytalanságból fakadó, sem pedig belső – mert ő velünk van. S az is egyértelművé válik, hogy sem halál, sem élet, sem magasság vagy mélység el nem választhat minket Isten szeretetétől, ami Urunk Jézus Krisztusban van. Igen, sem halál, sem élet – sem pedig magasság vagy mélység. Így is legyen! Ámen.

 

 

Fohász

 

„Úr Isten, hozzád kiáltunk:

Gondviselőnk, légy oltalmunk!

Őrizz meg ellenségektől,

Lelki, testi ínségektől!

 

Parancsoljad angyalidnak,

Hogy mireánk vigyázzanak;

A mi gonosz ellenségünk

Messze távol járjon tőlünk!

 

Emlékezzél meg mirólunk,

Jól tudod, mily gyarlók vagyunk:

Kiket megváltál véreddel:

Úr Jézus, kérünk ne hagyj el!

 

Dicsőség légyen Atyának,

Ő szent Fiának, Krisztusnak,

Szentlélekkel egyetemben,

Örökkön örökké! Ámen.”

                                 (500. dics. 5-8. v.)