Igehirdetések

Ki az igaz ember?

Nem hazudni sem szavakkal, sem pátosszal, sem pedig céljainkat illetően – ez az igazi, és legnagyobb tanúság Isten mellett. Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

Igehirdetés 2020. augusztus 16.

Ki az igaz ember?

 

Lekció: Róm 4,1-12

Textus: Róm 1,16-17

„…nem szégyellem a Krisztus evangéliumát, mert Istennek hatalma az minden hívőnek üdvösségére, zsidónak először meg görögnek; mert Istennek igazsága jelentetik ki abban hitből hitbe, ahogy meg van írva: Az igaz ember pedig hitből él.”

 

Igehirdetés

Pál levele a Rómabeliekhez minden tekintetben „nagy levél” – de nehezen olvasható. Tulajdonképpen teológiai értekezés, ami a Biblia legfontosabb témáit tárgyalja, s nem véletlen, hogy akinek volt érvényes mondandója a keresztyénségről, az óegyházi atyáktól a reformátorokon át a 20. század jelentős gondolkodóiig, az szinte mind ennek magyarázatával kezdte. Miért? Mert itt szólal meg a Szentírásban legvilágosabban a gondolat, hogy Krisztus az egész embervilághoz jött.

„Más juhaim is vannak nekem, akik nem ebből az akolból valók, azokat is elő kell hoznom…” – halljuk Megváltónktól a János evangéliumában. (Ján 10,16) Botránkoztató gondolat a választottak számára. Pedig az Ószövetségben már Ábrahám felől is ezt olvassuk: „Megáldatnak benned a föld minden nemzetségei.” (1Móz 12,3) Pál egészen őhozzá nyúl vissza, „minden hívők atyjához” (Róm 3,29-31 Róm 4,16) – s azzal érvel népe fiai számára, hogy Ábrahám is még körülmetéletlen állapotában kapta a megigazulást. Isten előtti „igaz volta” nem a mózesi törvény cselekedeteiből származott, mely később adatott, hanem hitéből.

Mondja pedig az apostol mindezt a megtért rómaiak és görögök védelmében, akik Jézus követői, keresztyének lettek – de sem körülmetélve nincsenek, sem a kultuszi törvényeket nem ismerik, csak Krisztust. Igaz, érte viszont halálba adták ó-emberüket, és megszülettek az örök életre…

Ugye, pillanatok alatt elveszünk a veretes, ám ma már távoli vallási szakkifejezések között – holott e fogalmak Pál idejében egy átlagos hívő számára olyan magától értetődők voltak, mint a mindennapi kenyér. Hozzájuk szól Pál. Rómában, a birodalom fővárosában azokban az évtizedekben több mint tizenkét zsinagóga működött – levelét is az ő műveltségükben és gondolatkörükben írja, de görög nyelven, amely viszont az egész birodalom tudományos, diplomáciai és filozófiai „lingua franka”-ja volt. Előkelő római patrícius-családok rendszerint görög házitanítókat tartottak, gyermekeik ismeretesek voltak a hellenisztikus filozófia, elsősorban a sztoicizmus gondolataival – mely a mindennapok küzdelmei közepette ugyanúgy az erkölcsi fölülemelkedést képviselte, mint a terjedőben lévő keresztyénség.

Az apostol abból indul ki, hogy saját népének tagjai hozzá hasonlóan otthonosak az ószövetségi kijelentésben, a világ dolgaival kapcsolatos „értelmezési keretük” így tehát közös – s levelében azon fáradozik, hogy megértesse velük még azt is: aki a régi szent iratokban csak ígéret és eljövendő reménység, az Krisztusban már testté lett valóság.

Ebből a célból egy korabeli időkben nagyon is fontos teológiai képzetet jár körül: igaznak lenni. Szerepelt a fogalom persze a görög városállamok, de a valamikori egyiptomi vallás és a perzsa gondolkodás világában is – ám a bibliai hitben ez mindennél inkább Isten előtti igazságot jelentett. Olyasmit, ami fontosabb és előbb van a cselekedeteknél: hiszen a tettek csupán kivetülései, következményei a belső állapotnak. Ennek kapcsán merült fel később a „megigazulás” kérdése Augustinus egyházatyánál, amit aztán a reformáció is figyelmének középpontjába állított. A probléma a mai profán világban már egyáltalán nem elvi témakörként, hanem rossz közérzet, önellentmondásos egzisztencia, vagy egyszerűen üresség és értelmetlen élet formájában – egyszóval mindig a hiányával van jelen.

„Ki az igaz ember?” – a kérdés nem csak a korabeli híveket foglalkoztatta Jeruzsálemben, Epheszoszban, Alexandriában, Palmyrában, Szmirnában és Rómában, hanem valójában minden kor emberének egyetemes problémája. A Római levél azzal kezdődik, hogy Pál kifejti az olvasók számára, ki nem az – lássuk hát érvelését.

Nem tekintheti önmagát eleve „igaznak” még a szent nép sem beleszületéses alapon. Övék az atyák, akikre igazán büszkék lehetnek, övék a nagyszerű ígéretek, sőt, közülük való Krisztus test szerint – de a vérségi leszármazás önmagában még semmire nem biztosíték. (Róm 9, 5-6) A mérce ennél sokkal magasabb: „…Bizony, az én népem ők; fiak, akik nem hazudnak.” (Ézs 63,8)

Pál maga is pontosan így érti a dolgot – ezen a gondolaton mérve pedig egészen más statisztikák adódnak már, mint amit a korabeli közvélekedés sugallt a népnek önmagával kapcsolatban – éspedig olykor el egészen a keserű megállapításig, hogy „…nincsen csak egy igaz is!” (Zsolt 14,3  Préd 7,20  Róm 3,10) Nem hazudni – sem szavakkal, sem pátosszal, sem pedig céljainkat illetően – ez az igazi, és legnagyobb tanúság Isten mellett! Aki így él, tehát hazugság mentesen – az valóban az ő népe. Rájuk érvényes a prófétai meghatározás: „a fiak”…!

Nem tekinthető továbbá önmagában igaznak a rituális előírások, a vallási törvény maradéktalan megtartója sem, legyen mégoly buzgó és odaadó is. Az előírásos szakralitás, mint „rejtőzködési hely” egyáltalán nem mai keletű: a polisz vagy a birodalom, mikor melyik uralkodott, mindig is előírt ünnepeken, felvonulásokon, vallási és közéleti rituálékon való részvételt, amik a becsületesség, a „jó állampolgárság” elvárt bizonyítékai voltak. Nem csak kifelé biztosított az ilyen szertartás jóváhagyást az embernek, fogadtatta el társadalmi tekintetben, hanem belülről, lelki értelemben is megnyugtatta őt: én megtettem a kötelességemet… Ez pedig nem is oly távoli az átlagos felfogástól, amely szerint a “vallás” lényegében rituálé.

Jézustól viszont azt halljuk, hogy ha megadja is valaki a tizedet, még a kaporból és mentából is, vagyis messze túlteljesíti a vallási előírásokat, akkor sem állhat Isten előtt önelégülten. (Luk 18,12  Luk 11,42)  Pál ugyanezt mondja: akár a törvény telhetetlen és odaadó megtartásával sem lehet „letudni” igaz voltunkat.

Mindezek együtt talán már azt sugallják, egyáltalán nem is lehet igaznak lenni – ám ez nem így van. Manapság, a nagy szabadság jegyében persze egyre gyakrabban hallani a „felvilágosodott” pilátusi kérdést: „Micsoda az igazság…” (Ján 18,38) Mintha azt mondaná ezzel a helytartó: „Ugyan már, kedves Jézus – te is tudod, hogy pontosan úgy állítjuk be a dolgokat, ahogy érdekeink és a pillanat igényei szerint szükséges. Igazság nem is létezik – csak pénz, hatalom és hírnév – felejtsük is el a többit!” Ez volt Pilátus érvelése az utolsó órán… De tudjuk, ő „úgy került a Credo”-ba, minden későbbi nemzedéknek figyelmeztetéséül, mint aki alatt Jézus szenvedett – és ma is szenved, sőt „általszegeztetik…!” De eljön a pillanat, amikor még azok is meglátják őt, akik nem is akarták. (Jel 1,7)

Az igazságot elvi alapon tagadni, semminek tekinteni több mint cinizmus: a megkeményedett, megtérni nem akaró szív önsors-rontása – amiből a legnehezebb dolgok közé tartozik kilábalni. A bűnözői identitás, mondják a szakemberek, jellegzetes önigazolása is éppen így hangzik: „…én csak az anyagi igazságtalanságokat hozom helyre a világban!” Társadalmi mozgalmak ideológiájaként is jól ismerjük azonban e mondatot, melyek sok millió ember haláláért felelősek, s ahol az erőszak és a vérontás tökéletesen legitim módszerek voltak „az igazság helyreállításának” érdekében…

Amit a Római levél mond ebben a tekintetben, az eloszlat minden zűrzavart. Igazság igenis van, de nem más vagyonának vagy éppen életének gátlástalan elvételével hozható létre, hanem az Úr előtt állás komolyságával. Külső rendezkedés, „társadalom-javítás” és fontoskodás helyett belső, lelki megtisztulás – amely a legmagasabb mércével méri önmagát: Isten igazságával. Ez nem kevesebbet jelent, mint föladni saját énjének másokat félrelökni kész hangsúlyozását, kíméletlen érvényesítését. Meghalni „ó-emberének”, mint Jézus a kereszten – és kegyelemből, hit által „föltámadni” a szelíd szeretetben való mennyei életére. (Róm 6,8-13  Ef 2,8)

Ezt a lényegi, valóban minőségi változást a hirdetett evangélium munkálja az emberben: „Nem szégyellem a Krisztus evangéliumát, mert Istennek hatalma az minden hívőnek üdvösségére… Istennek igazsága jelentetik ki abban hitből hitbe, ahogy meg van írva: Az igaz ember pedig hitből él.”

Ilyen értelemben megkerülhetetlen a Biblia, sőt a templom is – hiszen magunktól csak saját gondolatainkig, „logoszunkig” tudunk eljutni, egy tapodtat sem tovább. Isten országának dolgai ott kezdődnek, ahol az emberéi véget érnek.  „Ezeket prédikáljuk is; nem olyan beszédekkel, melyekre emberi bölcsesség tanít, hanem amelyekre a Szentlélek tanít… a nem lelki ember pedig nem fogadja el Isten Lelkének dolgait, mert bolondságok neki; sőt megismerni sem képes, mert csak lelki módon lehet azokat megítélni.” (1Kor 2,13-14)

Egészen más emberről van tehát szó a változás, a megtérés előtt – és egész másról utána! Előtte az embert Pilátus módján a hatalom, pénz és hírnév köti – egyszerűen nem ismer más fontosat, egyszerűen bolondságok számára „Isten dolgai…” Utána azonban lényegileg máshová kerül a hangsúly: valósággá válnak a belső dolgok, sőt első helyre kerül az, amit a Szentlélek mond a szívünkben!

Így értve az ember dolgait már világos tartalommal telik meg a Római levél egyébként nehéz, rabbinikus okoskodása is: tapasztalattá lesz a biblikus állítás, mely szerint minden egyes emberi lényben igenis a hit a legfontosabb, a leginkább figyelemre méltó tényező! A Krisztus evangéliuma pedig valóban „hitből hitbe” terjed – a keresztyének és nem keresztyének ünnepi találkozásában.

Miként értsük azonban a Szentírásban három helyen is megtalálható mondatot: „Az igaz ember pedig hitből fog élni”? Első jelentése szerint valóban arról van szó, hogy nem kell aggódnia a ruházkodás és élelem dolgaiban: mennyei Atyánknak gondja van az ég madaraira és a mezők liliomaira, és rólunk sem fog elfelejtkezni. (Mát 6,25-34) Ha végigtekintünk bejárt életutunkon, magunk is erre a következtetésre kell jussunk.

Van azonban ennek az igének egy még nagyszerűbb, kifejezetten lelki jelentése is, ami más síkon is „bővölködésről” szól. Nem csupán arról hangzik benne ígéret, hogy lesz elegendő eleségünk, ruhánk és megfelelő otthonunk, ha egész szívünkkel, egész lelkünkkel, egész elménkkel és minden erőnkkel keressük Istennek országát s annak igazságát – hanem arról is, hogy egyáltalán nem kell majd szükséget látnunk emberi boldogság dolgában sem. Kiteljesedik az élet, mert a szívet bizonyosság tölti be: vége a meghasonlottságnak, vergődésnek és az üres, céltalan lézengésnek. Az ember rendbe jön önmagával – hiszen Isten Lelke lakik már benne! Az „igaz ember hitből él” – igen: számára már hitének tartalma jelenti a boldogságot, nem pedig a külső feltételek!

A gyakorlatban ez olyan egyszerű dologgal kezdődik, hogy az ember felhagy az önsajnálkozással. Sokan vélik, hogy nekik semmi nem sikerül, vagy az ő útjuk mindenképpen nehezebb, mint másoké. A hitre jutott lélek azonban nem leli örömét abban, hogy ül egy rakás szerencsétlenség tetején, s közben vádol mindenki mást, miért nem teszik őt boldogabbá. Ahol kigyúlt a hit fénye, ott vége az ilyen „boldogtalanságom tesz boldoggá” önhamisításnak, s a kedvenc szerep helyét elkezdi betölteni az őszinte kommunikáció – a minden tekintetben természetes, derűs, és egészséges viszonyulás.

Az „igaz” ember felhagy ezenkívül önmaga féltésével is. Mit hoz ránk a holnap, senki nem tudja – a hívő horizontját mégsem a rettegés, vagy a katasztrófa-várás tölti be, hanem Isten jósága. Ő, ha megpróbál is minket, nem hagy „feljebb” kísérteni, mint elviselhetnénk, és a próbatétellel együtt a kimenekedést is megadja! (1Kor 10,13) Emlékezzünk életünk nehezebb szakaszaira – hát nem valamennyiből megerősödve jöttünk ki…?

Amikor baj és nem várt rossz következik el, legyen makacsul a kérdésünk: milyen jót akar ezzel mennyei Atyánk? Így értve sorsunkat előbb-utóbb megtapasztaljuk a legfőbb pozitívumot: „Akik Istent szeretik, azoknak minden javukra van, mint akik az ő végzése szerint elhívottak.” (Róm 8,28)

„Az igaz ember hitből él” igének mégis az a legnagyobb üzenete, hogy testünk mulandósága ellenére sem a halál, hanem az élet eljegyzettjei vagyunk. Jézus mondja: „Aki énbennem hisz, ha meghal is él. És aki csak él, és hisz énbennem, soha meg nem hal.”  (Ján 11,25-26) Aki ezt tudja, annak nincs már másra szüksége, mint hogy mindig újra megerősödjön ebben. Emberi gyengeségünk miatt idő múltával elhalványulnak szívünkben a legfontosabb, egykor világító igazságok is, ezért múlhatatlanul szükséges azok frissítése. Ez történik mindenhol, ahol naponta akad pár áhítatos perc Isten dolgaival foglalkozni!

Így táplálkozik a páli értelemben “igaz” ember Isten igéjével, mint lelki kenyérrel – amely megsegít, hogy éljünk. Felébreszt, elgondolkodtat, s új erőt ad, ha lankadunk – így is legyen! Ámen.

 

 

Fohász

 

„Ó, Ábrahám Ura, hadd áldjuk szent neved,

Mert mindenható vagy és örök szeretet!

Nagy Isten a neved, ezt vallja föld és ég,

Csak téged illet tisztelet és dicsőség!

 

…Megesküvél Uram, és igédben bízom,

Hogy égbe viszed gyermeked sas-szárnyakon!

Meglátom Jézusom, és áldom hatalmát,

Szent kegyelmének éneklek halléluját!”  Ámen.

                                                                  (425. dics. 1, 4. v.)