Igehirdetések

Az utolsó ítéletről

Bibliai szakaszunk nagyon világossá teszi, hogy van különbség jó és rossz között. Szabadon választhatunk, mint emberek Isten megbecsülésére s megőrzésére, vagy pedig „örök tüzére” méltó megnyilvánulásokból. Ezt hangsúlyozni kell, bármilyen furcsa is – mert korszerű világunk azt sugallja, sőt egyre erőszakosabban ránk is akarja erőltetni, hogy semmi különbség nincs: minden erkölcsi tett tökéletesen egyenértékű. Ez az evangélium szerint egyáltalán nem így van. Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

 

Igehirdetés 2020. augusztus 2.

Az utolsó ítéletről

 

Lekció: Mát 25,31-46

Textus: Mát 25,34-36  Mát 25,41-43

„Akkor így szól a király a jobb keze felől állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek a világ kezdete óta számotokra elkészített országot. Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, jövevény voltam és befogadtatok, mezítelen voltam és felruháztatok, beteg voltam és meglátogattatok, börtönben voltam és eljöttetek hozzám.

…Akkor szól a bal keze felől állókhoz is: Menjetek előlem, átkozottak, az ördögnek és angyalaiknak elkészített örök tűzre. Mert éheztem, és nem adtatok ennem, szomjaztam, és nem adtatok innom, jövevény voltam, és nem fogadtatok be, mezítelen voltam, és nem ruháztatok fel, beteg voltam, börtönben voltam, és nem látogattatok meg…”

 

Igehirdetés

Ítélet sokféle lehet: a szomszédasszony vélekedésétől a járásbíróság végzésén át a „történelem ítélőszékéig” – utolsó ítélet azonban csak egy van. Az tényleg megfellebbezhetetlen, végleges és örök. Akik csupán a mindenkori jelen-időben hisznek, azoknak ez persze bolondság: de nézzük csak meg a Sixtus-kápolnában Michelangelo festményét, és valószínűleg elnémulunk.  Ahogy szótlanná válunk egy temetési menet vonulásakor, vagy ha archeológiai ásatások során váratlanul emberi csontok kerülnek elő – ott már csak tehetetlenül bámulni lehet, s arra gondolni: addig éljen helyesen az ember, amíg teheti…

Mert, hogy nem élünk helyesen, az biztos – élni ugyanis azt jelenti, hogy minduntalan mellékutakra térünk. Akik nagy alkotásokat hoznak létre, még azok sem tökéletesek vagy akár makulátlanok: nem is lehetnek mások, hiszen emberek. Próbálkoznak, kísérleteznek, megcsalatkoznak, mást gondolnak, visszatérnek, korrigálnak, életműből törölnek, kétségbeesnek, megtagadnak, rádöbbennek, talpra állnak, teljesen újba fognak. Visszatekintve pedig ők is elméláznak – ez volt az életem…!

Személyes szóval hadd jegyezzem meg, az elmúlt harminc évben soha nem prédikáltam az utolsó ítéletről. Egy tisztelt, idősebb kolléga mondata csengett a fülemben, ami visszatartott ettől: „Az egyház mindig is szívesen ijesztgetett az ítélettel…” Nem akartam ezek közé tartozni. Immár hazafelé ballagva azonban, s észrevéve a furcsa hiátust honlapom 700-nál is számosabb textuáriumában, valójában semmi érdemi okát nem látom, hogy ne tekintsem ezt az igét egyenlő értékűnek bármely más evangéliumi szakasszal itt, Máté evangéliumának 25. részében – s ha Kalauzunk szerint napi olvasmányként sorra kerül, mint mostanában is teszi, ne nézzek szembe üzenetével.

Az isteni ítélet gondolata tulajdonképpen perzsa vallási elemként került a bibliai hitbe, s az apokaliptika korszakában, Dániel könyvében jelenik meg, az Emberfia végidőbeli uralmának kapcsán. Az ókori uralkodók szívesen ábrázoltatták magukat emberfeletti, démoni szörnyek, állatfejű emberek képében, s szinte egytől-egyig valóban azok is voltak – emlékezzünk a vésett feliratokra, emlékoszlopaikra, melyekben kegyetlenségeikkel dicsekedtek.

Dániel próféta azonban (akinek még neve is ezt jelenti: „Isten az én ítélőm”) négy iszonyúan véres történelmi birodalom képe után emberforma uralkodó érkezését látja közeledni az égből! Hitbeli szempontból ez a történelem valódi perspektívája – a mennyei eredetű Emberfia uralma, mely örök és végleges, s nem fér hozzá szó semmilyen tekintetben. „…Jött valaki az ég felhőin, aki Emberfiához volt hasonló, az Öregkorú felé tartott, és odavezették hozzá. Hatalom, dicsőség és királyi uralom adatott neki, hogy mindenféle nyelvű nép és nemzet őt tisztelje. Hatalma örök hatalom, és királyi uralma nem semmisül meg.” (Dán 7,13-14)

Egyszóval vége a különböző magyarázatoknak és birodalmi értelmezéseknek, „narratíváknak”, ahogy ma mondani illik – egyértelművé, tisztává és egyszerűvé válik minden. A megtalált igazi, mennyei eredetű életről van szó: fellebbezésre sincs többé szükség, mert az „ítélet” helyes. Lehet nyugodtan az utolsó – pedig ember hozta, mégis isteni. Itt nyilvánvalóan a lélek helyes útja, az igazság cselekvése villan fel, de egyáltalán nem a vagyonok újraosztása értelmében: a Biblia nagy témájáról, az „örök életről” van szó. (Ján 14,6  Ján 17,3)

Szétzilálódott, vagy magukat soha meg nem talált életeknek ma tanfolyamszerűen oktatják öngyógyító kurzusokon, hogy „Légy önmagad!” Csak akkor vagy jó, ha újítasz és újítasz, állandóan túllépsz régi voltodon, s ezt véget nem érő programoddá is teszed. Ha eddig „túl jó” voltál, s immár bátran keversz beszédedbe mondjuk obszcén szavakat, biztosan megveregetheted válladat, ez sikerült. „Eljött a te időd…!” – Holott mi történt? Összesen annyi, hogy „engedélyt” és megerősítést nyert valaki évtizedekkel ezelőtti, hároméves dackorszakos önmagához való regresszióra, amikor csak azért is pocsolyában kellett taposnia, a sarat szétrugdosva a többiekre, mert a szülők tiltották… Hogy most, meglett emberként pontosan újra ezt teszi, csak más szinten – piszkolva maga körül a levegőt gusztustalan kiszólásokkal, útszéli nyelvezetével? „Önmaga lett” – tudatosan már nyugodtan teheti, nagyon is (itt a hangsúly) – holott az együttes élet szempontjából ez nem csak közönségesség, de lelki környezetszennyezés is…

Egy családban zajlott le néhány éve a következő történés: a szülők mosdatlan szavakkal vívták csatáikat egymással, mígnem egy a kamasz gyermekeik közül ki nem fakadt: „Nem szégyellitek magatokat, így beszélni előttünk…!”

Hadd mondjam el a dolog ellenkezőjét is. A hetvenes években történt, amikor országunkban hivatalos államvallás volt az ateizmus, s már valóban egyre ritkábban esett, hogy otthonról valaki vallásos-áhítatos légkört és szokásokat hozott volna magával. Egy akkori egyetemista, a hátizsákos fővárosi barátaival együtt elment Erdélyországot fölfedezni, s rácsodálkozott az ottani falusi magyarok küzdelmes, de a miénknél valahogy sokkal egyszerűbb és tisztább életére. Amikor itthon beszámolt ismerőseinek, mit is jelentett számára a néprajzi szempontból sem érdektelen, nagyon is tartalmas út, ezt mondta: „Azóta nem esik jól trágárul beszélnem…”

Ítélet ugyanis már az is, ahogyan élünk – amire saját magunkat méltatjuk vagy kárhoztatjuk. Amilyen „bugyrokat”, vagy éppenséggel „égi köröket” magunk körül teremtünk szavakból, döntésekből, életünk atmoszférájából, még barátokból és közösségből is – de leginkább a tevékenységünkből. Amit tesz az ember, akaratlanul azzá válik, s minél többször teszi, annál inkább – s mindez őfölötte éppen ezért, mert lényét illeti, a megvalósult ítélet. Nyugodtan fogalmazhatunk úgy ebben az összefüggésben, hogy a „verdiktet” magunk mondjuk ki önmagunk fölött!

Bibliai szakaszunk nagyon világossá teszi, hogy van különbség jó és rossz között. Szabadon választhatunk, mint emberek Isten megbecsülésére s megőrzésére, vagy pedig „örök tüzére” méltó megnyilvánulásokból – s ezek a döntéseink aztán közvetlen összefüggésben állnak már valóban meg nem változtatható, végső sorsunkkal. Van különbség, ezt itt hangsúlyozni kell, bármilyen furcsa is – mert korszerű világunk azt sugallja, sőt egyre erőszakosabban ránk is akarja erőltetni, hogy nincs: minden erkölcsi tett tökéletesen egyenértékű. Ez az evangélium szerint egyáltalán nem így van. A hitehagyott ember először is az ördögön s annak „angyalain” (küldött) kezd mosolyogni – ugyan már, felvilágosodottak vagyunk… Az esetek többségében, tegyük hozzá, ilyesmi természetesen messze nem elvi-metafizikai állásfoglalás, még csak nem is világnézet, hanem egyszerűen önigazolás.

Aztán következik sorra minden egyéb, ami csak érték és tájékozódási pont: az „útjelző táblákat” mind-mind le kell rombolni, vagy legalábbis át kell állítani pontosan az ellenkező irányra, menjen csak mindenki Fokvároson át a szomszéd faluba – modernek egyedül így lehetünk.

Utalnunk kell itt a „haladó” és „konzervatív” alapállás szembeállításának tarthatatlan voltára is; mert mi lenne, ha a nagy modernség jegyében mindenkinek újból ki kellene találnia az anyanyelvét, hogy másokkal egyáltalán kommunikálni tudjon valahogy, vagy az elektromos forgómotort, hogy közlekedni, esetleg porszívózni legyen képes! Építsen magának ki-ki évente gyorsabb és gyorsabb processzorokat a fürdőszobában…? De ne is emlegessük a technikát – csupán gondoljunk Berzsenyire, Vörösmartyra, Aranyra, Erkelre, Bartókra, Kodályra, Csontváryra, Weöresre – mi lenne a lelkünk nélkülük? Plázajáró zombi – bizony, nem több…

Visszatérve azonban az ítélet témájához, a világ történetébe nem csak a háborúk és népirtások tartoznak, vagyis az „átkozott történelem” véres és hátborzongató lapjai – hanem a vallások, művészetek és filozófiák áldott történelme is – ahova nagyon is érdemes visszatekinteni, s amikre nézve, s ezt is fölemelt fővel mondjuk el – könnyen és magától leperegnek rólunk a ránk akasztott, nem túl hízelgő jelzők. Mert mi is történik? A régiek gondolatainak megbecsülésével mindenkor tágul a látásunk, érik az intellektusunk, főleg pedig akkor, ha rádöbbenünk: négyezer éve már réges-rég töprengtek azokon, amik bennünket ma annyira foglalkoztatnak! Sőt, még virág sem ma nyílik először a mezőn… Olyan anyag áll a hagyományban napi rendelkezésünkre fölismerésekből, meglátásokból, sőt költészetből és metaforákból is, amik nem helyettesítik ugyan a tisztesség mai vívódásait, de ismeretük nélkül valóban teljesen zöldek, tudatlan tapogatózók maradunk.

Hogyan viszi hát előre gondolkodásunkat az „ítélet” témája? Ha már belátjuk, hogy bizony, van különbség jó és rossz között, nagyon is – akkor a következő meglepő igazság szükségképpen az lesz, hogy személyesen magunk sem maradunk ki ebből a megméretésből. Amit valaha elrontottunk, vagy éppenséggel gyöngeség, netán egyszerű hitványság volt részünkről, azt nem átmázolni kell egy magyarázattal, hanem elismerni – legalább Isten előtt. A „vallás” szó maga is erre emlékeztet. Hogy erre az egyszerű műveletre mindnyájan nehezen hajlunk, az persze érthető – de nyilvánvaló, hogy kitérésünk önmagában nem több, mint a strucc fejének az a bizonyos homokba dugása: megtisztulás ugyanis soha nem lesz belőle. Miért? Mert amiből hiányzik az igazság, abból nem lesz sem út, sem pedig élet… Nyissa hát ki az ember a Szentírást lehetőleg naponként, akár a Kalauz vezetésével is – s ott majd szembejön vele az igazság. Kizárólag azokra a bűnökre nincs bocsánat, amiket nem ismernek el, nem vallanak meg legalább Istennek, s nem hagynak el. Minden másra van. A világ dolgaiban pedig, igaz mércét használva, állandóan különböztetni kell. Értelmesen, okosan, korrektül: különböztetni, különböztetni és különböztetni.

Erkölcsi tekintetben ítélni azok felett szükséges, akik elmulasztják az önmaguk fölötti ítéletet. Mértékvesztés, önhittség, túlméretezett magunk megmutatása, de ugyanúgy feladat elöli kitérés, látszatmunka és kényelmes ál-utakon időzés is idetartoznak: mert mindenkinek van dolga – mégpedig pontosan az és akkora, amekkora neki jár.

Az „utolsó ítélet” jézusi példázata, amikor különválasztásra kerülnek a juhok és a kecskék, esszenciális emberi eltérésekre utal. A juhok nem kecskék, s a kecskék nem juhok – egyszerűen mások. Hogyan – hát mégis lennének „jók” és „rosszak”? Nem így ismerjük a világot, a dolgok bonyolultabbak… Hát akkor? Az alapvető irányultságról, a naponként megújítandó és megerősítendő szándékról van szó! Az igyekezetről a naplopással szemben, az őszinte imádságról az üresség ellenében, és a tisztességes emlékezésről a mindenkori önigazolás alternatívájaként. Ahol az igazság írmagja ily módon legalább megjelenik, lesz ott út is hozzá…!

Amit szükséges megvizsgálni naponta, az hát mindenekelőtt a szándékunk. Mit akarunk, mi a cél? Ehhez pedig csendes percek, az Úr előtt állás kell – másként egyszerűen nem lehet. Az ember magának is hazudik, sőt, ha hinni lehet egy különösen őszinte gondolkodónak, még többet is, mint másoknak… (N.Friedrich) Ítélet előbb-utóbb nélkülünk is születik majd, ebben biztosak lehetünk – de lehetőleg ne ellenünkre szülessen! Elébe menni emberi kötelesség: végezzük el magunkban, ami belőle elvégezhető – mielőtt eljön „ama nap”, ami után már egyáltalán semmin nem változtathatunk, mert immár „…beült a király ítélő székébe…” Egyetlen pohár odanyújtott ital, ajándékba adott ruhadarab, vagy emberséges látogatás is kifejezheti a szándékot – ítéletre pedig mindenkor elsősorban éppen ezek, igyekezeteink kerülnek! Amint az ember szándékai Isten előtt is megállnak már, élete is elkezd világosodni: ezt szíve mélyén mindenki pontosan tudja, sőt tapasztalja is.

Ha az ember viszont magára marad, őt egyszerűen semmibe veszi – úgy nem marad más választása, mint vádolni a valóságot. Miért van annyi hitványság, méltánytalanság, sőt bűn az életben! Ő maga persze kimarad mindebből, mindig csak a világról s „az emberekről” van szó: és itt rejlik a döntő különbség alapállások közt. Lehet elmerülni az önsajnálkozás élvezetében, azzal látszólag csak magunkat roncsoljuk. Látszólag, mondhatjuk, mert a valóságban minden kihat mindenre. Amint valaki viszont a szokásos módon “kifelé” fordul s úgy él, egérutat nyer maga elől, nem kell elszámolnia – ő számoltat el mindenki mást… Ez aztán tényleg nagyon romboló lehet.

Ezért fontos, hogy életünkben legalább egyszer rendesen elolvassuk magunknak az evangéliumban, hogy ez így tarthatatlan: a „király” tart ítéletet a népek felett, nem pedig mi!  Őt semmibe venni a legnagyobb súlyú döntés ember részéről, ezt ne vitassuk el – s ha valaki „körülményeire” tekintettel elvetette őt, sőt még a keresésével is fölhagyott, az nézzen szembe azzal, ami ebből következik. Magány, őrület, keserűség, kétségbeesés, ellentámadás, ádáz kilátástalanság – lehet választani. (Zsolt 50,22) Igen, veszélyes hely az élet…

De az „utolsó ítélet” képe mégis evangélium. Miért mondhatjuk ezt biztonsággal? Mert azt üzeni, van egy hely, mégpedig a “világ kezdetétől fogva elkészítve” azoknak, akik ahhoz méltó módon élnek – Isten szeretetében! Nem a semmiből jöttünk, és nem a homályba távozunk innen, ha az ő akaratát, „országát és igazságát” odaadással kerestük! (Mát 7,33) Nem kell senkinek az abszurdumban sem elvesznie, ha csak ő magamagát nem ítéli erre: a világ alapításától él a törvényes rend, amit olyan valaki rendelt, aki fensőbb tudásánál fogva gondoskodni tud az élet szépségéről:

 

„Az Úr az én pásztorom,

nem szűkölködöm.

Füves legelőkön terelget,

csendes vizekhez vezet engem.

Lelkemet megvidámítja,

igaz ösvényen vezet nevével.

Ha a halál árnyékának völgyében járok is,

nem félek a gonosztól, mert te velem vagy:

vessződ és botod – azok vigasztalnak engem…”

                                                                              (Zsolt 23,1-4)

 

Ilyen szemmel nézelődve a világban, s betűzve annak titkait az „utolsó ítélet” képe sem fenyegetés már, hanem örök Atyánk jó szándékú hívása és irgalmas segítsége: hozd csak meg a magad fölötti ítéletet idejében, ember – s az utolsó naptól sem kell majd rettegned. Krisztus, a Jó Pásztor pontosan ismer téged: tisztában van gyengeségeiddel, de igyekezeteiddel és szándékaiddal is – ő tudja majd, melyik oldalra állítson. Ezt nyugodtan rábízhatod, nem fog tévedni. Őt keresve mindig világossá lesz számodra mit, mikor, és hogyan kell tegyél, amíg itt lehetsz – és fellebbezned sem kell már semmi egyéb fórumhoz. Így is legyen! Ámen.

 

Fohász

Urunk Jézus, jó tudni, hogy mindig oldalunkon állsz. Kételyeink, sőt keserűségünk idején is kinyújtod kezed, hogy fölsegíts – ó, add meg, hogy szeretetedhez méltó legyen életünk! Ámen.