A dolgok nem mindig alakulnak pontosan a kedvünk szerint. Hogyan munkálhatják rendkívüli körülmények mégis „egész-ségessé” lételünket? Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

 

Igehirdetés 2020. július 19.

A szellem mozdulásai

 

Lekció: 2Móz 15,22-27

Textus: Mát 20,29-34

“Amikor elindultak Jerikóból, nagy sokaság követte őt. És íme, két vak ült az út mellett, és amikor hallották, hogy Jézus arra megy, felkiáltottak: Uram, Dávidnak Fia, könyörülj rajtunk! A sokaság azonban rájuk szólt, hogy hallgassanak el, de ők még hangosabban kiáltottak: Uram, Dávidnak Fia, könyörülj rajtunk! Jézus megállt, megszólította őket, és ezt kérdezte: Mit akartok, mit tegyek? Ők így feleltek: Azt Uram, hogy megnyíljék a szemünk! Jézus megszánta őket, megérintette szemüket, és azonnal visszanyerve látásukat követték őt.”

 

Igehirdetés

Afféle mondásokban, hogy „mi szél hozott” ott bujkál a tudás, hogy valami jelentős mozgató erőről, elemi hatásról van szó már akkor is, ha valaki útra kél: s valóban lehet egy vallásnak, egy kultúrának „szelleme” – de égtájnak, városnak, családnak, sőt akár egyes embernek is, amennyiben gondolkozásmódját, jellegzetes eszmeiségét próbáljuk megragadni.

Ebben az igemagyarázatban kénytelenek vagyunk az európai fejlődés kezdeteire visszanyúlni, amikor e különös témát, a „szellem mozdulásait” érintjük. Civilizációnk elképzelhetetlen a keresztyén vallás, a görög filozófia, a római jog és intézményesség, valamint a germán munkaszeretet nélkül – ezek a források mind-mind hozzájárultak a kontinensünkre áramló, s itt megtelepedő barbár népek közös értékeinek kialakulásához.

Elmondhatjuk, hogy az egykori őskultúrákban (Kína, India, Mezopotámia, Egyiptom, Perzsia, Athén, Etiópia, prekolumbián Amerika stb.) a „tudást” illetően még egyensúlyban voltak a nagyobb távlatú, általános kérdések a mindennapok apró, közvetlen érzékleteivel, a tapasztalással – vagyis nem volt elvi szakadék közöttük. A keresztyén középkor, talán ellensúlyozandó a friss népek vad életerejét és sokféle pogány hitét, az istenhit és a birodalomépítés jegyében elsősorban az egyetemes, végső igazságokat tárgyalta, azokat tekintette érdemi és fontos témáknak. Lefektette saját szellemi igazságait, őrizte őket az egyház által, s azokból a nagy igazságokból deduktíven értelmezett minden létezhető más tudást – így az orvoslásban vagy a csillagászatban, de még a geográfiában és zoológiában is mai szemmel elképesztő tévedésekre, nem ritkán babonákra volt utalva.

A 16. századtól viszont, egy időben a nagy földrajzi hódításokkal és a távcső fölfedezésével, az európai szellem irányultsága átbillent az ellenkező oldalra. Róma lejáratta magát elvilágiasodásával, erkölcstelen emberi példáival, gondolati értelemben pedig Galilei megkínzásával és Giordano Bruno megégetésével, hiszen az üdvösség dolgának valóban semmi köze a csillagok járásához és a mechanika törvényeihez. Ellenhatásként az egyébként is hatalmi összeesküvéssé züllött egyházat lényegi tanításaiban, sőt létében igyekeztek megrendíteni. A tan helyett a közvetlen érzékszervi tapasztalás és megfigyelés lett a fontos, s már kizárólag a „részből” kívánták megérteni az egészt. E módszer előtérbe kerülésével két évszázad alatt odáig fajultak a dolgok, hogy gyakorlatilag kötelező filozófiai igazsággá emelték: amit nem lehet tudományosan, tehát mikroszkóppal, távcsővel vagy egyéb műszerrel vizsgálni, mérni, és kísérletileg  megismételni, az egyáltalán nem is létezik – velük kapcsolatban kérdéseket föltenni is értelmetlenség.

Sokan rokonszenveznek ezzel a nézettel mindmáig, mivel az érzékszervi tapasztalás és az un. józan ész megdönthetetlen evidenciának látszik – holott a világ már bekövetkezett borzalmai és jelenlegi elképesztő zűrzavara arra mutatnak, hogy minden tekintetben egészen új szintézisre volna szükség. Hit és tudomány például egyáltalán nem ellentétes dolgok, hanem egyszerűen másra vonatkoznak: az emberi létezés hasznos, sőt elengedhetetlen funkciói – a maguk helyén. Tapasztalati tudás (tudomány) nélkül meghal a beteg a műtőben – hit nélkül viszont nem találja önmagát, élete értelmét: élhet akár százhúsz évet s lehet mindene, ami megszerezhető, de – minek…? Még vulgárisabban, s kérdésként fogalmazva: tényleg ki kell dobni az embernek a régiek összes gondolatát, tudását, hagyományát, művészetét, erkölcsét és hitét, s valóban kizárólag a mai értelemben vett tudomány a kulcsa az emberi boldogságnak, a közjónak sőt – az üdvnek?

A világ mostani nyilvánvaló káoszában döntő kérdésnek tűnik, sikerül-e friss, ma szükséges egyensúlyt találni: a hagyomány őrizte szellemi alapokat valóban alapként újra fölfedezni, sőt személyesen visszanyerni magunknak életirányultságként úgy, hogy mellette a közvetlen, napi tapasztalás és ráépülő komoly tudományos kutatás, sőt a hiteles egykori és mai, korszerű művészet se veszítse el a maga érvényességét. Egyszóval, ismét harcoljuk ki hitünket és gondosan őrizzük a belőle nyert végső bizonyosságunkat, ami mindenkor el is igazít majd erkölcsi dilemmáink közt – viszont a köznapi racionalitással szerzett részismereteket továbbra is illesszünk csak egymáshoz, erőink szerint rendszerezve és értelmezve is őket, továbbá maradjunk megszólíthatóak az alkotás egyéni szabadságában született régi és új művek mondandóira is – s így gazdagodva ámuldozzunk a létezés kimeríthetetlenségén!

Mai igei olvasmányunk, valamint alapigének választott textusunk történelmi időszaka között csaknem másfél ezer év húzódik: az egyiptomi Exodus Kr.e. 1300-1200 tájára datálódik, Jézus pedig a Kr.u. 1. században élt s fordult meg Jerikóban. A két történet szellemében mégis azonos anyagból épült, amennyiben egyaránt a gyógyulás témájával foglalkoznak – az egyikben közösségi („társadalmi”) a baj, a másikban pedig egyéni. Azt kell bennük észrevennünk, miként kerül a betegség orvoslásra, hisz mindkét esetben jelen van a csoda, az „értelmen túli” – sőt még ennél is több: az isteni beavatkozás.

Az Egyiptomból szabadulók első próbatétele abban állt, hogy a pusztában nem volt ivóvíz, vagy ha mégis akadt, az keserű sókkal volt teli. Három napos sivatagi gyaloglás után ez elfogadhatatlan. Nem lehet viszont véletlen, hogy a nép kollektív emlékezete immár háromezer éve megőrizte számunkra ezt az időszakot a hozzá kapcsolódó lázongás emlékével együtt – mert az elvesztett „alapokat” újra fölfedező, hitben elindult ember tapasztalásai közé is feltétlen hozzátartozik, hogy a dolgok nem mindig alakulnak pontosan a kedvünk szerint.

Van kudarc és csalódás, létezik hét szűk esztendő – sőt még rosszabb megpróbáltatások is. Betegség, testi fájdalom, baleset, cserbenhagyás, megaláztatás, szégyen, háború, karantén, földrészek kirablása, gazdasági válság, egyetemes hitehagyás, jövőtől rettegés, benzingőz, ólommérgezés, eladósodás, hazugságáradat, diktatúra, csőcselék-uralom, állami terror, kirekesztés, tömeggyilkosság, fegyverkereskedelem, polgárháborúk szítása, filmgyárak, ifjúság megrontása, bűnözők kultusza, celeb-vallás, gyűlölet-hadjáratok, hipochondria, értelmetlen élet. Miért jönnek ezek – nem lenne egyszerűbb nélkülük? Miért születik például valaki eleve vakon: hol itt az igazság; és hogy lehetnek egyáltalán háborúk és természeti katasztrófák…?!

Igen, a hívő ember útján sem feltétlenül tökéletes minden, a történelemben pedig végképp nem az. A minden értelmet felülmúló egyiptomi szabadulást megtapasztaltaknak sem, a hit szép harcát megharcolt újkoriaknak sem. Miért? Azért, hogy „nyilvánvalóvá legyenek”, meglátszódjanak – Isten dolgai…! (Ján 9,3) Ő lám, a tömeges pusztai szomjhalál-közeli állapotot is föl tudja használni, hogy jelenlétét érzékelhetővé tegye övéinek – miért ne érnénk mi be sokkal szelídebb, lágyabb érintésekkel? Nem sikerül valami, furcsán nehezen alakulnak dolgaink, valaki folyton kellemetlenkedik, a gonosznak jó szerencséje lesz, vagy egyszerűen halad előre életkorunk s romlik a fizikumunk: megannyi lehetőség, hogy az Úr áldott erejét és munkálkodását ezek között is fölismerjük!

Bibliaolvasó ember a Szentlélek ajándékának tekinti, ha egyetlen nap két gyógyulási történetet is olvashat, egyet az Ó, egyet pedig az Újtestamentumból – s Kalauzunk a minap éppen ebben részeltetett bennünket. Ha nem vettük volna észre e „duplázódás” üzenet-jellegét önmagában, az újszövetségi történetben külön két vak szeme nyílik meg számunkra Jerikóban – hátha elgondolkodunk a gyógyulás mivoltán, mint olyanon… Egyáltalán, mi is számít annak: test, lélek, szellem hogyan éltetik, egészítik ki, vagy éppenséggel gyógyíthatják egymást…?

Vegyük észre, hogy Márá forrásánál kellett egy Mózes, akivel Isten beszélhetett, hogy a keserű víz ihatóvá váljon; Jerikóban pedig  – Jézus nélkül – maradt volna a két vak örökre ami volt, világtalan: sőt, mivel ketten voltak még több, a világtalanság szimbóluma… A betegség kiszakít és elszigetel, mert a nagy egész törvényei helyébe az egyén adott állapotának és szubjektív érzéseinek törvényei lépnek. Ez rendszerint deprimáló, a kedélyt rongálja – a rosszkedv pedig még inkább elszigetel… Gyógyulásnak, az „egész–ség” visszanyerésének mindkét esetben feltétele a lelki megszólíthatóság, az Isten-kapcsolat, ami majd helyreállítja az emberi összetartozást is. Az ég erői nem áramolhatnak be a világba egy háborgó, öklöket rázó népen át – ez csak olyan ember közvetítésével érkezhet, akit „ismer az Úr színről-színre” (5Móz 34,10 Ján 10,15) – s ez ma is pontosan így van. Sokan tartanának igényt Isten ajándékaira, akik közben elutasítják a vele való kapcsolatot: két ilyen párhuzamos történet azonban föl kellene ébresszen az efféle illúziókból.

Jézus ugyanolyan, asszonytól született ember volt, mint mi, de az „…ő testének napjaiban könyörgésekkel és esedezésekkel, erős kiáltás és könnyhullatás közben járult ahhoz, aki képes megszabadítani őt a halálból, és meghallgattatott istenfélelméért. Ámbár Fiú, megtanulta azokból, amiket szenvedett az engedelmességet, és tökéletességre jutván örök üdvösség szerzője lett mindazoknak, akik neki engednek.” (Zsid 5,7-9) Némelyek azt mondják, hogy „lássunk csodát, akkor majd hiszünk” – a bibliai rend azonban éppen a fordítottja. Ahol él a hit és valódi az Isten-kapcsolat – ott akár csoda is születhet!

Egyáltalán nem mindegy, milyen egy ember valódi szellemisége, lelki irányultsága. A megkeményedett szív, melyből hiányzik a „könyörgés és esedezés” bizonyosan alkalmatlan emberen túli erők beáradására. Sokan észre sem veszik a csodát, ami megesett velük, vagy vállat rándítva, blazírt képpel azt mondják „mázli” – mások pedig egyszerűen méltatlanok rá. Közömbösen élnek, s rettegve vagy ostobán bámulva mennek el innen. Ezékiás király sírva mondott imáját viszont minden bizonnyal azért őrizte meg két helyen is számunkra a Szentírás, hogy tanuljunk és erőt is merítsünk belőle (2Kir 20,1-6 Ézs 38,1-9) – mert csoda ott van, ahol hit már előbb volt!

A víz „gyógyulása” a pusztában egy darab fa révén történt, amit Mózes beledobott a forrásba – ám a nehéz helyzet váratlan megoldódása nem maradt a nép számára hitbeli-erkölcsi tanulság nélkül: „Ha engedelmesen hallgatsz Istenednek, az Úrnak szavára, és azt teszed, amit ő helyesnek tart, figyelsz parancsolataira és megtartod minden rendelkezését, akkor nem bocsátok rád egyet sem a bajok közül, amiket Egyiptomra bocsátottam. Mert én, az Úr vagyok a te gyógyítód.” (2Móz 15,26) A próba kimenetele pedig szinte paradicsomi: mindezek után ott üthet tábort a nép, ahol tizenkét vízforrás és hetven pálmafa van…! A szent számok természetesen beszédesek – itt valóban Isten adta mind a próbatételt, mind pedig a kimenekedést hozzá! (1Kor 10,13)

A jerikói vakok gyógyulása is egészen nekünk szól. Kiabálásukat hiába próbálja a sokaság elhallgattatni, folytatják – ami azzal együtt, hogy ketten vannak, az állhatatos könyörgés archetípusa. „Mindig imádkozni kell, és meg nem restülni.” (Luk 18,1-8) Ám újabb kör következik: Jézus azt kérdezi tőlük, mit akarnak valójában, hogy tegyen velük. Ebben két tanítás is rejlik. Egyrészt sokan „elvannak” boldogtalanságukkal, fél-életükkel, negyed-hitükkel, nyolcad reménységükkel, tizenhatod-szeretetükkel – nekik tisztázni kell magukban, akarnak-e egyáltalán gyógyulni, vagy ragaszkodnak elesett állapotukhoz. Ez a lépés megkerülhetetlen: senkit nem lehet akarata ellenére üdvözíteni. Másrészt a vakok ezúttal nem alamizsnát kérnek, amit nyilván mindig is szoktak – ők „Dávid Fiától” a legnagyobbat, a lehetetlent kérik!

A testi látás itt már csak utalás és kép: bármilyen nagy ügy, az üdv még nagyobb. Szemeik megnyíltán  követik őt – s ez az igazi gyógyulás! Fontosak az anyagiak, igen. Szinte mindennek tűnik az egészség, főleg, ha nincs – ám a Krisztus követése még annál is fontosabb – ezt mondja ki itt az evangélium! Nem becsüli le, nem veszi semmibe az előbbieket sem – de fölmutatja az igazit. Krisztusban lenni lényegesebb mindennél, mert ő a halált is legyőzte! (1Ján 5,4   Jel 5,11-14)

Így együtt látva az ó és újszövetségi gyógyulás módját a két történetben, jussunk el közös mondanivalójukhoz: Isten a mi gyógyítónk – aki a mi egész-voltunkat akarja! Munkálhatja ő ezt tiszta ivóvízzel, hibátlan látással, sőt, sok egyéb módon is – a kérdés mindenkor annyi marad, hogy a létezés csodáját fölfogjuk-e ezek által. Ő ezért éltet, s ennek jegyében veszi le szemünkről a hályogot is: a magasabb életért, ahol „tizenkét forrás és hetven pálmafa” van már körülöttünk…!

Segítsen hát át a szomjúság kínjain, tegye lehetővé a lehetetlent is – mert ami leginkább elképzelhetetlen – az is eljöhet. „Kicsoda üdvözülhet…? Embereknél ez lehetetlen, de minden lehetséges Istennél.” (Mát 19,25-26)

Vajon merre mozdul a világ, amiben élünk, van-e kiút egyáltalán a jelen zavarodottságból? Nehéz válaszolni. Sötét erők soha nem látott hatásokat gyakorolnak, ezen nincs mit szépíteni. Mindnyájan kaptunk azonban annyi szabadságot, hogy eldöntsük, részünkről akarunk-e „…hallgatni Istenünknek, az Úrnak szavára, s azt tenni, amit ő helyesnek tart.” Gyógyító erői csak ott jönnek be a világba, ahol azok fogadására megvan a szándék, a kellő alázat – sőt, a véghezvitel készsége is. A világ „szellemi mozdulásait” nem befolyásolhatjuk egykönnyen, általában végbemennek velünk, vagy nélkülünk – de azért emlékeztethetnek, hogy a mi gondolkodásunknak sem kell örökre egyformának maradnia, önmagunk lelkének ügyében pedig végképp teljes a felelősségünk.

Ezért fontos, hogy mielőbb visszatérjünk az alapokhoz: „Az Úr a te gyógyítód.” (2Móz 15,26) Rátalálva így a biztos fundamentumra, azt kell még felfognunk s megértenünk, micsoda elképesztő méltóság embernek lenni: „Legyen neked a te hited szerint” – mondja Urunk a könyörgő századosnak…! (Mát 8,13)

Pusztai zúgolódástól pálmaligetes forrásokig, ezt látjuk az egyik oldalon; útszéli koldulástól Krisztus követéséig, ezt a másikon. Milyen szépen kiegészítik egymást! Bárcsak léphetnénk tovább magunk is annak megértésében, valójában mit jelent gyógyulni – mert ezen múlik minden. Az ilyen típusú, magunk által végezhető belső „érzékenyítés” végül még azt is lehetővé teszi, hogy a világos erők, az élet erői bejöhessenek ebbe a világba… nem lesz nagy baj! Csak akadjanak, akiket az Úr „színről színre” ismer – akkor nem kell féltenünk a világot. Lesz ivóvíz, sőt tizenkét vízforrás is, hetven pálmafával: s lesznek hozzá megnyíló szemű emberek, akik Krisztust követik. Ők lesznek egy eljövendő világ „jó szellemei” – éltető erőket árasztva mások felé, s biztatást jelentve a csüggedőknek. Így is legyen! Ámen.

 

Fohász

„Méltó a megöletett Bárány, hogy övé legyen

az erő és a gazdagság,

a bölcsesség és a hatalom,

a tisztesség, a dicsőség,

és – az áldás…!” Ámen.

                                      (Jel 5,12-14)