Igehirdetések

Mint villámfény bevilágítja a tájat

Vannak pillanatok az életben, amikor minden egyszerűvé és világossá válik, mert áttekintünk, fölfogunk és megértünk valami nagyon fontosat. Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

Igehirdetés 2020. július 5.

Mint villámfény bevilágítja a tájat

 

Lekció: Mát 18,21-35

Textus: Mát 18,21-22

„Akkor Péter odament hozzá és ezt kérdezte tőle: Uram, hányszor vétkezhet ellenem az én atyámfia úgy, hogy én megbocsássak neki? Még hétszer is? Jézus így válaszolt neki: Nem azt mondom neked, hogy hétszer, hanem még hetvenszer hétszer is.”

 

Igehirdetés

Isten dolgairól azok tudnak igazán érvényesen beszélni, sőt csak gondolkodni is, akikhez ő már „szólott.” Ezek tudják milyen, amikor az Úr félelmetesen közel jön. Olyan axióma ez, amihez sokat hozzátenni nem is lehet.

A Szentírás szerint viszont Isten „sokszor és sokféle módon szólt hajdan az atyáknak” – a jól berendezett sumér városállam utcai jelenetei és a „csillagos égnek seregei által ott fent” éppúgy, mint a tengerpart homokszemcséin csillanó napfényben… Legutóbb és legteljesebben pedig szólott, immár az egész embervilágnak, Fia által: miért vitatnánk el, hogy ő mindenkor megnyilvánul igéjében és Szentlelkével – éspedig annak, akinek csak akar?

A kérdés inkább a továbbiakban rejlik: kinek hogyan változik élete egy ilyen megszólítás révén. Némelyek a Biblia beszámolójában beduin vándorokká lettek kényelmes polgárokból, keresve a nekik kijelentés által megígért „földet”, mások egyetlen éjszakai látomás alatt megsántultak, hogy el ne feledjék, mi az új nevük… Akadtak egykori gyilkosok, akik jámbor pásztoremberként hosszan vezekeltek vétkükért a pusztában, majd egy égő csipkebokor látomásától megragadva betolakodtak a fáraóhoz teljesíthetetlen kéréseikkel, és tízszer is kidobatták magukat, de nem tágítottak. Megint mások tengeri utazók, aztán három napra cethal-lakók is lettek, hogy végül az asszír Ninivében megtérést követelő igehirdetőkké váljanak; esetleg időlegesen megvakultak vagy megnémultak – ám volt olyan is, aki kitűnően jövedelmező pénzváltó-asztalát cserélte egy bizonytalan jövőjű vándortanító erdőn-mezőn át tanítványként követésére, ki minduntalan Isten országáról beszélt a szembejövőknek…

Az átlagos hívő ezeket a drámai változásokat többnyire csak hallomásból ismeri, hisz gyermekkorában tanulta a történeteket – ám felnőttként elfoglalja már mindennapi élete. Meg kell a munkában felelni, sőt lehetőleg vinni kell valamire. Család is kell, amely aztán, ha van, rengeteg napi kötelességgel jár; az emberek vélekedései és a világ hírei is elérnek, foglalkoztatnak mindenkit. Ha az „Úr szava” ott is van, ahogy valóban ritka, hogy az élet dolgainak ünnepi kereteként ne lenne valahol jelen a templom, esetleg egy aranyozott szélű Biblia is – ez a dolog, mint „ügy” mégis marad a sóhajok és remények szintjén, de nem jön igazán közel.

Asszonyok, ha gyermeket szülhetnek, általában többre jutnak ennél – mert megpillantják, mindenesetre megérzik egy kis élet jövendő tágas, nagy horizontját. Gyászolók hasonlóképpen, mikor a porok felett, amivé testünk lesz, eltöprengenek – hiszen egy földi élet „egészére” már nem is lehet másként gondolni, kizárólag megrendülten… Elhatározások, fogadalmak is születnek szent pillanatokban, amik fénylő pontként világítanak egy darabig, hogy aztán fokról-fokra halványuljanak – az élet pedig közben halad, halad tovább.

Isten szava mindenesetre mennydörgésként zúdult Mózesre, amikor a Tízparancsolatot átvette a Sinai hegyen – de ugyanúgy hatalmas erővel érhette a tanítványokat, amikor a megdicsőülés hegyén az égből azt hallották: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm – őt hallgassátok!” (Mát 17,5) Az Úr nem adta akárkinek Törvényét – egy Mózes kellett hozzá, hogy égzengésként hallja azt, s megkövezést kockáztatva is vigye népéhez! Evangéliumot sem írhatott legyekkel rakott piacon haszonért ravaszkodó kereskedő: legkevesebb három világkultúrában voltak otthon, de a sajátjukban mindenképp a legmagasabb szinten, akik ezen könyvek megírására emberileg méltók lehettek…  Odaszentelés nélkül egyszerűen maradunk ott, ahol voltunk – a megrendültséget nélkülöző, prózai köznapokban, melyek elszaladnak, minket pedig magunkra hagynak.

Két kép villan föl előttem saját életemből. Gyermekkoromban egyszer édesanyánk egy kora délután azzal jött haza, hogy majdnem elütötte a HÉV. Vigyázatlanul kilépett egy távozó szerelvény mögül, s a kétségbeesetten hangjelző, közeledő másik elől úgy rántotta el valaki, aki ott állt. Életben maradt, és szinte alig tudott beszélni, amikor hazaért. Annyit mondott: abban a pillanatban ott lepergett előtte az egész élete…

A másik kép tizenöt éves koromból való. Barátommal egyetlen nap alatt kerékpáron lementünk Pestről Balatonra – egy következő napon pedig már félig meg is kerültük a tavat. Dagasztotta mellünket a büszkeség, lám, már nem vagyunk gyerekek…! Szepezden éjszakáztunk egy ismerős nyaralójának tetőterében, kilátással a déli partig. Alig, hogy a leszálló szép estében megérkeztünk, nemsokára óriási vihar jött. Mi már biztonságban voltunk, ám egy jó órán át olyan égiháború tombolt, amit nem lehet sem elképzelni, sem leírni. A villámok másodpercenként csapkodtak, túlvilági fényükkel láthatóvá téve a szélvihartól kavart, sárgásan foszforeszkáló tavat, meg a környező sötét dombokat. A mennydörgések őrült csattanásokkal zuhantak ránk, s dübörgésük úgy porig alázott, hogy ifjonti büszkeségünk mindenestől elpárolgott: mi lett volna, ha mindez útközben ér…

Jönnek az életben megszólítások, néha persze egészen más formában – hogy ráébredjünk valami fontosra, amit addig nem láttunk, vagy nem jól láttuk. Az evangélium írója bizonyára kaphatott ilyen érintést, hisz tökéletesen leírja számunkra a Jézustól való hihetetlen „újítást”: nem csak hétszer, de hetvenszer hétszer is meg kell bocsátani, ha valaki vétett ellenünk, és bocsánatunkat kéri. Radikális szemlélet-változásról van itt szó, ami mind a mezopotámia, egyiptomi, mind  pedig a görög-római kultúrától idegen volt – s amit egyedül a rá következő példázatból érthetünk meg igazán.

Kelet mesés világába érünk ugyanis az elbeszéléssel: egy szolga tízezer talentum arannyal adósa királyának. Mai mérték szerint több vonatrakomány kincsről van szó. Haladékot kér a törlesztésre urától, a király azonban sokkal többet ad – elengedi teljes adósságát! Kifelé menet találkozik egy neki 100 dénárral adós szolgatársával – s ezt, aki szintén haladékot kér, mint ő is tette, csak most már tőle – az adósok börtönébe záratja… A többit tudjuk: a király visszavonja kegyelmét a gonosz szolgától, s örökre börtönbe veti, míg az le nem törleszti minden tartozását.

Egy pillanatig tekintsünk az arányokra. Péter „elvi” kérdésében a megbocsátásról abszurdumnak tűnik már a hetes szám is: ennyiszer nyilván nem lehet megbocsátani a vétőnek… Jézus azonban „hetvenszer hétszeres” válaszával a végtelenbe tolja ki a határokat. Ha nem értenénk jól a dolgot, a következő, magyarázó példázatban már ötszázezerszer nagyobb a kegyelem mértéke a jogos emberi követelésnél, ha a két adósság konkrét adatait összevetjük…! Vagyis, az embernek máshol kell keresnie az abszolútumot, nem önmagában. Életünket minden ténye csekélység ahhoz képest, amit a kegyelem ad: ahol ezt megértik, ott eltörpül valamennyi sérelem, hiány és megfosztottság, ami addig olyan fontos volt.

Ilyen szintű igazságot viszont tényleg csak életveszély elhárulásában, esetleg rettenetes, égzengéses villámfénynél fog föl az ember, ha egyáltalán fölfog – mert ott hasonlók az arányok.  Isten kiemeli a lelket az örök halálból, ezt teszi „rátalálni” a kegyelemre – ám akinek ez nem kell, annak nincs többé bocsánat. Olyan, mint aki kiüti a gyógyszert az orvos kezéből – az ilyen önmagát ítéli arra, amiben végleg benne is marad.

Legsúlyosabb élet-tényeink mellé is mindig oda kell tenni, ha hívő emberek vagyunk: „a kegyelem ennél is nagyobb…!” Lehetek sikeres vagy kudarcos, egészséges vagy beteg, életnek éppen ifjúként induló, vagy hazafelé botorkáló: ezek mind-mind csekélységek ahhoz, hogy Isten gyermeke vagyok, és örökre az is maradok!

A hit tehát nem olyan állapot, amit örökölni lehet, hanem egy történés, ami végbemegy. Minek kell történnie? Az átértékelődésnek, hogy ami nagyon betölti horizontomat, vonz és elbűvöl, vagy éppen rettegéssel kínoz, tulajdonképpen mindegy – az csekélységnek bizonyul a kegyelem mellett. Kívülről senkinek meg nem mondható, mi ez az ő esetében – saját magával kapcsolatban azonban mindenki pontosan tudja. Fölnőnek dolgok, a teljesen „jogos” követelések, egészen az égig… Amint viszont megkapja gondolkodásunkban megillető helyét a kegyelem, úgy fogja a lélek fölött hatalmát veszíteni a többi, mégoly fontos élettény: csekélységgé válik, amiről azt hittük, minden.

Meg kell jegyezni, hogy a megbocsátás csak példa ebben a tekintetben, bár nagyon is lényeges példa. Miért? Mert a testvér iránti megbocsátásról van szó, aki nem vér szerinti rokont, hanem hitbeli atyafit jelent – s a gyülekezet közösségében tényleg közelebb vagyunk egymáshoz, hogy ne okoznánk akaratlanul is sebeket másoknak. Nem „általában” kell elengedőnek lenni, az még könnyen is menne – hanem konkrét, valóságos élethelyzetekben. Ott váljon csekélységgé, ami megalázott és fáj, amit fel akarok róni – különben maradunk a „külső sötétségen”, ahol sírás és fogcsikorgatás a jellemző életállapotok. (Mát 8,12) Legszemélyesebb emberi viszonylatainkban, konkrét életünkben jelenjen meg a nagylelkű kioldódás, mint a kegyelemre adott méltó válasz.

Meghosszabbítva e gondolatot, életünk legfájóbb pontjai gyógyulhatnak a kegyelem elfogadásával. Új koordináta-rendszer bontakozik ugyanis ki: középpontjában már nem a magunk személyével, hanem az élő Isten végtelen jóságával – és ez a legdöntőbb változás! Ott van éltető előmenetel, ahol ez a jóság, mint fő „újdonság” Krisztusban már eljött, s mindent munkába is vett valakit. Vonatrakomány adósságomat engedte el a király? Ennek jegyében érzek és gondolkodom a továbbiakban – más színben pedig egyáltalán nem is láthatom a világot.

Utunkon nem az életveszély idői a legjelentősebbek, hanem a jó, ami a villámfényes pillanatok fölfogásával és megértésével mienkké válhat. Ami csak valaha esett velem, kedvező vagy kedvezőtlen ezért van: eljutni általa az Úrban való élet édességére! Meglelni az üdv „mézét”, amiről ezt kiáltja a zsoltáros: „Isten közelsége oly igen jó nékem!” (Zsolt 73,28)

Ahol így átalakultak az alapok, ott átalakulnak a távlatok is. Istent megtalálva fölleli az ember saját lelkét is, és már tudja magáról, hogy ő nem csak test:

 

„Megállj! Hova rohansz? Tebenned van a menny,

Másutt meg nem leled az Istent sohasem!

 

Istenhez a szív egyszerűen benyit;

ész és szellem soká vár, míg beengedik…

 

Ember, amit szeretsz, azzá lesz változásod,

Istenné, ha hiszed, s földdé, ha azt imádod.

 

…Barátom, most elég. S ha többet kér a lélek,

menj és légy magad az Írás, magad a lényeg!”

                 (Angelus Silesius: Harminc pártvers az „Arkangyali vándorból”, ford. Szabó Lőrinc)

 

Ezek jegyében könnyű lesz már, ami eddig nehéz volt, és nyilvánvalóvá válik, ami érthetetlen – a feleletek ugyanis egyszerűen „megadatnak.” (Mát 6,33) Péter elgondolkodhat felőle, hol is a megbocsátás határa, ha ő tényleg egyedül kegyelemből az, ami – az önigazult hívők pedig mind szégyenkezhetnek, milyen régen magukat ünneplik vagy fájlalják csupán, a kegyelem gyermeki szívvel elfogadása helyett…

Igen, a boldogság máshol van, mint ahol keressük. Közelebb, és sokkal egyszerűbb is mindennél: az őszintéknek világosan meg is nyilatkozik. „Boldogok, akiknek szívük tiszta, mert ők az Istent meglátják.” (Mát 5,8) Álljon helyre hát az eredeti állapot, ahol övé a középpont, a többi pedig csak járulékos, őhozzá rendeződő. Akkor a lehetetlen lehetségessé, az elképzelhetetlen pedig valósággá válik – mert Istennél minden lehetséges. (Mát 19,26) Még az is, hogy kiégett szívű, csalódott emberek újra boldogok legyenek, elégedetten elfogadják Isten eleve elrendelő, mindenkor és minden által üdvre terelgető jóságát – egymásnak pedig, ilyen nagy jók birtokában, ne csupán hétszer, de hetvenszer hétszer is képesek legyenek megbocsátani… Így is legyen, mert ezek békéjénél semmi sincs fontosabb. Ámen.

 

Fohász

„A Sionnak hegyén Úr Isten,

Tied a dicséret:

Fogadást tésznek néked itten,

Tisztelvén tégedet.

Mert kérésüket a híveknek,

Meghallod kegyesen,

Azért tehozzád az emberek

Jönnek mindenünnen!

 

Rajtam a bűn elhatalmazék,

Terhelvén engemet.

De nagy volta kegyességednek

Eltörli vétkünket!

Boldog, akit te elválasztál,

Fogadván házadba:

Hogy előtted nagy buzgósággal

Járjon tornácodba!

 

…A te kutaidból a vizek

Soha el nem fogynak,

Hogy a szép földi vetemények

Szaporodhassanak.

A barázdákat megitatod

A szántóföldeken,

A vetést szép esővel áldod,

Hogy bőven teremjen.

 

Megkoronázod az esztendőt

Nagy sok javaiddal,

Lábaid nyoma kövérséget

Csepegtet nagy zsírral.

Lakóhelyei a pusztáknak

Folynak kövérséggel,

Hegyek és halmok vigadoznak

Nagy bő termésekkel!

 

A szép sík mezők ékeskednek

Sok baromcsordákkal,

Villognak a szép szántóföldek

Sűrű gabonákkal.

A hegyoldalak, mezőföldek

Szép búzanövéssel,

Örvendeznek és énekelnek

Nagy gyönyörűséggel!”  Ámen.

                             (65. Genfi Zsoltár 1-2, 7-9. v., ford. Szenczi Molnár Albert)