Igehirdetések

700-ik igehirdetés

Emberi tulajdonságainkat mindig újra át kell világítani, helyükre kell tenni, ki kell egyensúlyozni: csak így lehet a fogyatkozásból másokat szolgáló erény, az egyént feszítő dinamikus erőkből pedig szeretet. Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

 

Igehirdetés 2020. június 21.

700-ik igehirdetés

 

Lekció: 1Móz 45,1-28

Textus: 1Móz 45,21-24

„József adott nekik szekereket a fáraó parancsa szerint, és adott nekik útravalót. Mindegyiknek adott egy öltözet ruhát, de Benjáminnak háromszáz ezüstöt és öt öltözet ruhát adott. Apjának pedig ezt küldte: tíz szamarat, megrakva Egyiptom legjobb termékeivel, és tíz szamárkancát, megrakva gabonával, kenyérrel és egyéb élelemmel, útravalóul apjának. Így küldte el testvéreit, és azok elmentek. De ezt mondta nekik: Ne civakodjatok az úton!”

 

……………………………………………………………………………………………………………………………………….

 

Megállok egy pillanatra, mielőtt belefognék ebbe a „jubileumi” igehirdetésbe: magam sem hittem, hogy huszonegy év alatt ilyen mérföldkőhöz elérkezem. Visszatekintve összesen annyit mondhatok: minden erőmmel igyekeztem, hogy igehirdetéseim igazak és hasznosak, Isten igéjének magyarázatához méltók legyenek. Tudom persze, munkám hibátlan nem lehet – valamennyi szavát azonban komolyan gondoltam. Jó így felidézni az elmúlt időket!

Az igehirdetések szövegének utólagos gondozása váratlanul nagy munka – úgy látom, legalább három év. Talán el tudom még végezni. Új anyag így azonban valószínűleg ritkábban, mintegy „megpihenésül” fog fölkerülni.

Megköszönöm Istennek, hogy eddig lehetővé tette a munkát. Minduntalan eszembe jut, milyen sokat jelentet egy-egy igemagyarázat olvasása életem valamely fontos pillanatában. Formálta gondolkodásomat, „hitet adott” – Isten szava utat talált általuk a szívemig… Máig hálás vagyok szerzőik komolyságáért, hogy tisztességesen leírták igehirdetéseiket: szeretettel hordom emléküket haló poraikban is.

Nem mérve munkámat az övékhez, önként vettem vállamra a feladatot 2000. január 1-én, az új évezred kezdetével, hogy vasárnaponta mindig új igemagyarázat kerüljön honlapomra. Erőim szerint teljesítettem, ötödik esztendeje immár nyugdíjban is. Jelenleg havonta mintegy 5000 anyagot töltenek le innen – csupán 2015 óta már több mint kétszáznyolcvanezret… Amikor munkámban megfáradtam, mindig arra gondoltam, szükség lehet ezekre az igehirdetésekre, ha ennyi embernek impulzust, talán lelki kenyeret is jelentenek itthon és a világban. Az olvasók kétharmada ui. hazai, 15 % viszont erdélyi, 4 % felvidéki, 3 % kárpátaljai, délvidéki és őrvidéki, 4 % amerikai, a maradék 7 % pedig más országbeli volt – ez, mint az anyaországgal lehetséges kapocs, külön örömöt jelentett számomra.

Nem bánom, sőt örülök, ha igehirdetéseimet bármilyen formában felhasználják, de megbecsülésnek tekintem, ha email-címemen, ami a „Hírek” menüpontban megtalálható, adott esetben kapok olvasói vagy igehirdetői visszajelzést. További munkámhoz biztatást, jó tanácsot is szívesen fogadok.

A Meditációk menüpontban lévő írások rövidebbek, s általában személyesebb hangúak. Néha csak az jelenik meg – olykor viszont hosszabb idő után kerül rá sor. Hoz az élet érdekes témákat, ezekről elgondolkodom – az eredmény pedig afféle magánlevél az ismeretlen Olvasónak. (Email-értesítőt csak igehirdetés megjelenéséről küld a honlap programja azoknak, akik kérték.)

Tevékenységemet így végzem tovább, amíg erőim engedik – s szívből örülök, ha ezzel valakinek is javára lehetek. Megköszönöm a „jubileumi” mérföldkőnél családom sokat jelentő, segítő szeretetét, minden olvasói visszajelzést – Istennek pedig végtelen jóságát, hogy mindeddig derűt és kedvet adott a munkához.

…………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………..

 

 

Igehirdetés

 

József és testvérei bibliai történetét Kalauzunk a mostani hetekben hozza elénk. Az irigységből verembe vetett „álomlátó” – annyi év után, immár a fáraó helyetteseként, fölismeri testvéreit, akik valamikor meg akarták ölni. Az éhínség idején élelemért jönnek Egyiptomba, s nem tudják, kivel találkoztak.

József próbára teszi emberségüket: kémkedéssel gyanúsítva hazaküldi őket Benjáminért, öreg édesapjuk megmaradt szeme-fényéért (akit szintén Ráhel szült, mint őt is) – hogy igazolják ezzel a magukról elmondott családi történetet. Második jövetelük idején már ő is velük van, s József a gabonával megrakottan hazatérő testvérei közül szándékosan Benjámin zsákjába rejti aranyserlegét, hogy meglássa, mire jutottak emberségben az eltelt hosszú évek során.

A határon az egyiptomi hatóságok természetesen „leleplezik” Benjámint.  Júda, aki személyesen kezességet vállalt érte idős apjuknak, kész örök rabszolgasággal is magára vállalni büntetését, csakhogy ő hazamehessen, s édesapjuk bele ne pusztuljon féltve szeretett legkisebb fia elvesztésébe. A nem várt erkölcsi magaslat megrendíti és meggyőzi Józsefet, immár fölfedheti magát: eljött a megbékélés ideje, valamennyien érettek rá.

Kelet színes-dús világában gyökerezik ez a pompás történet, melyet mindig érdemes újra végigolvasni egészen terjedelmében: távlati tekintetben az elbeszélés ugyanis megelőlegezi az Újszövetség központi üzenetét. Júda készsége vállalni apjáért és testvéréért a szenvedést a szeretet „Nagy parancsolatát” villantja fel előttünk. (Mát 22,36-40) A testvérek szövevényes sorsának alakulásában pedig ráismerünk a Szentírás egyik legmélyebb gondolatára: az élet egyedül úgy teljesedhet ki, ha az emberekben nem „dolgot”, eszközt vagy akadályt látunk céljaink elérése ügyében, hanem fölnyílik szemünk sorsukra és személyes valóságukra – úgy szeretjük őket „…mint saját magunkat.” (3Móz 19,18)

Észre kell vennünk mindjárt a történet elején, hogy a testvérek egyenlők ugyan Istentől nekik szánt emberi méltóságukban, de nem egyformák ajándékaikra nézve. Józsefre több „atyai szeretet” ragyogott, mint a többiekre, neki díszes ruhát készíttetett Jákob. Lényünk összetett voltában, képességeinkben, egyéni sajátosságainkban sosem volt, és nem is lesz egyformaság – nem is lenne jó.

József azonban rosszul viselte a „cifra ruhát”: testvéreiről árulkodott apjának, s kérkedett is előttük jövőre vonatkozó álmaival. Sok szenvedésen át, letépett ruhával, eladott rabszolgaként, majd a fáraó börtönében sínylődve kellett megtanulnia, hogy a tehetségesnek, az „álomlátónak” éppúgy ki kell küszöbölnie emberi hiányosságait, mint bárki másnak. Az élet méltánytalanságait egyedül így tudja a maga javára fordítani – boldogsága ügyéből pedig egyetlen testvérét sem zárhatja ki. Nagy méltóságra jutva nem áll bosszút rajtuk, bár megtehetné, hanem jótevőjük lesz – azok pedig közben nem is sejtik, élelemért könyörögve éppen az előtt hajolnak meg, akit valamikor irigységből meg akartak ölni…

József kiemelkedik testvérei közül, van látomása a jövőről s el is éri hallatlan céljait. Személye azonban sok egyéb mellett minden emberélet sajátságos, egyedi helyzetét is példázza: nem tudni, miért kaptuk épp azokat a tulajdonságokat, beleértve gyengéinket is, amiket kaptunk – ez csak a történet végén derül ki. Sorsunk, bejárt utunk beszél arról, miként használtuk ezeket, s főleg, mennyiben okultunk belőlük.

Emberi tulajdonságainkat ezért hát mindig újra át kell világítani, helyükre kell tenni, ki kell egyensúlyozni: csak így lehet a fogyatkozásból másokat szolgáló erény, az egyént feszítő dinamikus erőkből pedig szeretet. „Aki magát felmagasztalja, megaláztatik…” – a gőg előbb-utóbb nyakára hág egykori tőkéjének, ha volt is valamije. „Fegyelmezését” mint József és testvérei története mutatja, megoldja az élet, gyermekeinket leszámítva egyáltalán senkit nem kell reguláznunk, „hagyhatjuk az igazságosan ítélőre…” (1Pét 2,23)

Sokan küzdenek ugyanakkor a gőg ellenkezőjével, befelé szenvedve – ők nem jók semmire, életük értéktelen… A rezignáció mérge lassan és észrevétlen hat, el egészen a hitehagyottságig. Mi okozza? Bármilyen furcsa és paradox: az én túlnövése. A magunk körül pörgés, az egocentrizmus – az istenszeretet és emberszeretet elhanyagolása… A „Nagy parancsolatot”, az élet valódi törvényét ezért adott állapotunktól és helyzetünktől függetlenül élethossziglan, mindig tanulni kell.

Hogyan vizsgáznak ebből történetünk szereplői – általában hova jutottak ifjúkori önmaguktól? Elsőként azt kell említeni, hogy a versengő irigységtől, ahonnan indultak elérkeztek az ajándékozásig. Meg kell nézni a kisgyermekeket a homokozóban, miként verik fejbe egymást, ha a másiknak több vagy jobb van, főleg pedig, ha elvesznek tőlük valamit… Ez a híres „romlatlan természet”, amit állítólag magunkkal hozunk… Ne legyenek illúzióink, mindnyájunkban ott lakik a tekintet nélküli ragadozó, mely egyszerűen zsákmányt kíván ejteni; aztán a versengő kamasz, aki meg akarja mutatni, ő különb, mint mások, sőt, a későbbi „szent” is, akinek mindig maga felé hajlik a keze…

Ahol ezek az éretlenségek uralkodnak, viszik a prímet még felnőttkorban is, ott minden összezavarodik, jönnek a családi és egyéb drámák – ahol viszont túllépnek rajtuk, megértve a bejárt út üzeneteit, ott nagyszerű dolgok tanúi lehetünk. Lesz kiút az ínségből, értelmesen átlátják, megértik és elfogadják az emberek egymás és a maguk korlátait, s legfőképpen, fognak tudni megbocsátani. Bárhol jó légkört találunk egy otthonban, munkahelyen vagy közösségben, ott mindig az ajándékozó típusú kapcsolatok dominálnak, nem pedig a leckéztető, gyanakvó és számon kérő fajták. “Felnőni” lelki értelemben ugyanis valóban annyi, mint eljutni az önzéstől és versengéstől az ajándékozásig, valójában egészen a megelőlegezett bizalomig – tudom, hogy nem fogsz visszaélni szeretetemmel, ezért bátran adom.

Aztán azt is látjuk, hogy a fivérek nem viselnek többé álarcot, őszintén adják magukat. Sem József nem „egyiptomi főúr”, azaz élet-halál ura már, hanem testvér; a többiek sem alamuszi módon sompolygó, hamis beszédű bűnözők, akik saját apjuknak azt mondják, „nézd meg e véres cafatokat, nem a te fiad ruhái-e.” Egyszóval, a magunk elé tartott álca, a nem-igaz arc, az elhazudott élet, a valami miatt fontossá lett „szerep” helyébe a tiszta egyszerűség lép, a játszmák és áltatások helyébe a közvetlenség, trükkök és módszerek alkalmazása helyébe pedig a testvéri ember-ember találkozás.

Magunk nem is mindig tudjuk pontosan megállapítani, mikor „adjuk magunkat”, mikor nem – mások viszont azonnal megérzik – amint általában azt is észreveszik rajtunk, ha áltatjuk, vagy éppenséggel manipuláljuk őket. Az őszinteség önmagában persze még nem igazság, szól Platón – de lehet és kell is törekedni a hitelességre, tesszük hozzá már mi magunk. Aki ezt az igyekezetet föladja, valami nagyon fontosról mond le – valódi mivoltáról…

A legszebb azonban talán a történet huncut fordulata.  József így inti búcsúzóban az ajándékokkal gazdagon fölmálházott, távozó testvéreit: „Aztán ne civakodjatok az úton!” Ilyesmit csak testvér mondhat testvérnek, ez már a barátság pajtási hangja. Inkább önirónia, mintsem atyáskodó intés – hiszen tudjátok, milyenek vagyunk…

Létezik sértő, bántó humor, ami megaláz, elvesz az élet öröméből – de van felvidító, éltető kedélyesség is, ami pezsgést visz az eseményekbe. Általa mindenki megajándékozottnak érzi magát – fölvillant ugyanis egy meghökkentő aspektust, ami a dolgokat a fonákjáról mutatja meg. Érett szívből sosem fakad az előbbi, a frusztrált lelkek mások kárán kiútkeresése: jó atmoszféra csakis ott alakul ki, ahol a szavak is inkább adnak, mintsem elvesznek. Humor nélkül pedig nagyon keserves az élet – József derűs búcsúzó szavai szerencsére arra utalnak: mindenki visszatalált legjobb önmagához.

Mindez olyan szép, hogy szinte el sem hisszük – lehetséges ez egyáltalán? Igen, s az is kiderül, hogy mi a titka. Az elbeszélés valódi kerete ugyanis, mely rejtett mozgatóerőként áthatja a történéseket, s a lelkek csatározása fölött végül összekapcsol mindent, József legvégső summájában így fogalmazódik meg: „…Ti gonoszt gondoltatok ellenem, de Isten azt jóra gondolta fordítani.” (1Móz 50,20)

Ha ő nélküle maradunk, aki mindeneket jól elgondolt s útjára is indított, úgy előbb-utóbb saját életünk szövevényének áldozatai leszünk, megtagadók és megtagadottak – ettől a végső rossztól menekültek meg a testvérek! Ha viszont a Mindenütt Jelenlévőt fölleljük, általa a sötétség világossá, a „megoldhatatlan” pedig egyszerűvé válik. Ez József és testvérei történetének döntő, nagy mondandója. Aki figyelmesen elolvassa az egész elbeszélést (amit jó szívvel ajánlunk), az észre fogja venni, hogy József a fáraó előtt állva is vallja az Úr főhatalmát (1Móz 41,16) – Júda pedig, mintegy a történet betetőzéseként, nem csak egykori súlyos bűnüket ismeri el, amivel József ellen vétettek, de azt is belátja, hogy Isten hozta azt most napvilágra. (1Móz 44,16) Ennek a felismerésnek pozitív változata így szól az igében: „Hová menjek a te Lelked elől, és a te orcád elől hová fussak? Ha a mennybe hágnék fel, ott vagy, ha a holtak hazájába vetek ágyat, te ott is jelen vagy. Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó szélire szállanék, ott is a te kezed vezérelne, és a te jobb kezed tartana engem.” (Zsolt 139,7-10)

Így már, ezeknek a belátásoknak fényében valóban el lehet jutni a versengéstől az ajándékozásig, az álságos játszmáktól, álarcok viselésétől a valódi ember-ember találkozásig, sőt, lesz még derűs évődés is az egykor életre-halálra ellenségek között: „Aztán ne civakodjatok az úton…” Elérkezik tehát a legfontosabb mozzanat is, amire mindnyájan vágyunk, a megnyugvás és tiszta szívű megbékélés:

 

“Mind jó, amit Isten tészen, szent az ő akaratja,

Ő én vélem is úgy tégyen, mint kedve néki tartja!

Ő az Isten,

Ki ínségben

Az övéit megtartja:

Hát légyen mint akarja!

 

Mind jó, amit Isten tészen, ő az én idvességem,

Ő velem rosszul nem tészen, rábízom egész éltem,

Örömömben,

Keresztemben,

Mind nyilván megmutatja,

Hogy javamat akarja!

 

Mind jó, amit Isten tészen, ha oly pohárt innék is,

Amelynek íze szívemnek nagy keserűn esnék is,

De eltűröm,

Mert víg öröm

Felváltja ezt végtére,

Sok búm enyhítésére!

 

Mind jó, amit Isten tészen, mind örökre ezt vallom,

Ha rajtam bú, bánat lészen, s kell bosszúságot vallnom,

Mindazáltal,

Megvigasztal,

Mint Édesatyám engem:

Mert csak ő segítségem!”

(272. dics. 1,4-6 v.)

 

Isten, aki a rosszból is jót hoz ki és tudja, mit akar elérni a hozzánk küldött próbákkal, adjon nekünk ilyen belső érlelődést, lelki előmenetelt – pontosan abban az élethelyzetben, amelyben éppen vagyunk. Ámen.

 

Fohász

Urunk, terveid bölcsek és igazak, s általuk a jót munkálod már akkor is, amikor mi még csak a bűnt, betegséget és a tébolyt ismerjük. Vezess meglátni a láthatatlant, elfogadni a nehezen szerethetőt, és megfejteni a mélyen rejtettet, hogy örvendezve szabadításodnak téged, az Örökkévalót dicsőítsünk! Ámen.