Igehirdetés 2021. június 30.
Kun Péter temetésén
Textus: Jer 17,7-8
„Áldott a férfi, aki az Úrban bízik, és akinek bizodalma az Úr; mert olyan lesz, mint a víz mellé ültetett fa, amely a folyó felé bocsátja gyökereit, és nem fél, ha hőség következik, és a levele zöld marad; és a száraz időben nem retteg, sem a gyümölcsözéstől meg nem szűnik.”
Igehirdetés
Hazatért testvérünk személyében a hitves, az édesapa, nagyapa, dédnagyapa, a szeretett rokon, volt kedves tanárunk, kollégánk és barátunk, a Szentendrei Református Egyházközség egykori presbitere, városunk Pro Urbe díjasa ment el közülünk. Még itt van köztünk mosolya, halljuk szinte bölcs tanácsait is – de porait ma visszaadjuk a magyar anyaföldnek, amelyből vétetett.
Kunmadarason született 1930. október 10-én. Nehezen indult élete, mert édesanyját már másfél évesen, édesapját pedig tizenkét évesen veszítette el. Nevelőszülők szeretetére volt utalva – így esett az, hogy egyik helyen az órás, másik helyen a kovács mesterséget tanulta ki.
A kiskunhalasi Szilády Áron Református Gimnáziumban érettségizett. Eredetileg humán érdeklődésűként egész életében maga is írt verseket, és nagyon szerette a zenét, kivált a klasszikus muzsikát – később azon kevés szentendrei közé tartozott, akivel budapesti koncerttermekben személyesen lehetett találkozni – de mégis a matematika lett élete hivatása.
Tanárként nemzedékek nőttek fel keze alatt, mindenhol szerették diákjai – és sokan voltak, akik neki köszönhetően választottak pályát, találták meg hivatásukat. Tanári szolgálata kezdetén több helyen is tanított, leghosszabban azonban, 1962 óta a szentendrei Móricz Zsigmond Gimnáziumban, ahol tizennyolc évig igazgatóhelyettes is volt. Osztályfőnök feladatkörében mindig nagy emberséggel intézte a legnehezebb problémákat is, mert klasszikus értelemben vett, született tanár volt: korrekt és melegszívű egyszerre.
Szakmailag igen elismert munkát végzett: tankönyveket írt, érettségi elnök volt sok-sok helyen. Gerinces magyar emberként a legnehezebb időkben is megmaradt tisztességben, és gyermekeit is hazaszeretetre nevelte.
Mint nyugdíjast kértük már fel az alakuló szentendrei Református Gimnázium szervező igazgatójának, amit orvosa tanácsára nem vállalhatott – de óraadó tanárként segített, hogy aztán 82 éves koráig iskolánk egyik oszlopa, tanári karunk meghatározó személyisége legyen. A tanáriban mindig asztalánál ült, ha nem volt órája, és példákat oldott meg. Valóban olyan volt, mint Református Gimnáziumunk jelképe, a „víz mellé ültetett fa” bibliai szimbóluma: vén korában is gyümölcsöző maradt.
Tudott örülni a jó dolgoknak, sosem volt irigy. Egyik névtelen adakozóként ő öntette Gimnáziumunk harangját, amely ma is istentiszteletre hívogat. Fénykép őrzi a pillanatot, amikor menyével együtt, akit ő nyert meg, hogy szintén iskolánk tanárja legyen, fölhúzzák helyére a frissen elkészült harangot. Egykori diákjai nem csak nagyszerű matematika tanárt, hanem életpéldát is kaptak személyében. Úgy emlékezhetnek rá: érdemes így élni, és érdemes ilyen szép módon, derűsen megöregedni. Magántanítványai akkor is igényelték segítségét, amikor az iskolai oktatással már régen fölhagyott. Élete párjával tavaly ünnepelhették meg 65. házassági évfordulójukat – ilyen szép hosszú, szeretetben való közös élet után jó hálát adni a család körében az együtt töltött áldott évekért és évtizedekért.
Emberileg szólva azt mondhatjuk, mindent megkapott Istentől, ami boldoggá tehette: hivatást, szép családot, a művészetek iránti nyitott szívet, élő hitet, az utolsó nehéz időket leszámítva jó egészséget is – és ő jól gazdálkodott mindezekkel. Még azt a boldogságot is megkapta, hogy dédunokáiban gyönyörködhetett, akiket nagyon szeretett.
Amikor most utána tekintünk, áldjuk Istent, hogy életünk része lehetett. Megköszönjük hitét, igehallgatói hűségét, tíz éven át presbiterként szolgáló szeretetét.
Tudjuk, hogy őrá nézve is igaz Megváltó Krisztusunk szava: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki bennem hisz, ha meghal is él.” (Ján 11,25) Porai felett hittel hirdetjük bizonyosságunkat, amiben ő maga is állott: testi mivoltunk még a fizikai életnél is nagyobb csoda hordozója. Lelkünket az örök Szeretet alkotta, és őhozzá térünk majd vissza, amikor földi utunk véget ér. „Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg… Bizony, ezt mondja a Lélek: mert megnyugszanak az ő fáradtságuktól, és az ő cselekedeteik követik őket.” (Jel 14,13)
Ebben a hitben vesszük most ezt a búcsút, amikor „zsoltárba öltöztetve” útjára engedjük őt. Nekünk Krisztus követésében olyan életünk van, ami nem a születéssel kezdődik, és nem a halállal ér véget. Maga Isten az alkotója, és az ilyen Krisztus-követő életet ő öleli magához az örökkévalóságban is. Valóban az élet vizének mélységeihez bocsátjuk lelki gyökereinket, amikor hittel igent mondunk Jézusunk hívására: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugosztalak benneteket!” (Mát 11,28) Ő ad vezetést igéjével az élet útvesztőiben, Szentlelkével pedig erőt a helytálláshoz. Jó gyümölcsökkel tetéz még magas korban is, mint a víz mellé ültetett fát – és ő ad vigasztalást és lelki megnyugvást, amikor arra van szükségünk, mert eljött az ideje. Ebben a hitben búcsúzzunk el hazatért testvérünktől valamennyien. Nyugodjon békében, mivelünk pedig legyen a feltámadott, élő Krisztus most és halálunk óráján. Ámen.
Fohász
Urunk Istenünk, megköszönjük neked, hogy teremtő jóságodból emberek lehetünk, és Krisztus a mi világosságunk. Megköszönjük hazatért szerettünk szép hosszú életét, és azt, hogy vele voltál a nehéz időkben is. Add értenünk felséges dolgaidat, mi kegyes Urunk, ó irgalmas Isten! Légy az itt maradtakkal: hitvesével, gyermekeivel, unokáival, dédunokáival és minden rokonával. Gyógyítsad gyászukat, szenteld meg emlékezésüket, mindnyájunknak pedig adj élő hitet, hogy testestől-lelkestől, úgy életünkben mint halálunkban a tiéid legyünk, és örökre azok is maradjunk! Ámen.
Áldás
„Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam. Végezetül eltétetett számomra az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró ama napon; de nem csak nekem, hanem mindazoknak is, akik várva várják az ő megjelenését.” (2Tim 4,7-8) Így is legyen. Ámen.
