Kicsoda az ember? Hallgassunk meg a dologban egy kiábrándult, pesszimista, de mégis mélyen hívő, Isten felől tökéletesen bizonyos és nagyon is realista szerzőt! Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2021. június 27.

Emberek önmagukban véve

Lekció: Préd 3,9-22

Textus: Préd 3,14-15

„Rájöttem, hogy mindaz, amit Isten tesz örökre megmarad; nincs ahhoz hozzátenni való, és nincs belőle elvenni való. Azért rendezte Isten így, hogy féljék őt. Ami volt, régóta megvan, és ami lesz, már régen megvolt; és Isten előhozza azt, ami tovatűnt.”

Igehirdetés

Különös irat a Prédikátor könyve. Születésekor, a Kr. e. 3. században Izrael görög gyarmat, és a kor gondolkodó emberei ismerik a mediterrán kultúrát. Alexandria már a szellemi főváros, és egyetlen jellemző adat: uralkodói parancsra minden hajót átkutatnak az ottani kikötőben, s ha írott tekercset találnak elkobozzák, lemásolják a világhíres könyvtár számára, majd visszaszolgáltatják tulajdonosának. Hat még a görög gondolati fogékonyság, befogadó készség, de már nem önálló alkotói nagysággal, csak szinkretikus gyűjtögetéssel. Megbecsülik az írott alkotásokat bármi is legyen az, de nem tudnak igazán különbséget tenni lényeges és lényegtelen között: a klasszikus kultúra utolsó nagy fellángolása Plotinosz az „Egy” filozófiájával – jelentősebb alapművek azonban már nem születnek.

Ilyen volt tehát akkoriban a világ – s az ószövetségi kánonba válogatott frissebb írások szerzői, így a Prédikátor könyvének írója is tisztában volt a hellenizmusnak nevezett áramlatok legfontosabb mondanivalóival. Gyengesége volt ennek a leáldozó korszellemnek a már említett iránytalanság, a lényeglátás hiánya, erőssége viszont a kérdezés, éspedig a meglévő és a régebbi szerzők újraértelmezésével együtt. Ez utóbbi bátoríthatta a bibliai könyv íróját is olyan témák tárgyalására, amik akkoriban merésznek számítottak.

Felmerülhetett például az alapvető kérdés, miért is élünk. A jellegzetesen individuális probléma, „mi az élet értelme” szinte meg sem fogalmazódott addig, amíg az emberek zárt közösségben éltek – mindenkinek meg volt határozva a helye, tennivalója, kötelessége. Az egyéni én világkorszakának színre lépésével azonban újra kellett tájolni mindent. „Mi haszna van a cselekvőnek abból, amiben fáradozik? Láttam azokat a bajokat, amiket Isten azért adott az embereknek, hogy bajlódjanak velük. Szépen megalkotott mindent a maga idejében, az örökkévalóságot is az emberi értelem elé tárta – az ember mégsem tudja felfogni mindenestől Isten alkotásait, amelyeket megalkotott.” (Préd 3,9-11)

Sok minden között tehát még a halandók cselekvése is hiábavalóság – önmagában. A Prédikátor rejtett, de nagyon erős üzenete: az élet mindenestől üres, bármilyen gazdag és sikeres – Isten nélkül! Az ő tettei egy másik szinten zajlanak – az „ég alatt élő ember” viszont, noha tud ezekről, maradéktalanul nem láthatja át a végső rejtélyeket. Így az élet-értelme kérdés is, benne a munka és cselekvés értelmének kérdésével megválaszolhatatlan marad számára mindaddig, amíg azt Isten nélkül kérdezi. Ezért a Prédikátor egyik válasza a nagy kérdésre pontosan – az istenfélelem.

A másik annál meglepőbb: ha így állnak a dolgok, örüljön az ember az élet apró örömeinek, és élvezze a pillanatot! Ezt nem vártuk. Vallásos emberek szinte minden korban az aszkézist emelik piedesztálra – itt pedig az életöröm diadalát látjuk. „Beláttam tehát, hogy nincs jobb, mint ha örül az ember a munkájának – mert ez az ő része. Senki nem hozhatja őt vissza, hogy lássa, mi történik utána.” (Préd 3,22)

Mármost melyik az erősebb a két válasz közül: az istenfélelem követelménye, vagy pedig az életörömre biztatás? Ha nem egyetlen lélegzetre mondaná ki e kettőt ez a bölcseleti könyv, valóban választanunk kellene közöttük – így azonban ránk vár a feladat, hogy egyeztessük őket egyszerűen engedve, hogy ezek a nagy realitások kölcsönösen áthassák egymást! A hívő ember szeretheti az életet, és ugyanakkor örülhet úgy ajándékainak, hogy Istenről való tudása nem sérül, hanem éppenséggel erősödik! Az „élet értelme” ebben a folyamatos egyeztetésben tisztul, s telik meg új fénnyel – az igével élés és a hasznos élettevékenység egyaránt javára van kristályosodásának.

Az olvasott ige hatása bennünk, hogy megerősödünk annak tudatában: Isten valóban szépen megalkotott mindent a maga idejében. „Rájöttem, hogy mindaz, amit Isten tesz örökre megmarad; nincs ahhoz hozzátenni való, és nincs belőle elvenni való. Azért rendezte Isten így, hogy féljék őt.” (Préd 3,14) Milyen megnyugtató ilyen szép kijelentést olvasni. Hozzátehetjük azonban, hogy könnyű a mondatot félreérteni is – minden pont úgy jó, ahogy van, és ha nem is értünk mindent, az azért van, hogy féljük őt… Aki akar, valami sanda szándékot is látni vélhet itt. De Isten nem ilyen.

Kevesen tudják, hogy az ember valójában jellegzetes „hiánylény” (A.Gehlen), nincs oroszlánhoz mérhető karma és tépő fogsora, sem jegesmedvéhez mérhető szőrös bundája, még fára sem tud úgy mászni, mint a majmok – ezért kénytelen értelmét használni. Télire házat kell építenie, el kell tudja ejteni zsákmányait erdőben és vizekben, meg kell különböztesse (és észben kell tartsa) melyik növény ehető s melyik mérgező számára, életben maradásához magas szinten meg kell szervezze csoportjait – egyszóval egész civilizációja hiányaira épül!

Pontosan így áll a helyzet Isten ismeretének hiányával, mert az is pozitívumba fordulhat. Emberi értelmünk nem ér fel őhozzá, tudásunk mindig töredékes vele kapcsolatban – őrá éhezni mégis a legfőbb jó életünkben! Belső előrehaladásunk legjelentősebb motorja nem más, mint egész szívünkkel, egész lelkünkkel, és egész értelmünkkel szeretni őt, és keresni az ő országát és igazságát! (Mát 22,37-39 Mát 5,6 Mát 6,33) Ha ezen az úton járunk, megerősödünk a leglényegesebb tudásban: „…amit Isten tesz, örökre megmarad; nincs ahhoz hozzátenni való, és nincs belőle elvenni való.” Ehhez a megnyugtató igazsághoz azonban csak az jut el, aki tisztában van vele: Istent nem ismerem, ezért egész életemmel keresnem kell őt – újra és újra kizökkenve a mindennapok sodrásából! (2Móz 33,7 2Krón 26,5 2Krón 12,14) Így lehet a hiányból többlet, s a komolyan vett és kiküszöbölt elégtelenségből „királyi lakoma.”

Viszont a Prédikátor látta azt is, mert kénytelen volt látni – hogy törvény helyett törvénytelenség, az igazság helyett pedig gonoszság van. Nincs új a nap alatt: a szerző pontosan érzékeli, amiről a próféták is annyit beszéltek, hogy egy kis (vagy nagyobb) anyagi haszonért minden törvénytelenségre készek az emberek, az igaz pedig olyan ritka, mint a fehér holló. Gonoszság, azaz bosszúvágy, irigység és ellenséges érzület lakik bennük – holott Isten eléjük tárta még az örökkévalóságot is…!

Kimondásra kerül végül még az a különös megállapítás is: ők önmagukban véve oktalan állatok. (Préd 3,18) Porból lettek és porrá lesznek, mint amazok – egyféle a lélek bennünk, már ami mulandóságukat illeti. Lám, ez is a nagy hiábavalóságra mutat… Isten azonban számontartja a tetteket, s megítél mindent a maga idejében!

Ennyi sötét tény elkeserítő háttérként hat – ám annál inkább ragyog Isten fölismert örökkévalósága. Azok figyelmébe ajánljuk ezt az irodalmi szerkezetet, akik csak az előbbivel foglalkoznának: sem az élet dolgainak üressége, sem pedig az emberek hitványsága nem tudja elhalványítani az ő fényességét és igazságát! A konklúzió ugyanis nagyon is pozitív: ne vegyük az embereket önmagukban. Lássuk teremtményi mivoltukat, ne kérjünk számon rajtuk isteni tökéletességet – vagyis legyünk tudatában, hogy gyarló és töredékes tudású lények, mint magunk – ők is csak emberek, mint valamennyien!

Ezt a gondolatot követve érkezik a szerző a megállapításhoz: „Beláttam, hogy nincs jobb, mint ha az ember örül a munkájának – mert ez az ő része. Senki sem hozhatja őt vissza, hogy lássa, mi jön utána.” (Préd 3,22) Legyen tikkasztó nyári hőség, vagy csikorgó hideg, kapjon az ember elismerést vagy mellőzést, mindegy – nincs jobb, mint ha örül a munkájának. Foglalja el magát értelmes tevékenységgel, ossza be idejét, vessen számot képességeivel és lehetőségeivel – és ne tébolyodjon bele fölöslegesen a Semmibe! Fogja fel, hogy egyszer élünk, egyetlen egyszer! Az egzisztenciális vákuum veszélyes faktor, éspedig éppen a jólétben élők számára. Ne töltsük meg ürességünket perpatvarokkal, hiúsági küzdelmekkel, substance abuse-zal, de még politikai acsarkodással sem: vannak méltóbb tartalmak. Elsősorban az önismereti gazdagodás ajánlható: igével élés, közösség és barátság ápolása, aztán minőségi irodalom olvasása, egy-egy szerzőben való elmélyedés, értékes zene, tájak fölfedezése, sorsoknak való utánajárás, történelmi összefüggések felkutatása és megértése – nem is kell sokáig sorolni: aki keres, az talál! Módszert persze mindenki maga csinál magának – csak aztán tartsa is hozzá magát!

Hogy mi az élet értelme? Ezt a végső nagy kérdést a Prédikátor a cselekvés, a tevékenység összefüggésében vizsgálja. Joggal, hiszen minden ott valósul meg, legyen mégoly szép a szívbéli valóság, vagy a szellem szárnyalása – a gondolatok és érzések világa a cselekedetben marad közel a földhöz. És valóban nem mindegy, mivel töltjük be életünket. Szabad ezen elgondolkodni, régi megszokásokat fölülvizsgálni, és a szükségteleneket kiselejtezni! „Törekedjetek a hasznosabb ajándékokra…!” (1Kor 12,31)

Istenfélelem és életöröm férjenek össze, hiszen eredetileg is édestestvérek. Nem kell fölöslegesen szenvedni, ha valaki hívő ember, sőt éppen ellenkezőleg – ha nem is látjuk át mindenestől Isten világrendjét, azért mégis csak tudjuk, hogy az ő tettei tökéletesek, ő valóban szépen megalkotott mindent a maga idejében. Kölcsönösen hassa át hát egymást bennünk is istenfélelem és életöröm!

Ha pedig a világ szennyére tekintünk, mert valóban elég nehéz magunkat elszigetelni tőle, ne háborogjunk és ne ellenkezzünk, hanem maradjunk indifferensek. Életkörünkben tegyük meg persze a tőlünk telhetőt, de ne levelezzünk az amerikai és a kínai elnökkel, mert lehet, hogy nem is hallgatnának ránk. (Meg aztán az sem biztos, hogy jobban tudnánk, nekik mit kellene tenni.) Legyünk tisztában inkább önmagunk feladatával, és főleg ne gyanakodjunk egymásra: a másik ember is csupán boldog szeretne lenni, mint mi! Eszembe jut egy ismerős mondása, aki képtelen volt közös munkánk idején a megbeszélt időpontban megjelenni, és ezzel a végletekig fölbosszantott, főleg, hogy rendszerint még azt is hozzátette: „Ilyenkor gondolj egyéb jó tulajdonságaimra…!” Akkoriban nekem ez nem nagyon ment, ma már azonban általános szabálynak tekintem, és erőim szerint gyakorolom is.

A másik ember gyarlósága a mi gyarlóságunk is, sőt mulandósága is a mi mulandóságunk: önmagunkban véve bizony valamennyien porból lettünk, és porrá leszünk. Teremtőnk azonban nem csak agyagot vett a kezébe, mikor bennünket megalkotott – hanem örökkévaló Lelkét is belénk lehelte: így lett az ember élőlénnyé! (1Móz 2,7) A mi lelkünk tehát mindenestől az ő tulajdona – ezért kell földi utunkra gondosan vigyázni és minden itteni percünket méltó módon megbecsülni. Pontosan ezeket a perceket visszük majd magunkkal az örökkévalóságba – mi mást…? Megváltó Krisztusunk pedig nem csak testi, materiális életünket látta, hanem annak Istenben való mivoltát is, amikor így szólt nekünk a titokról: „Én vagyok a feltámadás és az élet – aki bennem hisz, ha meghal is él.” (Ján 11,25)

Igen, a benne való hit által valóban visszakapcsolódunk a magasabb körhöz, ahol Isten „mindent szépen megalkotott a maga idejében” – s ez a visszakapcsolódás helyrezökkenti mindennapi életünket is. Nem lesznek már fontosak a hiúsági harcok, marad erőnk a nagylelkű megbocsátáshoz, és nem fogunk rettegni többé, hogy valamiről lemaradunk. Még afelől is biztossá válunk, hogy ha meghalunk, Krisztusban akkor is élünk, mégpedig örökké – ennél pedig mi lehet több? Megbékélt lelkünk örülni fog napi munkánknak, minden hasznos tevékenységnek, ami értelmet ad életünknek, mert – ez a mi részünk földi életünkben. Így is legyen! Ámen.

Fohász

„Istenre bízom magamat, magamban nem bízhatom;

Ő formált s tudja dolgomat, lelkem ezzel biztatom.

E világ szép formája

Az ő keze munkája,

Mit félek? – mondom merészen:Istenem és Atyám lészen!

…Öröktől fogva ismerte, hogy mire lesz szükségem,

Éltem határát kimérte, szükségem s elégségem.

Lelkem, hát mit süllyedezsz?

A hitben mit csüggedezsz?

Egy kis bajt nem győznél-e meg? Hogy tántoríthatna ez meg?

…E világnak dicsősége igen hamar elmarad,

Kit ma gondok sújtnak, végre holnap diadalt arat.

Csak Atyámban bízhatom,

Ő megsegít, jól tudom:

Mert az igazaknak Atyja hű szolgáját el nem hagyja!”

                                                                          (269.dics. 1,2, 5.v.)