Igehirdetések

A nap le ne menjen a ti haragotokon!

Hol a mérték abban, amit el kell viselni egy embernek, és abban, hogy meddig tartson egy neheztelés? Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2021. június 6.

A nap le ne menjen a ti haragotokon!

Lekció: 5Móz 24,10-13

Textus: Ef 4,26

Ám haragudjatok, de ne vétkezzetek: a nap le ne menjen a ti haragotokon.”

Igehirdetés

A Szentírás minden híreszteléssel szemben nem moralizál, hanem – minket véd. Amikor szigorú követelményeket állít, akkor is a helyes emberi alapállás visszaállításán dolgozik, nem pedig önkényeskedik vagy tekintélyi hatalmat gyakorol. Mindenkor annak az életnek oldalán áll, mely egyszerű, tiszta és derűs – üdvösséges. Jó lenne fölfedezni, hogy létezik ilyesmi is: élet, ami visszanyerte ragyogását – élet, amit élni érdemes! Az ige dzoé aioniósznak, örök életnek nevezi, mert ez nem a születéssel kezdődik és nem a halállal ér véget, hanem Istenben gyökerezik: az ő „munkája”, ahogy Berzsenyi nevezi – és általa nyeri el értelmét és megnyugvását már itt, a földi életben. Jézus mondja: „Bizony, bizony, mondom nektek, aki hallgatja az én beszédemet és hisz abban, aki küldött engem, annak örök élete van. Nem megy ítéletre, hanem már átment a halálból az életre.” (Ján 5,24)

A mindennapokban emberek hiúsági okokból egymás ellen harcolnak és közben nem veszik észre, hogy e csatákban maguk ellen vétenek s maguknak ártanak a legtöbbet. Minden felcsattanással, a másik leckéztetésével vagy büntetésével önmaguk kerülnek alantasabb kategóriába: észrevétlen és fokozatos elpiszkolódásukkal azokra a szintekre süllyedve, amiket magukról valamikor elképzelni sem tudtak. Milyen kár! A magára maradt ember, miután elengedte Isten vezető kezét azt hiszi, neki kell megvédenie önmagát, s kaszabolni próbálja gonosz ellenfelét – ám így mindenkor saját életét sebzi, főleg akkor, amikor éppen „jól megmondta neki”, vagy tehetetlen dühében más módon hatékonyan ártani próbált.

Az apostol intelme, hogy „Ám haragudjatok, de ne vétkezzetek: a nap le ne menjen a ti haragotokon” (Ef 4,26) a legnemesebb ószövetségi lelki magaslathoz csatlakozik. Sok ilyet találunk az evangéliumokban és apostoli iratokban, hiszen Jézus „Bibliája” még kizárólag az Ószövetség volt – s építő és hasznos utánajárni a gyökereknek. Az tény, hogy számos nehezen érthető, magyarázatra szoruló helyet is találni az Ótestamentumban: de mi már minden betűjét Krisztus áldozatán át nézzük s úgy olvassuk, mint ami őrá mutat – a benne megjelent, minden értelmet felülmúló kegyelemre utal!

Könnyű dolgunk van, amikor az „elalvás előtti megbékélés” egyébként nagyon is észszerű (és egészséges!) mércéjével találkozunk, hiszen zsoltáridézetről van szó. (Zsolt 4,5) Károli Bibliánkban még szerepel az apostol mondatához lábjegyzetként a Mózes 5. könyvére való utalás is, ami egyébként pontosan mai olvasmányunk: „Ha kölcsönadsz valamit felebarátodnak, ne menj be házába, hogy zálogot végy tőle! Állj meg kint, és az az ember, akinek kölcsönt adtál maga vigye ki hozzád a zálogot. De ha nyomorult az az ember, ne feküdj le a zálogul vett ruhában, hanem még naplemente előtt add vissza neki a zálogot, hogy a saját ruhájában fekhessék le. Ő áldani fog téged, te pedig igaz leszel Istened, az Úr előtt.” (5Móz 24,10-13)

Mielőtt e mély humánummal teli szavakat értelmeznénk, melyek az örök isteni törvényt, a mindenkor érvényes, helyes emberi alapállást fogalmazzák meg – idézzük fel előbb a szomorú esetet, amikor egy családban nem tudtak e mértékről (sokan vannak ilyenek), s az ő esetükben igen keserű vége lett a dolognak. Apa és fia összeszólalkoztak – volt már ilyen a világ történelmében. Csakhogy súlyos személyes haraggal váltak el egymástól, és az apa még aznap éjszaka infarktusban meghalt. „Lement a nap a haragján” – részben a maga, részben pedig fia hibájából (ritkán akad, hogy csak az egyik oldal vétett) – s amelyikük itt maradt, az soha többé nem tudta megbocsátani magának, amíg csak élt, a történteket… Igenis alapszabály, még pontosabban isteni törvény, ami a Szentírásban két helyen is olvasható (!) – hogy ne görgessük magunk előtt nehezteléseinket: mindenkor napszállta előtt kérjünk, és ha kell, adjunk is bocsánatot: „Ám haragudjatok, de ne vétkezzetek; a nap le ne menjen a ti haragotokon!”

Ismételjük meg: az apostol nem maga találta ki ezt a szabályt, hanem az ószövetségi Szentírásból merítette, mint csaknem évezredes igazságot – onnan idézi. Hány és hány családi élet békessége, emberek kapcsolatai, egymás méltányos megbecsülése menekülhetne meg, épülhetne újra – ha ezt hittanórán valamikor tanulták volna emberek, vagy ha tanulták, emlékeznének is rá…!

De nézzük az ószövetségi idézetet Mózes 5. könyvéből. Kiindulás mindjárt a kölcsönkérés – ami megbomlott anyagi egyensúlyhelyzetre utal. Valaki tovább nyújtózkodott, mint takarója ért, többet költött, mint pénzügyi lehetőségei megengedték, esetleg irreális, eget verő célokat vett irányba.

Mindenképpen elvesztette a mértéket, s ezt még tetézi egy kölcsön felvételével, amit a Szentírás szerint lehetőleg el kell kerülni: a hitel a legnehezebb terhek közé tartozik az életben. (Péld 22,7  Péld 11,15  Péld 22,26-27) Vétek tehát van – persze, makulátlan emberrel nem is nehéz méltányosnak lenni. Itt viszont pontosan az hangzik el, hogy emberségesen kell bánni még azzal is, aki hibázott. Ne lépj felebarátod házába karhatalomként, várd meg, hogy ő maga hozzon ki zálogot kölcsönéért: ha pedig szegény emberről van szó, s biztosítékul csupán köntösét tudja odaadni, amivel éjszaka is takarózik – akkor még napszállta előtt szolgáltasd vissza!

Azonnal látjuk, hogy itt messze nem a pénzügyi eladósodás technikai részleteinek szabályozásáról van szó csupán (bár ez is bőven ráférne a hitelt folyósítók mai gyakorlatára) – hanem általános emberi mértékről, ami a mindenkori bűnadósság ügyeit illeti – azt a területet tehát, amit nincs emberfia, aki tökéletesen és egyszer s mindenkorra elkerülhetne. Itt van a legfőbb hiba: magát mindenki felmenti – tévedést, hibát vagy vétket kizárólag a másikról tud feltételezni… Ezért szorulunk rá az ige naponként tisztogató erejére, olykor kétélű kardnál élesebb ítéletére, amely „…elhat az ízeknek és velőknek megoszlásáig, és megítéli a gondolatokat és a szívnek indulatait.” (Zsid 4,12)

Aki ennek nem teszi ki magát, s mindegy, hogy laikusról vagy klerikusról van szó, az észrevétlen elpiszkolódik – ezt ezer példa bizonyítja. Elkezd maga is mértéket veszíteni, majd egyszemélyes intézményként, mint ügyész, bíró és ítélet-végrehajtó ítéli felebarátját – működésbe lép az áthárítás. Hát ezért mondja Mózes 5. könyve, hogy ne lépj be felebarátod házába zálogot venni, várd meg, hogy ő maga kihozza azt: mert amikor az ő mértékvesztéséről azt gondolod, az téged is ilyesmire feljogosít – akkor győzött a Gonosz. Elérte célját, hogy „szétdobáljon” – a Diabolosz név ugyanis ezt jelenti. (Ján 13,2 Csel 10,38)

Ám haragudjatok” – vagyis emberi érzelmeitek természetes velejárói mindennapjaitoknak, de nem szabad azoknak eluralkodniuk. Szabjatok határt emócióitoknak, éspedig legkésőbb napszálltáig! Ha átviszitek a következő napra, megkeményedik, kővé válik – s már sokkal nehezebb eltakarítani! „…de ne vétkezzetek” – vagyis itt nem fakultatív öngyógyításról, hanem Isten világrendje elleni bűnről van szó, „létrontásról” – ami az élet lefokozása és megrablása. Magadnak is ártasz vele, talán sokkal súlyosabban is, mint ellenfelednek – mert a közös élet törvénye a Szeretet. Ezen még az sem változtat, hogy ma a piacot, pénzt és növekedést próbálják helyébe tenni, mintha azok lehetnének a végső mértékek – a létezés valódi szerkezetén azonban nem fog a korszellem, bármilyen erősnek tűnjön is.

Amikor átvisszük neheztelésünket a következő napra, már egyre inkább megkövesedő viszonyokat teremtünk: minden nappal nehezebb jóvátenni, amit közösen elrontottunk. Lefagynak a mosolyok, a szemekből kihunynak a fények, az arcok pedig boldogtalan lárvákká torzulnak, amiket a harag elcsúfít. Akinek „igaza van” a másikkal szemben, az már nem szép – valami más ül ki arcára…

Mert a Szeretet törvénye ellen nem lehet büntetlen véteni. Mindent az mozgat az Univerzumban, viszont emberi világunkba – mivel a makulátlanság nem létezik, kizárólag a nagylelkűség és megbocsátás által tud behatolni! Eszembe jut egy nyolcvanon felüli, idős hölgy – a leányfalusi Református Szeretetotthonban beszélgettünk. Párját évtizedekkel előbb elvesztette, és maga is készült már az örök hazába – amikor csillogó szemmel megosztotta egy fontos emlékét. A férjem nagy darab, mackós, szemüveges volt, afféle tudós ember, mondta. Alapjában szépen éltünk – de ha nagy ritkán mégis összekaptunk, egy idő után odabújtam hozzá: a nap le ne menjen a ti haragotokon! – és adtunk egy puszit egymásnak… Szinte semmi mást nem is tudok ennek az asszonynak életéről, mindennapjairól: de a beszélgetést, ami legalább három évtizede zajlott, azóta is őrzöm: erőt ad.

Ilyen gesztusokra az képes, aki karbantartja saját lelkét. Énjét nem növeszti hiperóriássá, hanem megmarad alázatban – s tudja azt, hogy mik a fontos dolgok az életben. Erre pedig Isten igéje vezet vissza bárkit is: mert ez az a szó, ami az ő szeretetéből jön hozzánk. Az Atya és a Fiú egymás iránti szeretete, a Krisztusban kapott kijelentés nélkülözhetetlen a boldog élethez! (Ján 17,11 Ján 17,23) Ott lehet megtalálni az élet forrását – a világ pedig csak mulandó dolgokat tartalmaz, bármilyen nagyot is ígér.

Sajnos, a megőrzött neheztelések még ebben a mulandóságra ítélt világban is sokáig megmaradnak. Sebeket nehéz felejteni – márpedig a harag és ellenérzés rendszerint azokat oszt. Ismételjük meg, tehetetlen dühében teszi, mert szűkös a fegyvertára, nem talál színvonalasabbat. Az evangélium lényege viszont pontosan ez: van jobb! Kaptunk egy „kiváltképpen való utat”, ami felülmúl mindent – s amikor az apostol ezt a különös szót használja, akkor mi következik az Írásban? A Szeretet Himnusza… (1Kor 12,31  1Kor 13,1-13)

Az ember ne legyen önmaga ellensége, ne vétsen saját testi-lelki egészsége ellen: innen kell kiindulnunk. Aki hitvesét szereti, önmagát szereti, viszi tovább e gondolatot az apostol – önmagát pedig normális ember nem gyűlöli. E szeretetben, amivel például életünk párjának tartozunk, a mérték Krisztus szeretete az egyház iránt! (Ef 5,28-31) De az sem baj, ha más relációkban is keresztyének, azaz Krisztus-követők maradunk – magunknak is ezzel tesszük a legtöbb jót!

Láttuk azt is, hogy emberi ütközeteinkben nincs olyan, aki makulátlan volna – ezért a szánalommal teli méltányosság a helyes alapállás: úgy kell a vétkes félre tekinteni, mintha az is én volnék…! Ennek tudatában fogadja mindenki szívébe újra az alapszabályt: „Haragudjatok, de ne vétkezzetek: beszéljetek szívetekkel a ti ágyasházatokban, és csillapodjatok!” – vagy újszövetségi fogalmazás szerint „Ám haragudjatok, de ne vétkezzetek; a nap le ne menjen a ti haragotokon!” (Zsolt 4,5 Ef 4,26) Ezt a mértéket tartva védelmet kapunk önnön indulataink ellenében – azok ugyanis többet árthatnak, mint bárki emberfia!

Ami pedig mindezek megvalósításához szükséges: újra és újra meríteni a titokból, hogy az Atya szereti a Fiút, s a Fiú szereti az Atyát. Ez akkor is ránk tartozik, ha távolinak, ismeretlen magasságnak tűnik – mert itt is rólunk van szó, mint a Szentírás valamennyi lapján. Érte és benne minket is úgy szeret a Viharthozó (Hölderlin), mint saját gyermekét. Éljünk is a kinccsel: hitünk oda kapcsol bennünket, ahová egyedül érdemes, Istenhez – az ő közelében maradva pedig sosem veszítjük el a mértéket! Így is legyen. Ámen.

Fohász

„…Sok szép ígéretem, ó hányszor megtagadtam,

A nagy fogadkozást, hogy csak tiéd szívem.

A bűnös gyengeség bús rabjának maradtam,

És törvényed szerint nem éltem semmiben…

Ha jót tettél velem, ha áldva látogattál:

Én nem dicsértelek s nem hirdettem neved;

Nem értettem, mikor szenvedni, sírni hagytál,

Hogy, ha szeretsz, miért sújt vessződ engemet.

…Nagy lelked élt, Uram, a prófétás időkben,

Az fénylett át a szent s apostol életén;

Áldj meg s kegyelmedet reám is töltsd ki bőven,

Hogy Jézust nézzem és ővéle győzzek én!” Ámen.

                                                                    (445. dics. 2,3 és 6.v.)