A pünkösd az egyház születésnapja – a rá következő Szentháromság-vasárnappal lezárul az ünnepek sora. A Cselekedetek könyve azonban viszi tovább a fontos történések ismertetését – egy ilyenről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2021. május 30.

Az evangélium Európába jut

Lekció: Csel 16,6-15

Textus: Csel 16,13-15

„Szombaton kimentünk a városkapun kívül, egy folyó mellé, ahol tudomásunk szerint imádkozni szoktak. Leültünk, és szóltunk az egybegyűlt asszonyokhoz. Hallgatott minket egy Lídia nevű istenfélő asszony is, akinek az Úr megnyitotta szívét, hogy figyeljen arra, amit Pál mond. Amikor pedig háza népével együtt megkeresztelkedett, azt kérte: Ha úgy látjátok, hogy az Úr híve vagyok, jöjjetek, szálljatok meg házamban. És kérlelt bennünket.”

Igehirdetés

Kevés ilyen aktuális téma akad: az evangélium Európába érkezik! Hát nincs itt kétezer éve? Bizony, a felelet egyszerre igen és nem – mert ha a templomok sokaságát nézzük, itt van régóta – ám ha a mindennapok lelkületére tekintünk, ahogyan emberek egymással feszült helyzetekben beszélnek, amilyen alapon mindennapi döntéseiket hozzák, sőt életük legfontosabb ügyeit intézik, akkor már azt mondhatjuk: jó lenne, ha ismét hozzánk érkezne…! Európa evangelizálása aktuálisabb, mint valaha. Egyelőre más érkezik földrészünkre úgy szellemi, mint anyagi tekintetben – de ha önmagunkra tekintünk, legyünk őszinték: személyes vonatkozásban is nagyon ránk férne az evangélium újabb, elemi erejű érintése!

Pedig eredetileg is kicsiben indult. Pál és Timótheus együtt utaztak, vitték a Krisztusban való új élet jó hírét. Az apostolt nemrég kövezték meg hitéért Lisztrában, ahol holtnak hitték – de éjszaka kimászott a kövek alól és másnap harmincöt kilométert gyalogolt Derbéig… Ilyen körülmények közt vette magához az ifjú Timótheust, aki élete végéig leghűségesebb segítőtársa is maradt. Próbáltak először Galácia, majd Bitinia felé jutni, de „a Jézus Lelke nem engedte őket” abba az irányba. Éjszakai álomlátásban viszont egy macedón férfi kérlelte Pált: „Jöjj át Macedóniába, légy segítségünkre!” (Csel 16,7-9) Troászba gyalogoltak hát, és onnan áthajóztak Filippibe. Elképesztő az érzékeny lelkület, a megszólíthatóság – ezek az emberek tökéletes vezetettségben járják missziói útjukat! Így érkezik hát az evangélium Európába. Nem üzleti lehetőségek, anyagi motiváció vagy megélhetés dolga vezérli őket: nekik egyetlen ügyük van, hogy Krisztust minél többen megismerjék a világon. Útjukat szívükben Istenre figyelve járják városról városra: ebben mások ők, mint a többi ember!

Érdekes mozzanat a Cselekedetek könyvében, amely mindezekről beszámol az un. „mi-forrás” megjelenése: éppen olvasmányunk fejezetében szólal meg először a többes szám első személy. Innét kezdve aztán valószínűleg egy szemtanú írott hagyományából merít a mű szerzője Lukács, vagy pedig ő maga is társa volt az apostoloknak – annyi bizonyos, hogy a történtek leírása sok helyen egészen személyessé válik, s bár később vissza-visszatér a többesszám harmadik személy jelezve, hogy a könyv szerkesztői munka eredménye, de mi, mai olvasók is sokkal inkább jelenlévőként élhetjük át az evangélium terjedésének körülményeit. Érdekes azonban irodalmi szempontból maga a kettősség: egyrészt benne állni az írott hagyományban, a készen kapott tudásban, felhasználni ismereteit – másfelől azonban engedni, hogy átjárja és formálja azt az anyagot a legszemélyesebb forró tapasztalat és közvetlen megértés – ma is szükségünk van mindkettőre hitbeli életünkben! Előbbi tételes „igazhitűséghez” vezet a másik nélkül, utóbbi pedig rajongásba és puszta lelkesültségbe futhat – az egészséges tudás (1Tim 6,3-5 2Tim 1,13) ezek egyensúlyára épül!

Filippit jórészt kiszolgált római katonák lakták, akiket Augustus császár telepített oda érdemeikért birtokokat adományozva – egyébként meglehetősen vegyes lakosságú város volt, mint minden kikötő. Zsidók itt éppenséggel kevesen akadtak, zsinagógájuk sem volt. Pálék ott keresik őket szombaton, ahol az imádkozás helyét sejtik, vagyis az előírt mosakodásokat lehetővé tevő vízparton, ám csak asszonyokra lelnek: messze nincs ki a minjan, az istentisztelethez szükséges tíz férfi, a „szent százalék.” (1Móz 18,32) Hozzájuk szólnak hát, és hirdetik nekik, hogy Jézus a megígért Szabadító, akit olyan nagyon várnak ősidőktől izraeliták, sőt a népek is (Ézs 42,4) – őbenne mindenki, római és arab, görög és zsidó egyformán örök életet nyerhet!

Van a hallgatóságban egy Lídia nevű, istenfélő asszony. Azokat hívták így akkoriban, akik pogány létükre részt vettek a zsidó istentiszteleten, szemben a „csatlakozókkal” (prozeliták) – akik a körülmetélkedés révén már a Törvény egészének teljesítésére kötelezték el magukat. Bíborárus volta jó körülményekre és anyagi függetlenségre utal, hiszen ez az áru luxuscikknek számított, háza pedig elég tágas lehetett ahhoz, hogy három vagy akár több szállóvendéget is befogadjon, holott egyébként is „háza népével” lakta. Mondhatjuk, azokat jelképezi személye, akik mindent elértek az életben, amit csak akartak.

Az első megkeresztelkedő keresztyén Európában tehát egy sikeres asszony, aki mégis elég alázatos ahhoz, hogy az apostolokra bízza, ítéljék meg, az Úr követője-e ő. Nincs felfújt öntudata, hogy „lettem valaki”, sem pedig túltengő önbizalma, akaratossága – s azonnal szolgálattal is kezdi: megnyitja házát a jövevények előtt. Bármelyik vonására is tekintünk, üzenet rejlik benne. A nőket másodosztályú embereknek tekintették akkoriban, ám nála semmilyen „izmusnak” nevezhető lázadozásnak vagy túlkompenzálásnak nyomát sem lelni: éli a maga gyakorlatias kereskedői életét, amely során azonban szombatonként még istentiszteletre is jut ideje. Milyen mások lennének a köznapok szerte Európában – ha sokaknak jutna napirendjükben hely rendszeresen imára és igeolvasásra, és a közösség gyakorlására!

De vegyük számba szellemi nyitottságát és fogékonyságát. Thiatirai származású lévén nyilván az egyistenhit komolysága vonzotta a folyópartra, az izraelita asszonyok közé – ám azonnal reagál, amint a világ Megváltójáról, Krisztusról hall. Igen, az örök élet, amit ő hozott – az valóban drágább minden lehetséges földi gazdagságnál! És issza Pálék szavait, az evangéliumot, fölfedezi benne élete sosem tapasztalt boldogságát, de úgy annyira ám, hogy egész háza népének jut öröméből – és valamennyien megkeresztelkednek! Lehettek ott szolgák, gyermekek is – az első európai keresztyénnél már mit látunk: szétsugárzik belőle a Krisztus öröme! Az igazság útja egyszerre mindennapi boldogság-receptté is válik, mert itt nem vallást, hanem életmódot váltanak – nem szertartásaik, hanem a felfogásuk lesz alapjaiban más!

Lényeges, hogy vannak az evangélium befogadását mindenképpen segítő tényezők. Ilyen Lídiánál az említett szent komolyság, hogy egyáltalán foglalkoztatják az élet súlyosabb kérdései: nem mossa el nyilvánvaló jóléte és anyagi befutottsága, függetlensége azt az éberséget, vagyis az igazság szomját és keresését, amit Jézus az élet tengelyének tekintett. (Mát 5,6 Mát 6,33) Ez bizony belső kincs, lelki alapállás – olyasmi, ami megérdemli, hogy a Feltámadott valaki szívébe költözzön!

Mit meríthetünk példájából? Mindenekelőtt biztatást arra, hogy kicsi kezdetekből nagyszerű folytatás következhet. Erről szól a mustármag példázata is Isten országáról: legkisebb a magvak között, ám fává nőve madarak fészkelhetnek rajta. (Mát 13,31-32) Néha elkeseredik az ember, látva a maga és mások lelki stagnálását, de a valóság az, hogy Isten bármikor kitöltheti Szentlelkét övéire, és képessé teheti őket mindarra, amire maguktól nem képesek! (Márk 16,17-18) Szükségünk van rá, hogy az evangéliumot újra és újra halljuk, olvassuk, beszélgessünk róla – mert gyarló emberek lévén gondozás nélkül „elterpeszkednek” bennünk az energiák. Úgy is mondhatjuk, szétfolynak: minduntalan szükség van fókuszálásukra. Az Alföld nálunk évszázadokig nagyrészt mocsaras, lápos vidék volt, itt-ott nyájak, máshol pákászok és betyárok tanyája – egészen addig, amíg gróf Széchenyi István kezdeményezésére hozzá nem fogtak a Tisza szabályozásához. (1846. augusztus 27. volt a dátuma.) Kiderült később, hogy a futóhomok is megköthető akácosok és szőlő telepítésével, és az egykor legeltetésnél egyébre nem igen használható vidéken viruló gazdasági élet indulhatott!

Minden valódi áhítatban töltött idő lelkileg ilyesmit munkál: tóvá lesz a délibáb, termékennyé lesz a puszta, a kietlenben pedig mirtusz növekedik… (Ézs 35,5-8 Ézs 55,13) Új szokások kialakítása, mindennapjaink átszabása nélkül marad minden a régi, éspedig mocsarak formájában – ez nem is képzelhető másként. Nem lehet úgy megváltoztatni életünket, hogy nem változtatjuk meg. Ezt a valóságos, konkrét átalakulást jelképezi Lídia történetében, hogy befogadja szállásra a vándor prédikátorokat: gondoljuk meg, azoknak rendszeres étkezésről, ágyneműről és tisztálkodási lehetőségről is gondoskodnia kellett – nyilván felbolydult velük a ház. A lelki élet azonban ilyen, mindig növekedik, „történik” – míg az, aki állóvízre vágyik megkaphatja, de valószínűleg nem lesz benne sok öröme…

Ez a tipikusan pünkösd utáni esemény, hogy az evangélium Európába jut egyszersmind kifejezetten trinitárius történet is. Szentháromság vasárnapját ünnepeljük, amikor együtt van már minden, amit üdvtörténetnek nevezünk adventtől karácsonyon át húsvétig és pünkösdig. Látjuk, hogy teremtő Atyánk éppen Jézusban mondta el a világnak legteljesebben, milyen nagy az ő szeretete, és a Szentlélekben hozta e titkot emberszív közelbe – ezért valljuk őt „Atya, Fiú, Szentlélek, egy örök és igaz Istennek.” Az egyistenhit nélkülözhetetlen kiindulás, de vannak monoteista vallások, amik ma is ellenségeik megsemmisítését, esetenként lefejezését látják célravezetőnek – egyáltalán nem mindegy tehát, istenhitünk mellett kit tekintünk Úrnak és Felkentnek, aki az Örökkévalóhoz utunkat megmutatja!

Mi Jézust hisszük Isten prófétájának, sőt Fiának: ez a keresztyénség lényege. Ahol az ő Fiú voltát tagadják, ott valami másról van szó. Az Újszövetség, mely népének valljuk magunkat, szent könyvében egyetlen szót nem tartalmaz, ami hitünk erőszakos terjesztésére jogosítana fel, és kötelességünknek ismerjük azt is, hogy „…amennyiben rajtatok áll, békességben éljetek minden emberrel.” (Róm 12,18) Ezért örülünk a keresztyénség Európába jutása történetének – mert itt egy monoteista alapon álló asszony jut el oda, hogy Jézust Úrnak és Krisztusnak ismerje fel – és aszerint is cselekedjen!

Számunkra is újabb fejezet az életünk útján, amikor mindezt már nem csak fejjel, értelmileg tudjuk, hanem hittel hisszük és szív szerint valljuk: ennek jegyében pedig másként végezzük munkánkat, másként viszonyulunk embertársainkhoz, és másként tekintünk még testünk elmúlására is, mint előzőleg!

Érkezzen hát az evangélium ma újra Európába, s nevelődjenek gyermekeink és unokáink Krisztus követésében. Találjuk meg az írott forrásokat, amik őhozzá vezetnek tanítót és tanítványt, aki az Atya kimondhatatlan nevét követőivel megismertette (Ján 17,25-26) – és áldozatával az ő nagy szeretetét megpecsételte! Ne szégyelljük nevét az emberek előtt, és ő sem fog szégyellni minket, amikor eljön Atyja dicsőségében a szent angyalokkal. (Márk 8,38) Emlékezzünk Lídiára, a thiatirai bíborárus asszonyra, és lépjünk magunk is egy valódi lépést előre Krisztus Urunk ismeretében. Más lesz ez a földrész – egészen kicsi kezdetekből is. Így is legyen. Ámen.

Fohász

Urunk, a te országod olyan mint a kovász, amit az asszony három teknő lisztbe elegyített és az egész megkelt – hadd legyünk ilyen tanítványaid magunk is! Segíts abban, hogy ne a világ állapotára, hanem a te nagy kegyelmedre tekintsünk, és újult hittel szolgáljuk ügyed előmenetelét a helyen, ahová állítottál. Imádkozunk az üldözött és súlyosan megkülönböztetett 280 millió keresztyénért azokban az országokban, ahol ez a sorsuk. Őrizd életüket, vigasztald és segítsd őket megmaradni Krisztus követésében. Minket pedig taníts megbecsülni az életet, amiben részünk lehet, és tedd hitelessé és erővel teltté egyszerű bizonyságtételünket. Ámen.