„Én ez vagyok és kész – annál rosszabb másoknak, ha nem veszik tudomásul…!”  E problematikával foglalkozik az alábbi igehirdetés.

 

Igehirdetés 2022. június 19.

Dörzsölj le drótkefével!

Lekció: Zsolt 51,7-15

Textus: Ján 15,2

„…ti már tiszták vagytok az ige által, amit mondtam nektek.”

Igehirdetés

Az ember hozzászokik lelkiállapotaihoz, és kisebb-nagyobb amplitúdóval azok között is mozog. Éli a szociális mindennapjait, dolgozik, ügyeket intéz, eljár és társalog – ám lényegében az marad, aki mindig is volt. Hogy is lehetne másképp? Néha talán egy különös dallam megérinti, ritkábban egy mű, vagy akár egy verssor új tereket nyit számára – ám ezek rendre alig emelik hangulatváltozáson túl, valami magasabb régiókba.

Miért van ez így? Miért történik a gyermekkor zárultával oly kevés „fontos” ahhoz képest, ami előtte volt? Azért, mert a kialakult és bevett középponttól, lényegében a saját énünktől veszélyes túlságosan messze távolodni – ezt ösztönösen mindenki tudja. Nagyobb annak a gravitációja ennél, aztán viszonylag biztonságos, ha nem is volnánk mindig maradéktalanul elégedettek vele: „Én ez vagyok és kész – annál rosszabb másoknak, ha nem veszik tudomásul…!”

Ám a Biblia más. Szinte minden sorával felsért, hogy aztán meggyógyítson. Pontosan azért írták valamennyi sorát, hogy senki ne maradjon ott, ahol van. A határ ilyen tekintetben a csillagos ég, nekünk embereknek pedig már egyetlen „fölfelé” tett lépés is maga a vigasztalódás. Mégis oly kevés akad belőle – vajon miért? Hát gondolkozzunk most efelől.

Egy keleti kényúr, aki háremét akkor bővítette, amikor éppen kedve volt, nem csinált nagy ügyet más párjának elvevéséből, vagy szőlőjének, birtokának elrablásából. Bármi szabad volt számára – a megfosztottnak pedig hallgatnia kellett, vagy pedig meghalnia. Olyan törvény volt ez, ami mindenkor igazolta, mily hatalmas az uralkodó – s ez a tudat aztán fenn is tartotta a rendet. A király „úrságából” ráadásul sokan pompásan megéltek, szolgálataikért bőséges ellentételezést kaptak – buzgón vigyáztak is a törvény igazára. Ha kémkedni vagy besúgni kellett, hát kémkedtek és besúgtak, ha ölni, akkor pedig embert öltek. Ma sem ismeretlen erkölcsi normák – mégpedig szerte a világban.

Isten bibliai népe életében azonban akadtak különös alakok, akik egyszerűen bementek a királyhoz, s életüket is kockáztatva megmondták, ha az vétett a tiszta hit vagy mások élete és tulajdona ellen. Ők voltak Istennek azok az emberei, akik nem tudtak hallgatni, mikor a Lélek szorongatta őket. Akháb királynak Illés (1Kir 21,1-26), Dávidnak pedig Nátán próféta vágta szemébe tetteit (2Sám 12,1-14) semmit sem gondolva magával, később pedig Keresztelő János tette ugyanezt Heródes uralma idején – le is fejezték érte. (Mát 14,1-12)

Amikor fölhangzik a prófétai szó, mint égi üzenet, akkor egyik lehetőség mindig az ellenállás – miért mondják ki, miért szégyenítenek meg nyilvánosan? Akháb felesége Jézábel, vagy egy Heródes maga is ezt az utat választja. Isten szavának ellenállni azonban visszafordíthatatlan következményekkel járhat, s az emlékezet olykor évszázadokon át is számontartja ezeket. Ma viszont éppen annak a Dávidnak „válaszából” való igénk, aki döntésével a másik lehetőséget, a bűnbánatot mutatta fel.

Sokan mindenestől idejétmúltnak ítélik ezt a témakört, valami letűnt egyházi ideológiának. Pedig a bűnbánat elkerülése hasonlít a világ alapállására, pontosabban éppen ez a világ lelke: mi semmiben nem vétettünk, ó nem – ám azt azért pontosan tudjuk és erőteljesen hangoztatjuk is, ellenfelünk mikor, miben és hogyan tette. Így lesz az élet egyre nehezebben elviselhető, egyoldalú hazugság-rendszerré, amiben a gyűlölködés az igazság helyébe lép s lassan az emberölés a legfőbb jó (még a természetfilmek túlnyomó része is prédáját tépő oroszlánokat, párducokat és cápákat mutat újabban az illetékes csatornákon – régebben ez nem így volt) – az indokok pedig emberi téren természetesen mindig támadhatatlanul igazak és felette erkölcsösek.

Dávid bűnbánati zsoltárában ezzel szemben ezt a különös fordulatot olvashatjuk:

„…tisztíts meg engem izsóppal és tiszta leszek,

moss meg engem és fehérebb leszek a hónál…” (Zsolt 51,9)

Ebből mindenekelőtt megérthetjük, hogy a megtisztulás Isten műve. Aki nem adja magát az Úr kezében, megtart bármit is saját igazából, az egyáltalán nem számíthat katarzisra. Az „izsóp” ui. nádszálat jelent (Ján 19,29) – amiből összekötözve edénytisztító eszközt is készítettek s az így leginkább a mai drótmosogatónak felelt meg. Erkölcsileg pedig semmi túlzás nincs abban, amikor a súlyosan vétkes, ám hívő király így könyörög az Úrhoz: Dörzsölj le engem drótkefével, Uram!

Aki a hamisságnak, áltatásnak, gyanakvásnak, áthárításnak és bosszúvágynak az írmagját is megtűri magában, az hamis, áltató, gyanakvó, áthárító és bosszúvágyó marad – mi más lehetne? Hiszen tényleg olyan, mint a konyhai edény, amit nem takarítottak ki s ott az alján az odakozmált maradék – ilyen az önvizsgálat nélküli lélek! Az efféle emberi romlás kezdeténél persze más nem is képzelhető el, mint a nagy mulasztás: elmaradt az alázat gesztusa, az élő Istenhez való teremtményi, kereső, sőt gyermeki odafordulás… Ami mostani világunkat illeti, az embernél nagyobb hatalmat, kivált az Örökkévalót már legalább két évszázada „felvilágosultan” és közmegegyezéssel kiiktatták, még ott is, ahol ezt így soha nem mondták, vagy mondanák ki. Nincs hát többé útban – most kérem, az ember országa épül! S ez nem csupán a szellemi élet általános kortünete (onnét kiirtani sem lehet), hanem az egyes ember útján is döntő tényező: a lélek tökéletesen egyedül marad, amennyiben magát erre az állapotra ítéli.

Dávid viszont legalább ráeszmélt állapotára, amikor nagy győzelméről kiderült, micsoda korhadás az valójában – s kimondta a számára menekvést jelentő, őszinte fohászt: „Dörzsöld ezt le rólam izsóppal, Uram…!”

A segítség nem is maradt el. Vajon miért volt szükség hozzá ilyen radikális mondatra? Nem lett volna elég annyit kérni, hogy könnyíts a lelkemen, Uram…? Milyen sokan megelégszenek ennyivel. Minden más út azonban elodázás, sőt önáltatás lett volna: a kitakarítatlan edény az kitakarítatlan edény. Itt izsópra volt szükség, a bűn ugyanis felette makacs dolog. Dávid pedig nem akar ál-megoldást – hát, így imádkozik.

Álljunk meg itt egy pillanatra: mert aki így szól, az már mintegy kétharmad részben megmenekült. Rá csupán a megvalósítás e földi része vár, az kétségtelenül az ő dolga – de minden fontos dolog belül dől el. „Amit kérnünk kellene, nem tudjuk úgy, ahogy azt kellene – de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal…” (Róm 8,26) Aki egyáltalán imádkozik, az félútnál tovább jutott: Istenhez fordult állapotunkban már kinyújthatja felénk kezét a kegyelem! Aki pedig még komolyan is veszi a saját könyörgését, tehát egész szívével, egész lelkével és egész értelmével mondja, vagyis kérése őszinte és odaadó, annak az Úr válasza sem lesz másfajta. Dávid imájában ezért fontos szó az izsóp: „drótkefével, Uram – másként marad minden a régiben…!”  Itt tehát nem egy beszappanozott, finom meleg vizes, illatos szivacsról van szó.

Milyen más ez, mint áthárításban, másokat vádolva élni családban, közéletben: ott mindig nekünk van igazunk, s csak a lelkünk mélyén érezzük, valami nincs rendjén a dologgal. Semmi nem helyettesíti ugyanis a legelső megteendő lépést: vissza az Úrhoz! „Ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába!” (Mát 18,3) Ez a számítógépen a „reset”, az újraindítás gombja. Kezdjük csak elölről: tolassunk vissza egészen oda, ahol rossz vágányra futottunk! A többit majd csak azután.

És az Úrnál valóban csodálatos dolgok történnek. A megoldhatatlanról kiderül, hogy egyáltalán nem az, a képtelenségről pedig, hogy az egyetlen helyes út. “Tóvá lesz a délibáb s víz fakad a szomjazó földön: ahol azelőtt sakálok tanyáztak, ott nád és sás növekedik…!” (Ézs 35,7)  Ez az átértékelődés nem terem magától – ilyen változást egyedül Isten igéje és Szentlelke tud elvégezni bennünk. Ne is csodálkozzunk, hogy míg ezeknek nem tesszük ki magunkat, minden marad a régiben. Házastársak mint ellenfelek, bár egymás boldogítására szövetkeztek valamikor – micsoda abszurdum! És mégis gyakori, holott láttuk: Istennél a megoldhatatlanról kiderül, egyáltalán nem az, a képtelenségről pedig, hogy az egyetlen helyes út…

Jézus tényként beszél róla, hogy tanítványai megújultak, ha egyszer valóban meghallgatták és szívükre vették, amit tőle hallottak: „…ti már tiszták vagytok az ige által, amit mondottam nektek.” (Ján 15,3-8) Mi változott? Ezeknek az embereknek újraalapozódott az élete – lábuk alatt már tényleg maga Isten a kőszikla! Így indulnak reggel az életnek, így mérik meg a kimondott szavaikat, így ítélnek saját maguk felett – igaz ítélettel! Visszajöttek abból a világból, ahol mindenki gonosz magukat kivéve, ahol kulcslyukon át fújják be nekik a port, s ahol az ég alatt minden gyarlóságra akad tökéletes mentség.

Lelkük megbékélt az ige által, homlokukon ott van Isten pecsétje – mi árthat nekik? Sem halál, sem élet, sem jelenvalók, sem következendők nem szakíthatják már el őket Istennek attól a szeretetétől, amit Krisztusban megismertek…! (Róm 8,38-39) Ebből a fajta új életből kapott Dávid is a maga mértéke szerint, amikor őszintén megbánta bűnét és valóban megfordult. Az „izsóp” nem hagyott rajta semmi mocskot, egészen letakarította. A megtisztulás azonban több volt lelki megkönnyebbülésnél: elhagyta vétkét és más életbe fogott! Sokan csak akkor fordulnak Istenhez, amikor már a vétek hagyja el őket, nem pedig akkor, amikor még nekik kellene elhagyni azt – ezért is néz ki úgy a világ, ahogyan kinéz.

Az Úr türelme azonban rendíthetetlen. Vár, amíg valaki végül megérti, mit is jelent embernek lenni: ez a türelem lehetne önmagában a legnagyobb tanítás. Mi minden zajlott már a föld hátán, sőt, zajlik ma is…! Nincs megrendítőbb valóság Isten türelemnél. Nem értjük, miért nem csap már oda, miért nem tesz igazságot – de ő vár… Türelmesen vár és vár – hátha megjobbítja valaki az életét. Azt akarja, hogy „…minden ember üdvözüljön, és az igazság ismeretére eljusson!” (1Tim 2,4)

Így kell tekintenünk minden reggelt, minden új lehetőséget: lám, ez az idő is az ő üdvözítő tervének része. Nem megszokni és nem taposómalomnak tekinteni. Kaptunk egy új napot, ezt a mostani órát is – mivel fog megtelni? Lehet belőle unalom és üresség, vagy hiábavaló loholás, önmagunk folytonos kergetése – de lehet örök tartalom és üdvösséges szeretet is! Aki veszi magának a fáradtságot és elolvassa az 51. Zsoltárt, az ráhangolódhat a többletre, az ige megtisztító tüzének erejére, ami nélkül bajos igazi mivoltunkat megtalálni. Magunktól nem tudjuk, ehhez vezetésre, égi szóra van szükségünk! „Lábam előtt lámpás a te igéd, és ösvényemnek világossága.” (Zsolt 119,105)

Ezt a világos és egyben megvilágosító beszédet ott és akkor a marcona Nátán próféta szólta – aki fel volt készülve arra, hogy szavaiért kettéfűrészelik, de előbb levágják a fejét. Nem ez történt. Egy nagy király, akinek minden hatalmában állt, meghallotta az igét, s a meghallott ige megváltoztatta az életét! Történetéből háromezer év múlva is épülünk, ha nem akarunk éppenséggel jézábeli vagy heródesi névvel vonulni az örökkévalóságba.

Isten megtisztít, és akkor fehérebbek leszünk, mint a hó. Lesz erőnk helytállni, amikor mások feladnák, lesz erőnk szembenézni démonainkkal és hatékonyabbnak bizonyulni náluk – sőt, még arra is marad erőnk, hogy nagylelkűek legyünk olyanokkal is, akik nem érdemlik meg azt. A világ útját többnyire mások intézik, ma éppenséggel nagyon veszélyesen – de nekünk is maradt egy fontos eszközünk: imádkozni. „Ha annyi hitetek volna, mint egy mustármag, ezt mondanátok ím, ez eperfának: Szakadj ki gyökerestől és plántálódj a tengerbe – s engedne nektek.” (Luk 17,6) Higgyük hát, hogy Istennél semmi sem lehetetlen (Luk 1,37) – még ezekben a dolgokban sem. Sőt, egyáltalán semmiben nincs előtte lehetetlen. Így is legyen! Ámen.

Fohász

„Istenre bízom magamat, magamban nem bízhatom;

Ő formált s tudja dolgomat, lelkemet ezzel biztatom.

E világ szép formája az ő keze munkája,

Mit félek? – mondom merészen: Istenem és Atyám lészen!

Öröktől fogva ismerte, hogy mire lesz szükségem,

Éltem határát kimérte, szükségem s elégségem.

Lelkem, hát mit sűllyedezsz? A hitben mit csüggedezsz?

Egy kis bajt nem győznél-e meg? Hogy tántorítana ez meg?

E világnak dicsősége igen hamar elmarad,

Kit ma gondok sújtanak, végre holnap diadalt arat.

Csak Atyámban bízhatom, ő megsegít, jól tudom,

Mert az igazaknak Atyja hű szolgáját el nem hagyja.” Ámen.

(269. dics. 1,2, 5 v.)