A világ pünkösd nélkül

A világ pünkösd nélkül

Hogy milyen a világ Szentlélek nélkül, azt pontosan látjuk az adott történésekben. Bibliánk fölmutat egy másik lehetőséget is – erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

Igehirdetés 2022. június 5.

A világ pünkösd nélkül

 

Lekció: Csel 20,16-38

Textus: 2Tim 4,7-8

Ama nemes harcot megharcoltam: futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam – végezetre eltétetett nekem az igazság koronája…”

 

Igehirdetés

Flavius Josephus ókori zsidó történetíró maga is katonai vezető volt, aki megírta a Zsidó háborúról írt könyvében Jeruzsálem Kr. u. 70-ben zajlott pusztulását. Eredetileg a rómaiak ellen harcolt a galileai erők főparancsnokaként, és hat hétig védte is azt Vespasianus ellen, végül azonban letette a fegyvert. Foglyul esett, és tolmácsként használták. Nagyon értelmes, művelt ember lévén hamar megkedvelték. Messianisztikus hite és egy látomása alapján megjövendölte, hogy Vespasianusból császár lesz, aminek beválása után római állampolgárságot kapott s klienseként az uralkodó családi nevét (Flavius – tüzes, lángoló) is használta. Zsidó hitét megtartva tanácsadója és barátja is maradt az új császárnak, s aztán az őt követő Titusnak is. Több történeti könyvet írt, amik fontos adalékok a korai keresztyénség mindennapjait jelentő birodalmi állapotokról.

Említett fő művében elborzasztó olvasni, hogy alig van uralkodó vagy helytartó, aki természetes halállal halt volna meg: a provinciákban szinte mindennapos volt a politikai gyilkosság a hatalomért való harcban. Ez a történelem során kisebb-nagyobb hullámokban máshol is pontosan így folyt: az erőszak és vérontás legfeljebb ideig-óráig szünetelt. Összeszámolva a világtörténelem háborúit, az írott emlékezet idejéből gyakorlatilag minden évre jut legalább egy.

De nem csupán az országok élete véres és sötét. Más léptékben és eltérő módszerekkel ugyan, a kisebb közösségekben is rengeteg szenvedést okozott már ember az embernek: városi és családi hadakozások, perek és viszályok kísérik az idők múlását – önzés, szégyentelen életéhség, cserben hagyás, árulás, kíméletlenség az egész vonalon. Elég egy jobb író műveibe beleolvasni és azonnal látjuk, mit nevezhetünk mi történelemnek… Pünkösd nélkül a világ fokozatosan elpiszkolódik, elvadul majd lezüllik – ez alól sajnálatos módon az egyes ember, bizony, személyesen mi magunk sem vagyunk kivételek!

A Flavius Josephus által plasztikusan, nagy megjelenítő erővel leírt kegyetlen ókori világból fényesen emelkedik ki a bibliai Apostolok Cselekedete, mely az első keresztyének jámbor, istenfélő és Krisztus-követő életét írja meg. Most mindössze egyetlen epizódjával, Pál utolsó jeruzsálemi útjával foglalkozunk – mely azonban lényegi „pünkösd-üzeneteket” tartalmaz, és mint ilyen, kezünkbe adja, mit is jelent valójában Szentlélekre figyelő életet élni.

Az apostol saját damaszkuszi megtérése után immár harmadszor járta végig az akkor ismert világ legfontosabb görög városait, köztük Athént, Korinthust, Efézust, Thesszalonikát – mindenhol a zsinagógában kezdve, majd az agorán folytatva – hogy Krisztusról beszéljen az embereknek. Tudni kell, hogy a római birodalomban az előkelőbb családok görög házitanítókat tartottak s gyermekeikkel megismertették a régebbi s újabb filozófusok, elsősorban a sztoikus és epikureus gondolkodás alapjait. Róma sikeres és jól szervezett katonabirodalom volt, ám a kultúrát, a magasabb világot a görögség jelentette számára.

Pált, aki kitűnően beszélt görögül legtöbben afféle vallási megszállottnak tekintették, ám a lelkiekben fogékonyak, s nem kevesen akadtak ilyenek – komolyan vették tanítását. Leghosszabban Efézusban időzött, két évet – abban a nagy és jelentős városban, amely akkoriban vetekedett Rómával, s ahol a hatalmas műveltségről tanúskodó Jelenések könyve, talán még a nagy kulturális összegzést jelentő János evangéliuma is megszülethetett. Most nem akar ide betérni, mert túl sokáig marasztalnák, s neki pünkösdre Jeruzsálemben kell lennie. Egy Efézushoz közeli városban, Miléthoszban megszállva azonban, ahol egyébként az egyik legjelentősebb görög filozófiai iskola, ma úgy mondanánk, bölcsészkar működött – magához hívatja az efézusi gyülekezet véneit.

Miért a sietség s miért akar annyira Jeruzsálembe jutni? Azért, mert ő a Szentlélektől vezetett ember, aki saját ötleteit, terveit jóváhagyatja az éggel s csak aztán fog megvalósításukba – de akkor a végükre is jár. Megesett, hogy eltiltotta őt és munkatársait a Lélek egy úttól, ami pedig kedves tervként merült fel számára (Csel 16,6) – s ez annak manifesztálódása volt, hogy az apostol igen komolyan vette az ég jelzéseit. Ilyesmihez élő kapcsolatra van szükség: a vezetettség nem rutinszerűen zajlik. Pontosan a rutin van tőle legtávolabb. Beszélgetős közelségben az élő Úrral – nem kevesebbről, erről van itt szó! Kérdésre felelet – kételyre megbizonyosodás. Ha pedig mindezt konkrét tennivalóvá akarjuk konvertálni saját magunkra, jelen életünkre nézve: közelebb a Szentlélekhez!

Pünkösd ünnepe azért érkezik hozzánk évről évre, hogy imperativusát, akár itt Pál példájából is végre meghalljuk és valóban beépítsük mindennapjainkba. Volt az első keresztyén időkben is olyan helyzet, hogy valakik még „…azt sem hallották, vagyon-é Szentlélek” (Csel 19,2) – vagyis akadt e téren bőven előrelépni valójuk. Általában ilyen jelei vannak az efféle állapotnak: rosszkedv, ingerültség, feladatnélküliség, leginkább pedig a méltányosság és a szeretet hiánya. A Szentlélek gyümölcsei ezzel szemben viszont ezek: „…szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség.” (Gal 5,22) Ki ne vágyakozna ezek ízére, illatára?

Visszatérve Pálhoz: haladéktalanul Jeruzsálembe kíván érni, mégpedig a pünkösd ünnepére, ami akkoriban még aratási hálaadás, az első kalászoknak a Szentek Szentjében, az Úr előtt való bemutatásának örömünnepe volt. Kezdődhet a betakarítás, lesz ennivalónk – ezt köszönték meg ilyenkor Istennek. Pál útja azonban másféle aratás előtt áll. Rengeteg vád érte Krisztus követése, az ő Úrnak és Messiásnak hirdetése miatt – ettől zengett szinte a Földközi tenger medencéje. Most arra készül, hogy igazolja hitét a jeruzsálemi vének előtt: semmi olyat nem tanít, ami ellentétes az Írásokkal és a megszentelt hagyománnyal!

De azt is tudja, hogy népét könnyű fölheccelni, kivált a Néró-féle üldöztetések félelmei közepette – s fanatikus kórusuk egykor Barabbás, a rablógyilkos kiadatását követelte, Jézust pedig kínhalálra adta… Cseppet sem biztos, hogy ő maga egyáltalán életben fog maradni. Mint római állampolgársággal bíró személy, bevádoltatásakor a császárra fellebbezhet – ez esetben a birodalom fővárosába fogják tárgyalásra szállítani, ami szintén biztos halál: de államköltségen Rómába, a világ fővárosába utazhat, és ott hirdetheti az igét…!

Az atyafiak városról városra kérlelik, ne menjen Jeruzsálembe, mert foglyul ejtik majd. Antióchiába érkezve egy Agabosz nevű, Júdeából lejött próféta, ószövetségi elődei módján, képpel élve próbálja meggyőzni: Pál köntösének övével a saját kezeit és lábait kötözi össze, mondván: „Így szól a Szentlélek: Azt a férfit, akié ez az öv, így kötözik meg és a pogányok kezébe adják! Amikor ezt meghallottuk, a helybeliekkel együtt arra kértük Pált, ne menjen fel Jeruzsálembe. De Pál így felelt: Miért sírtok, és miért keserítitek meg a szívemet? Hiszen én nem csak megkötöztetni, hanem meghalni is kész vagyok az Úr Jézus nevéért! Amikor pedig nem hagyta magát meggyőzni, megnyugodtunk és azt mondtuk: Legyen meg az Úr akarata. (Csel 21,8-14)

Az efézusi véneknek is ezt mondja: „Én a Lélektől kényszerítve megyek Jeruzsálembe, és hogy mi ér ott engem nem tudom; csak azt tudom, hogy a Szentlélek városról városra bizonyságot tesz, hogy fogság és nyomorúság vár rám. De én mindezekkel nem gondolok, sőt még az életem sem drága, csakhogy elvégezhessem futásomat és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól kaptam, hogy bizonyságot tegyek Isten kegyelmének evangéliumáról. És most tudom, hogy közületek, akik között jártam Isten országát hirdetve, többé nem látja arcomat senki.” (Csel 20,22-25) Sokkal később, már Rómából pedig ezt írja Timóteusnak: „…Mert én immár megáldoztatom, és az én elköltözésemnek ideje beállott.” (2Tim 4,6)

Mindezekből világos, hogy Pál tisztában volt nem csak útja veszélyes voltával, hanem annak áldozat jellegét is vállalta. Ez a vezetettség, a Szentlélekkel való napi beszélgetés állapotából következik. Aki Istenre figyel, s vallása már nem csak hangulatokból és társasági megjelenések sorából áll, az tudja: minden fontos dolog áldozatra épül! Nem lehet egy családot egyben tartani és szeretni – áldozat nélkül. Nem lehet a hivatásunkat fél kézzel letudva betölteni; de még politikát csinálni sem lehet odaadás és valódi áldozatvállalás nélkül! A közös élet, márpedig nincs, aki annak ne volna részese, mindenestől arra épül, hogy valaki helytáll értem – máskor pedig én tartom oda a vállamat.

Sokan ódzkodnak ettől. Miért? Mert nem akarják magukat odaáldozni. Boldogok akarnak lenni. Nagyon szeretnének élni, sokat és a maguk módján, csakis a saját örömükre. Az eredmény pedig micsoda? Egyre kevesebb és kevesebb élet: kiábrándulás, „…én nem ilyen lovat akartam” – s végül az üres semmi. Az apostol tudta, hogy az efézusiak már nem fogják többé látni, következik megáldoztatása s beáll elköltözésének ideje is – de bátran és derűsen nézett a pillanat szemébe. Mindenestől az Úré volt, és bizonyos volt benne, hogy örökre az is marad.

Utolsó útjának volt még egy lényeges vonása: átjárta napjait az imádság. Amikor a Szentlélek által egyértelmű lett számára, hogy mindenképpen Jeruzsálembe kell mennie, bármi is lesz ebből, Milétoszban elbúcsúzott szeretett efézusi gyülekezetének véneitől. „Miután ezeket elmondta, mindnyájukkal együtt térdre borulva imádkozott. Ekkor valamennyien nagy sírásra fakadtak, Pál nyakába borultak és csókolgatták őt. Különösen azon a szaván szomorodtak el, hogy többé nem fogják őt viszontlátni. Azután kikísérték őt a hajóhoz.” (Csel 20,36-38)

Nem csak azzal foglalkoztak tehát, mikor indul a hajó és mennyi a hajóbér, meg hogyan oldják meg a tapasztalatban és tudásban messze fölöttük álló tanítójuk, Pál pótlását, hanem – az Úrhoz fordultak. És ebben ő volt a mentoruk. Előttük járt az imádság útján: nagy emberi szomorúságuk idején sem hiányzott közülük a forró könyörgés. Milyen más lenne egy-egy otthon légköre, ha volna ott imádság! Gyógyulhatnának a szívek, épülhetne a reménység. Mert mi emberek nem vagyunk készen – mindig hiányzik az életünkből még valami. „Félkész” állapotunkban pedig egyáltalán nem mindegy, merre tovább: nagyon is sok útelágazás áll mindenki előtt!

Ezért fontos térdre borulni az Úr jelenlétében. Sebeinket ő bekötözi, betegségeinket meggyógyítja. „Közel van az Úr a megtört szívűekhez, és a sebzett lelkűeket meggyógyítja.” (Zsolt 34,19) Pálnak igazán volt baja éppen elég: „…ötször kaptam egy híján negyven botütést, háromszor megvesszőztek, egyszer megköveztek, háromszor szenvedtem hajótörést, egy éjt és egy napot hányódtam a tenger hullámain. Gyakran voltam úton, veszedelemben folyókon, veszedelemben rablók közt, veszedelemben népem között, veszedelemben pogányok között, veszedelemben városban, veszedelemben tengeren, veszedelemben hamis atyafiak között. Fáradozásban és vesződségben, gyakori virrasztásban, éhezésben és szomjazásban, gyakori böjtölésben, hidegben és mezítelenségben. Ezen kívül még ott van naponkénti zaklattatásom és az összes gyülekezet gondja… Damaszkuszban Aretás király helytartója őriztette a damaszkusziak városát, hogy elfogjanak. Ablakon át kosárban eresztettek le a kőfalon, és megmenekültem a kezéből…” (2Kor 11,24-33)

Aki mindezeket elviselte és erővel bírta, az imádkozó ember volt. Azt hinnénk, az imádság már csak olyasmi, amihez mindenki ért – holott pont ott van az a hely, ahol bármi megtörténhet. Igazságainkról kiderül, hogy nem azok, sőt – megpróbáltatásaink pedig hozzákezdhetnek javunkra munkálni! Ezek az átalakulások elmaradnak ott, ahol nem imádkoznak. Tegyük hozzá, hogy itt nem a „kívánságlista beterjesztése” típusú imádságról beszélünk, hanem a Világegyetem Királyával történő tényleges beszélgetésről…!

Pál minden egyéni hibája és fogyatkozása mellett is előttünk járt ezekben: személyében kiábrázolódik az a fajta küzdő ember, aki folyton Krisztust hívja segítségül. Először úgy láttuk őt, mint aki az ég jelzéseire figyelve vezetetten él: ritka és fontos tulajdonság! Aztán mint áldozatot hozó, abból személyesen magát sem kihagyó, odaadó lény jelent meg – ha van Jézus követésében fontos frissülni és növekedni valónk, hát azt biztosan itt kell keresnünk. A szeretet nem csak érzés, nem is „az álmok beteljesedése”, és nem is csupán a hasznos megszokottság, a kell elfogadása – hanem tett és megvalósítás. Emlékezzünk az apostol sok viszontagságára: egyáltalán nem volt magától értetődő, ahogyan kiállta őket. Végül pedig az imádkozó Pál állt, pontosabban térdelt lelki szemeink előtt…  Igen, a belső életünkben is szükséges a megújulás! Néha csak annyi, hogy legyen végre igazi csendünk, vagy állhatatos, többieket hordozó imádságunk – de mindenképpen beszélgetős, figyelő kapcsolatunk az élő Istennel!

Ezekben járva már nem csak azt tapasztaljuk meg, hogy milyen a világ pünkösd nélkül, hanem azt is, hogy milyen jó a Szentlélek uralma alatt élni. Mert a mi utunk beteljesedése is abban jön el, hogy futásunkat elvégezzük, a hitet megtartsuk – hogy eltétessék számunkra is az igazság koronája. Így is legyen!  Ámen.

Fohász

Hű pásztorunk, vezesd a te árva nyájadat,

E földi útvesztőben te mutass jó utat:

Szent nyomdokodba lépve a menny felé megyünk,

Ó halhatatlan Ige, vezérünk, Mesterünk!

 

Mert boldog az az ember, ki dicsér tégedet,

És kóstolgatja minden nap szent beszédedet;

Hát legeltessed igéddel bolygó nyájadat,

És terelgessed Lelkeddel juhocskáidat.

 

Szentlelkedet töltsd ránk ki, mint hajnal harmatát,

És adj fejünkre tőled nyert, ékes koronát,

Hogy áldozatra fölgyúlt, megszentelt életünk

Oltárodon elégjen, Királyunk, Mesterünk!” Ámen.

 

                                                                         (229. dics. 1-3. v.)