Közel van az Úr a megtört szívűekhez, és a sebzett lelkűeket meggyógyítja. Többször olvashatjuk az ígéretet a Szentírásban – s nem lehetetlen, magunk is megtapasztaltuk: így is van. Mikor azonban igazán padlón vagyunk s ott az elkeseredés, fölmerül egy néhány kérdés. Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

Igehirdetés 2022. május 29.

Közel van a megtört szívűekhez

 

Lekció: Ézs 66,12-14

Textus: Zsolt 34,19

„Közel van az Úr a megtört szívűekhez, és a sebzett lelkűeket meggyógyítja.”

 

Igehirdetés

Az emberek szíve összetörik, éspedig pontosan úgy, ahogy a slágerekben erről énekelnek – mondja Márai. Sajnos, igaza van: az emberi szív meglehetősen törékeny portéka. Nem is kell hozzá sok, egyszer csak ott egy megrázó tapasztalás: valamely embertársunk, akitől sokat vártunk gyarlónak bizonyul és kiderül, ő sem jobb másoknál. Az elismerés, amit munkánkkal és helytállásunkkal bőven és sokszorosan megszolgáltunk elmarad – az életről pedig megtudjuk, hogy nem csak kiszámíthatatlan, de egyszerre komisz, hamis és sötét is tud lenni.

S az igazán súlyos cserbenhagyásokról és hátbatámadásokról még nem beszéltünk, pedig azok szolgáltatják aztán az elképedéseket, mikor ezt kell kérdezzük: ilyen is van…? Esetleg elkötelezett szövetségestől, segítő társtól és egykori baráttól, vagy éppenséggel olyan valakitől, akitől őszinte hála illetne. Mert az ember nem csak törékeny, de mérhetetlenül önző és tekintet nélküli is képes lenni, amennyiben ilyen vagy olyan érdeke fűződik hozzá. Akinek lába alól húzták már ki a szőnyeget teljesen váratlanul, az tudja, miről van szó.

Így állt ez mindig: embernek lenni veszélyes vállalkozás. Álmokkal indulunk az életnek – aztán kiderül, sem magunk, sem mások nem tudnak megfelelni a követelményeknek, amiket joggal támasztunk egymás iránt. Legyintsünk-e hát a dologra s viszonyuljunk a legpesszimistábban ember és világ iránt, úgy legalább nem érnek csalódások…? Elvárásainkat mindenképpen helyes időnként felülvizsgálni, mérünk-e más mércével a többieknek, mint magunknak – ám itt valami még mélyebb igazság keres bennünket.

Az „összetört szívek” nagy és népes klubja (melyben legtöbben magunk is járatosak vagyunk) azt kérdezi tőlünk: mi az életed valódi alapja? Szembesít a sokat hallott, ám ritkán megválaszolt kérdéssel – s hozzátehetjük, valóban akadnak pillanatok, amiket örök Urunk bizonyára ezért, és semmi másért enged egyáltalán megtörténni, hogy ezzel a témával egyszer igazán találkozzunk.

Nagy veszélyben van ugyanis, aki e kérdést nem ismeri, vagy ha mégis, sosem válaszolta meg magának érvényesen. Miért? Mert élete így egy sötét mélység fölötti kötéltánc, ahol már megmaradni is tulajdonképpen teljesítmény – boldognak és elégedettnek lenni pedig szinte kizárt. A perzsa Halottas-könyv szerint az ember halála után a pokol lángokkal égő tüze fölötti mindössze penge szélességű Csinvat-hídon kell átkeljen, amit csak akkor tud teljesíteni, ha igaz életet élt. Gyönyörű kép az élet komolyságáról így, nyilvánvalóan az itteni lehetőségek világát oda vetítve: mert az ember útja valójában mindig élet-halál kérdés! Általában nem tudjuk, nem is hisszük ezt, míg itt vagyunk – és napjainkat hanyagul eltékozoljuk. Amikor pedig ott a baj, s azt földi ember el nem kerülheti – hirtelen kiderül, hogy semmi nincs a lábunk alatt…

Pedig van! Milyen szépen mondja erről Madách az Angyalok Kara által:

„…Szabadon bűn és erény közt
Választhatni, mily nagy eszme,
S tudni mégis, hogy felettünk
Pajzsul áll Isten kegyelme.”

Igen, Isten kegyelme – ami az angyaloknak is fölötte van! Lehet, hogy elvették a házamat, vagyonomat, jó híremet és becsületemet, elvették megélhetésemet és cserben hagytak, hátba támadtak és megtiporták legfőbb reménységemet, megrongálták egészségemet, tönkretették családomat – de ettől a nagy szabadságtól képtelenek voltak megfosztani: választhatok, mégpedig teljesen szabadon – bűn és erény közt. Egy régi kínai költő írja le, hogy egyszer éjszaka érkezett házához és kirabolva találta azt. Járta a szobákat értetlenül, nézte a nagy ürességet, csak a telihold sütött be az ablakon. Aztán váratlanul földerült az arca: a holdfényt nem tudták elvinni! Megértette a legfontosabbat, pedig – nem is olvasta Madáchot.

Vegyük észre magunk is, hogy életünk próbái során nem a végtelen jön hozzánk, csupán a véges: Istent sosem szabad ajándékaival összetévesztenünk! Ő mindenkor több bárminél, amit a világban találhatunk, ő a forrás, a kezdet – az elvesztett alap! Hozzá kell lélekben visszatalálunk, akár egy üres lakásban, mikor csupán a hold ezüst fénye utal – de utal – az ő hűségére! S micsoda megtisztulás, mikor már azt is fölfedezzük, mennyivel többet ad ő nekünk az éjszakai hold varázsos fényénél!

Akinek sosem volt még olyan tapasztalása, hogy mindene elveszhet, csak ő maga marad és a holdfény, az még a naiv gyermeki lét mélyén éli világát. Irigyelhetjük, de ne tegyük: bármikor érkezhet valami megfoghatatlan. A Genova-i függőhídon, mely a repülőtérről a városközpontba vezető úton pár éve összeomlott száznál több halottat hagyva, négyszer mentem át autóbusszal zavartalan egészségben. Isten azt akarta, hogy nekem ne ott legyen végem – és most itt vagyok, élek és tervezek.

Volt még pár hasonló tapasztalásom, amikor nagy baj érhetett volna, de megmenekültem. Még a hitre jutás kegyelméről is ezt a különös igét mondja Megváltó Urunk: „Ketten feküsznek az ágyban, egyik felvétetik, másik ott hagyatik. Két asszony őröl a malommal, egyik felvétetik, másik ott hagyatik. Ketten mennek a mezőn, egyik felvétetik, másik ott hagyatik.” (Luk 17,34-36) Látva fizikai és lelki élettragédiákat, jusson mindenkor eszünkbe: jelenleg itt vagyunk, élünk éspedig a mai nap minden lehetőségével együtt!

De akadnak bőven olyanok is, akiknek más jutott: gyász, betegség, vagy éppen valami még rosszabb. Őket a kiábrándulás és hitehagyás veszélyezteti. Hogyan őrizhetik meg reményüket, derűjüket (ha volt ilyenjük)? Ne a világban keressék, ez mindennél fontosabb. Rátekintenek egy darabjára, ez mégiscsak az enyém maradt – de mi történik, ha az csak holdfénynek bizonyul s másnap következik egy józan, kegyetlen hétköznap…? Semmi baj a holdfénnyel, ezt szögezzük le, még álmodoznia is szabad a keresztyénnek, sőt, mással sincs baj a világ örömei közül – amennyiben az nem maga a dolog, csupán mindenkor utalás egy magánál sokkal nagyobbra: Isten kegyelmére! Akkor már hasznos: ébreszt és vigasztal.

Minden mulandó dolog hasonlat, tulajdonképpen metafora, egy „olyan, mint…” – ami azonban világokra tárhat ajtót előttünk! Csak ébren kell hozzá lenni, s kinyílik, mint egy virág. A remény és a szeretet újraépülése előtt azonban mindig ott a hit restaurálódása: „Ha annyi hitetek volna, mint egy mustármag, azt mondanátok ennek a hegynek, ugorj a tengerbe – és meglenne nektek!” (Márk 11,23) A hit pedig, s erre ígéretünk van, eljön, mint maga az Úr: „Nem hagylak titeket árvákul – eljövök hozzátok!” (Ján 14,18)

Pünkösd előtt Szentlélekre várva, szomjazva az igazságot leljünk hát biztos hitre – Istenünk éppen és pontosan ezt akarja nekünk adni! Szívbéli bizonyosságot, hogy az ő akarata nélkül egy hajszál sem eshetik le a fejünkről (HK 1.k.) – sőt minden a mi üdvösségünkre kell szolgáljon! Így tekintve a velünk történtekre elérkezhetünk egészen odáig, ahova a költő eljutott:

„…Tégy hát, ahogy én, s nézz bölcsen, vidáman

a perc szemébe! Rajta, egy se vesszen!

Használd javadra, bizakodva, bátran.”

                                                      (J. W. von Goethe, ford: Szabó Lőrinc)

Megtalálva az egyetlen igaz fundamentumot, Megváltó Jézusunk szeretetét, e költői mondatnál még többet is mondhatunk. Nekünk a létezés örömén és bizakodásán túl az Őbenne való örök élet is megadatott, mégpedig az előbbivel, a küzdelmes földi élettel egységben! Ezt a nagy többletet nem helyettesíti semmi más. Amikor ott vagyunk betegágyunkon és az orvosok széttárják karjukat, amikor a boldogság és egészség csak emlék már – akkor nekünk még megvan a legfontosabb: a bizonyosság, hogy nem a magunkéi vagyunk. Életünk és halálunk drága annak, aki vérét adta értünk a Golgotán – s ő most az Atya jobbján ül s vele együtt örökkön örökké uralkodik! Mit vehet el tőlünk a testi elmúlás? Legbelül épek vagyunk, véglegesen létezünk – isteni természet részesei lettünk! (2Pét 1,4) Mindig is azok voltunk: most már nem csupán hisszük és reméljük, hanem tudjuk is!

„Ő megsebez, de be is kötöz – összezúz, de kezei meg is gyógyítanak.” (Jób 5,18) A nagy próféta pedig ezt mondja: „Mint a fiút, akit anyja vigasztal, úgy vigasztallak téged…!” (Ézs 66,13) Igen, ő megbocsátja minden bűnünket, és meggyógyítja minden betegségünket: „Áldjad én lelkem az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről! Aki megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet, aki megváltja életedet a koporsótól, kegyelemmel és irgalommal koronáz meg téged. Aki jóval tölti be a te ékességedet, és megújul a te ifjúságod, mint a sasé! Minden elnyomottal jogszerűen és igazsággal cselekszik az Úr!” (Zsolt 103,3-6)

Sebzett lélek…? Mindnyájan azok vagyunk. Nincs is nagyobb témája a lélektannak, mint a traumák világa: azt kutatja a kezdetektől, a születés előtti történésektől fogva szinte mindvégig, az öregkor problémáiig bezárólag. Ám vannak felnőttként, az élet derekán szerzett sérülések is, amik felborítják lelki háztartásunkat, mert a szívek tényleg – összetörnek… Olyankor lesz aztán fontossá, hogy van-e biztos alap, meg nem rendülő fundamentum. Lelkünk azonban egy olyan házhoz hasonlatos, melynek egyszerre épülhet alapja, fala és tetőzete – sőt, jó is, ha minden fronton folytonosan előrehaladunk. Furcsa, ám cseppet sem ritka, hogy egy régóta álló háznak meg kell erősíteni még az alapjait is, mert mindenhol repedezik. Pontosan ez történt a szentendrei református templommal: 1748-ban épült – ám 2011-ben ilyen okokból statikailag meg kellett erősíteni.

(ld: Igehirdetés 2018.07.08.) https://ptothbela.com/2018/07/08/osszeomlo-es-megmarado-hazak/

Mit tegyünk tehát? Mikor megsebződik a szívünk és “összetörik”, ne ejtsen rabságába saját fájdalmunk. Nehéz dolog, de mégis jusson eszünkbe mindaz a jó, ami így is megmaradt számunkra! A terápiás lélektan egyik nagy problémája a kathexis (a latin szónak egyelőre nincs magyar megfelelője) – amikor a „rossz tengely” esete forog fenn, vagyis valami úgy a középpontba kerül, hogy mással már nem is tudunk foglalkozni. Profánnak tűnik az öngyógyítás, de nagyon hasznos: emlékezzünk, hogy a síró kisgyermek figyelmét a bölcs szülő eltereli arról, hogy elesett és megütötte magát…

Viszont van ennél sokkal több is. Az előbbiekben csak úgy sorjáztak a szebbnél szebb bibliai igék – „írva vagyon” pár ezer év óta, hogy miként gyógyul a szív! Miért ne merítenénk erőt naponta Isten ígéreteiből, amiket nekünk szánt, miért ne élnénk a Szentlélek e mondatokat „megelevenítő” (Zsolt 119,50 Zsolt 19,8 Zsolt 66,9) – azaz eszünkbe juttató csodájával? Pünkösd előtt egy héttel vagyunk. Ha valamikor, most aztán érdemes keresni az Urat, mert „…nekünk lett az ígéret, és a mi gyermekeinknek, és mindazoknak, akik messze vannak; valakiket csak elhív magának az Úr, a mi Istenünk” (Csel 2,39) mint Péter pünkösdi igehirdetésében halljuk. Aki pedig keres, az talál, aki kér az kap, és aki zörget, annak ajtót nyitnak! (Mát 7,7-8) „Melyik atya pedig az közületek, akitől a fia kenyeret kér, ő talán követ ad neki, kígyót ad, ha az halat kér? Avagy ha tojást kér, vajon skorpiót ad-e neki? Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok gyermekeiteknek jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik tőle kérik tőle!” (Luk 11,11-13) Nincs tehát semmi kétség, mi a teendő: könyörögni Istenhez Lélekért és mennyei tűzért, erőért – és ő megadja, éspedig szemrehányás nélkül. Így is legyen. Ámen.

Fohász

„Lelki próbáimban, Jézus légy velem,

El ne tántorodjon tőled életem!

Félelem, ha bánt, vagy nyereség kísért:

Tőled elszakadnom ne hagyj semmiért!

Ha e világ bája engem hívogat,

Nagy csalárdul kínál hitványságokat,

Szemem elé állítsd szenvedésidet,

Vérrel koronázott, szent keresztedet!

Tisztogass bár bajjal olykor engemet:

Kegyelmeddel szentelt szenvedésemet;

Bár e test erőtlen: te oltárodon

Keserű pohárral, hittel áldozom.

Ha halálra válik testem egykoron,

Ragyogjon fel Lelked e hitvány poron;

Ama végső harcon Rád bízom magam:

Örök hajlékodba fogadj be Uram!”   Ámen.

                                                                      (338. dics. 1-4. v.)