Az ember olykor csak évtizedek múlva érti meg, mi miért történt az életében – de megérti. Hívő ember igen. Összeállnak a mozaikok, s felcsillan a kegyelem, hiszen „Te ott voltál, Uram…!” Amikor sírtam, amikor nagyon elkeseredett voltam. Vagy amikor túl jól sikerültek a dolgok… – Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

 

Igehirdetés 2022. május 15.

Királyi módon élj!

Lekció: 2Sám 23,1-7

Textus: 2Sám 23,3-5

„Az emberek igaz uralkodója, az istenfélő uralkodó olyan, mint a fölkelő nap reggeli fénye, mint a felhőtlen reggel, melynek sugarától eső után fű zöldül a földön. Nem ilyen-e házam az Isten előtt? Hisz ő örök szövetséget szerzett velem, benne elrendezett és biztosított mindent! Minden javam, minden örömem őbelőle sarjad.”

Igehirdetés

Lehetetlen, hogy ne legyenek példáink az emberek közt, akikre fölnézünk, szinte öregkorunkig – hisz kisgyermekként bő két évtized is kevés, míg valamennyire felnőtté válunk. Ezalatt folyamatosan lessük először a szüleinktől, majd korosztályos társainktól, hogyan is kell enni, lábainkkal járni és egyáltalán beszélni – aztán gondolkodni, érezni és helyesen cselekedni… Persze, ki-ki más mértékben fogékony a tanulásra, ám üres és kiégett a lelkünk, ha nem marad számunkra semmilyen „jó minta” – akinek egy-egy tulajdonsága, értékes emberi mivolta miatt mintegy a bőrébe akarnánk bújni.

Az uralkodót mindenkor ilyen tisztelet övezte, ám tudjuk a történelemből, hogy kevés igazán alkalmas, jó király akadt – a néplélek így hát nem ritkán idő múltával színezett ki magának egy-egyet, akit aztán szeretni tudott. Tipikus a mi Hunyadi Mátyásunk esete, akinek birodalma, életműve rögtön halála után szétesett, szinte semmivé vált, az emberek évszázadok múltán mégis úgy emlékeztek rá, hogy „Meghalt Mátyás, oda az igazság”...

Kínában Ven király, Indiában a Risik, Mezopotámiában az Atyák töltötték be ezt a mitológiai szerepet, s nem csoda, hogy a Bibliában szintén szerepel egy ideális uralkodói személy, már a történelmi időkből: Dávid király. Nem volt bűn nélkül való – míg országát egyesítette és ellenfeleivel megküzdött, sok vér tapadt a kezéhez – ezért templomot is csupán fia építhetett az Úrnak. Megesett, hogy királyi hatalmával is súlyosan visszaélt, más házasságát sem kímélve (2Sám 12,1-14) – ám kereste az Urat és alázattal tudott visszatérni őhozzá, őszinte és keserves bűnbánatot gyakorolva, amikor a prófétai szó rámutatott nagy vétkére. (Zsolt 51,1-21)

Sámuel könyve megőrizte halálos ágyán mondott szavait, éspedig az un. deuteronomista reformok tollával. E négyszáz évvel későbbi vallási mozgalom Jósiás király idején (Kr. e. 622) valódi lelki megújulást hozott Izrael életében: a papok megtalálták a Törvény befalazott tekercseit a templom renoválásakor, a király parancsára pedig nyilvánosan fölolvasták. A nép sírva hallgatta, s könyörgött Istenhez megromlott életének bocsánatáért. Közös akarattal kiirtották az idegen népek bálványait, lerombolták oltáraikat, és visszatérve eleik legjobb hagyományaihoz megtisztult az ősi hit. Ekkor született a személyes hangvételű igehirdetéseket tartalmazó, a Törvényt és a nép történelmét újraértelmező Mózes V. könyve (latinul Deuteronomium, azaz Második törvény), s több más fontos bibliai könyv.

Ennek a reformációnak friss levegője járja át Dávid utolsó vallástétele sorait is. Tartalma szerint király-zsoltár: az uralkodó jelenlétében énekeltek-recitáltak ünnepi templomi alkalmakon ilyen fohászokat a papok – arra vonatkozó könyörgések voltak, miben erősítse meg Isten a királyukat. Itt azonban egyes szám első személyben maga az uralkodó mondja el mindezt, hitének drámai összefoglalásával – búcsúzva az élettől.

Történelmi érdekességén túl közvetlen üzenete van e szövegnek a mi reformációnk népéhez, s általában minden keresztyénhez is: mértékül szolgál azoknak, akik valóban Isten gyermekeiként, Krisztus követőiként kívánnak élni. (Ján 1,12) Hitvallásunk szerint valamennyi, hit által „Krisztusba oltott” igaz keresztyén részesül Megváltónk tisztségeiben: az ő fősége mellett rá is papi, királyi és prófétai szolgálat vár a maga helyén! „Miért hívnak téged Krisztusról keresztyénnek? Azért, mert hit által Krisztusnak tagja és így az ő felkenetésének részese vagyok, hogy nevéről én is vallást tegyek, magamat élő hálaáldozatként neki adjam s a bűn és ördög ellen ez életben szabad lelkiismerettel harcoljak, és azután ővele együtt minden teremtmény felett örökké uralkodjam.” (HK 31-32., 2HH XVIII.)

Nevéről vallást tenni annyi, mint a magunk módján igét hirdetni, azaz prófétai tisztséget gyakorolni. Magamat élő hálaáldozatul adni papi feladat – a bűn és ördög ellen szabad lelkiismerettel harcolni, minden teremtett dolog felett örökké uralkodni pedig királyi méltóság! A mi 16. századi európai reformációnk elvi-teológiai felismerésein túl érdemes mindezek eredeti bibliai gyökerével is találkozni, s pontosan ezek közé tartoznak az említett király-zsoltárok.

„Az emberek igaz uralkodója, az istenfélő uralkodó olyan, mint a fölkelő nap reggeli fénye, mint a felhőtlen reggel, melynek sugarától eső után fű zöldül a földön.” (2Sám 23,3) Dávid halálos ágyán ilyen megállapítást tett. Nem országa felét ígéri annak, aki egy nappal életét meghosszabbítja, hanem ezt mondja: olyan az istenfélő uralkodó, mint a fölkelő nap reggeli fénye, melytől eső után fű zöldül ki a földön! Éltető embernek lenni – ez a bibliai „ember-tan” lényege. Hozzájárulni a létezés gazdagságához. Adni, adni amink van, s addig, amíg tehetjük – tízmilliárd agysejtünk csodájából mindenkor telik is annak mértéke szerint, amint azt örökkévaló Urunk számunkra bölcsen kimérte.

Ebben a létformában magunkat azonban gyakorolni kell, különben a tehetség elkorcsosul s alámerül, a szolgálat pedig rutinná züllik. „Engem az ihlet mindig munka közben szokott érni” – mondta alkotó élete titkáról Pablo Picasso. A készületlen, magát „Szentlélekre hagyó” prédikátor pedig egy őszintébb pillanatában utólag megvallotta, mit is súgott a szószéken fülébe a Szentlélek: „Klaus, Klaus, te nem készültél…!”

Ha az istenfélő uralkodó olyan, mint „…a fölkelő nap reggeli fénye, mint a felhőtlen reggel, melynek sugarától eső után fű zöldül a földön” – akkor legyen ilyen a Krisztus-követő ember is, aki részesül Megváltója dicsőséges mivoltából! Sem fillérekért ravaszkodó fűszeresek, sem pedig önsajnálkozásba süppedt magánosan szenvelgő lelkek nem vagyunk, hanem – királyok…! Autonóm lények, akik arra hívattak, maguk döntsék el, miként viszonyulnak mindahhoz, ami valaha éri őket, s maguk vállalják a felelősséget perceik tartalmáért, amire az örökkévalóságból nekik jutott időket pazarolják. „Mint a megromlott, és kerítés nélküli város, olyan a férfi, akinek nincs birodalma az ő lelkén” (Péld 25,28) – hát Isten gyermekei ne ilyenek legyenek! Erről szólt (korabeli értelemben szentségtörésnek számító módon) Jézus, amikor tanítványainak egyértelművé tette, milyen az ő követésében újjászületett ember: ”Ti is beültök majd tizenkét királyi székbe, és ítélitek Izrael tizenkét nemzetségét!” (Mát 19,28)

Ez az „uralkodás” azonban sosem önkény vagy öncélú hatalomgyakorlás, hanem valami egészen más: éltető jelenlét. Tud áldozatot hozni, ha arra van szükség, hiszen akit Urának és Mesterének vall, az életét áldozta a Golgotán a nyomorult bűnösökért. Neki sem eshet hát nehezére elmenni olykor arra a bizonyos „második mérföldre”! De ne menjünk ilyen messzire – néha egyetlen jó szó is elég volna egymással hadakozó házasok között, vagy vitás, feszült helyzetekben egy gesztus azok felé, akik meg sem érdemelnék… Miért oly ritka jelenségek ezek? Mert ahol nem hisznek a Jézus nevében, ott az ő ereje sem árad ki senkire. Ahol viszont befogadták őt, ott csodák történnek! (Ján 1,12)

„Nem ilyen-e házam az Isten előtt?” – kérdezi Dávid végső szavaiban (2Sám 23,5) – ami a hálaadás emelkedett, és tömör kifejezése. Milyen jó, amikor valaki így tud visszatekinteni egyéni, családi életére, élete munkájára! Ám itt még ennél is többről van szó: „Dávid háza” a szent nép magvát, tulajdonképpeni önmagát – valójában ideális énjét jelentette. Olyasmit, ami messze több a vérségi köteléknél: amit egyedül maga Isten tud emberben megteremteni – az erkölcsi minőséget. Az igazság feltétel nélküli tiszteletét, a hazugságmentes életet, az emberi méltányosságot és az előbbiekben említett áldozatra, azaz szeretetre való hajlandóságot: mégpedig mindezt kisebbségben, fegyvertelenül, Isten gyermekeként – hitből.

Ilyen-e a mi házunk, azaz nemzetségünk az Örökkévaló előtt? Mert lehet! Hitbeli döntés és elszánás dolga, hogy mennyit valósítunk meg belőle. „Isten ideje a legalkalmasabb idő” – bármely perc lehet eszköze ennek a csodának. Egészen köznapi kötelességektől áthatott, fáradtságos idők éppúgy, mint a kivételes, ünnepi pillanatok. A kérdés összesen az, mennyit engedünk át, mi emberek a mindennapok homályos fátylán az isteni fény dicsőséges kiáradásából!

Mert ő ad és ad – ez nem kérdés. Aztán megint és újra ad. „Fölhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad az igazaknak és a hamisaknak.” (Mát 5,45) Hányan elfeledik csak megköszönni is, amikor eljön az este…! Pedig ételünk és italunk, az ép elme az egészséges testben, az öröm és békesség szívünkben – ingyen való ajándéka volt! (509. dics. 4.v.) Ő a megtört szívűek gyógyítója, a megszomorodottak vigasztalója. Dávid jól tudja, hogy itt nincsenek véletlenek: „Hisz ő örök szövetséget szerzett velem, benne elrendezett és biztosított mindent! Minden javam, minden örömem őbelőle sarjad.” (2Sám 23,5)

Ez tehát a szövetség értelme, hogy Isten üdvözítő szeretete célhoz érjen, az emberi élet mindennapjaiban megvalósuljon. Nem mint az önmagára sóvárgó élet amúgy kielégíthetetlen élvezete, hanem mint csöndes derű és megdönthetetlen bizonyosság: „…hogy testestől-lelkestől, mind életemben és halálomban nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok, aki az ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen eleget tett, engem az ördögnek minden hatalmából megszabadított, és úgy megőriz, hogy mennyei Atyám akarata nélkül egy hajszál sem eshet le fejemről, sőt minden az én üdvösségemre kell szolgáljon…” (HK 1.) Aki ennek a szövetségnek tagja, márpedig keresztségünk óta azok vagyunk – az tudhatja: ő ebben az örök szövetségben elrendezett és biztosított számunkra mindent!

Jöhetnek nehéz idők, válságok és kataklizmák, hallanunk kell háborúk zajáról és háborúk híréről, ezeknek meg kell lenni – de nem ez a vég. (Márk 13,7) Hit által látjuk az ő szeretetét és szövetségi hűségét, s bár a szenvedések alól nem vagyunk kivételezettek, ám azt a szabadságot minden gyermekének megadta, hogy maga döntse el, miként viszonyul az őt érő megpróbáltatásokhoz!

Az ember olykor csak évtizedek múlva érti meg, mi miért történt az életében – de megérti. Hívő ember igen. Összeállnak a mozaikok, s felcsillan a kegyelem, hiszen „Te ott voltál, Uram…!” Amikor sírtam, amikor nagyon elkeseredett voltam. Vagy amikor túl jól sikerültek a dolgok… Amikor az eredmények átcsaptak felettem – de akkor is, amikor nem sikerült, kudarcos lett minden, s azt hittem, vége a világnak. „Te örök szövetséget kötöttél velem, benne elrendeztél és biztosítottál mindent!”

Legyen hát a szív hálás, ne térjen egyszerűen napirendre Isten ajándékai felett! Van belőlük éppen elég. Ez a „király módján élni” első és megkerülhetetlen mozzanata – ha valaki, Dávid igazán tudta ezt. Apósa is halálra kereste, fia is életére tört – ám ő megmenekült a halálos veszélyekből. Aki innen indul, vagyis Isten pozitív tetteinek pontos számontartásától, az tágas térre érkezik – mert a „fölkelő nap felhőtlen, reggeli fénye” csak kezdet, ahonnan továbblépések következnek.

Éppen ez a legbiztosabb jele, hogy nem vagyunk lelki halottak, élünk és rajtunk a sor: „Az igazak ösvénye pedig olyan, mint a hajnal világossága, amely minél tovább halad, annál világosabb lesz, a teljes délig.” (Péld 4,18) Ez már több, mint önmagában a hála volt – ez lelki fejlődés! Minden nap egy kis lépés, ám előre és fölfelé. Nem föladni, nem elunni, főleg pedig nem megszokni, mert „Isten ideje a legjobb idő” – ami tisztulásra és megszentelődésre egyaránt alkalmas és – elég! Az a sok sietős, semmire rendesen rá nem érő ember! „Hova rohansz? Nem tudod, hogy Isten benned lakik…?” (Angelus Silesius)

Hála és akaratunk tudatos odaszánással történő előrelépése után már csupán egy marad: mindenkor imádkozni. Dávid nem csak végső óráján sóhajtozott, hanem lantjára, melynek pengetéséhez kora ifjúságában már mesterfokon értett – zsoltárokat, azaz imádságokat is szerzett.

Nem csak király volt, hanem költő, muzsikus és imádkozó ember is.  „Legyetek tehát éberek, és szüntelen imádkozzatok, hogy legyen erőtök kimenekülni mindazokból, amik történni fognak, és hogy megállhassatok az Emberfia előtt!” (Luk 21,36)

Ezek védelmében nem marad már ok a rettegésre. A világ olyan, amilyen – megváltoztatni nem tudjuk. Ám van egy személyes életkörünk, ahol rajtunk múlik minden – ott legyünk emberek. És lehetünk is, mert ő „velem kötött örök szövetségében elrendezett és biztosított mindent. Minden javam, minden örömem őbelőle sarjad.”  Így is legyen. Ámen.

Fohász

„A nap immár elenyészett, az ég besötétedik,

Nyugvóra vált a természet, és minden csendesedik,

Engem is az álom megújít, s feltalálom,

Fáradt testemnek nyugvását, elmémnek megvidulását.

Míg hát fejem lehajtanám a szükséges álomra,

Gondjaim elbocsátanám, menvén nyugodalomra,

Gondviselőm, táplálóm! – jóságodat hálálom,

Aki ma is úgy szerettél, hogy sok jóban részeltettél.

Bocsássad meg hibáimat, melyeket ma ejtettem,

Szaporítsad javaimat, melyeket tőled vettem,

Engedjed, hogy halálom, melynek a csendes álom

Kiábrázoló példája: légyen idvesség órája!”   Ámen.

(504. dics. 1,2, 5.v.)