Ha nem is mondjuk keserű szóval édesanyánkról, amint Ady tette: „Csak azért volt ő olyan szép, hogy ő engem megfoganjon, hogy ő engem megteremjen, s azután következzék a pokol” – azért ismerős az apostol drámai tépelődése: „Ó, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem e halálra ítélt testből…!”  Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

Igehirdetés 2022. május 1.

Ó, én nyomorult ember

Lekció: Róm 7,14-25

Textus: Róm 7,24-25

„…kicsoda szabadít meg engem e halálra ítélt testből? Hála az Istennek: a mi Urunk, Jézus Krisztus!”

Igehirdetés

Kevesen akadnak, akik még sosem érezték magukat nyomorultul. „Amikor elhagytak, amikor a lelkem roskadozva vittem…” Cseppet sem példa nélküli a kudarc, a szégyen, a betegség vagy éppen a gyász állapota, mégis nagyon ragaszkodunk földi életünkhöz, amiben minden csupán egyszer, egyetlen egyszer történik meg… A pillanat varázsa ugyan változó: olykor csak valami sejtés, egy érdekes kép, talán hangzat, álom – máskor viszont belülről, a szívből fakadó áradat, az életerők tobzódása, ami már-már égi ünneppé formálja a valóságot. Mindezt testi, biológiai mivoltunk teszi egyáltalán lehetővé, hiszen mintegy csónakként viszi lelkünket végig az élet tengerén: május első vasárnapján ennek jegyében emlékezünk meg az édesanyák áldozatáról és szeretetéről.

Ők hordoznak szívük alatt, míg forró testükből napvilágra jövünk, ők tanítanak a szóra, a különbségre jó és rossz között – hogy aztán valami módon ott is maradjanak lényünkben mindvégig. Milyen szépen mondja Berzsenyi a női létezésről:

„…azok, kik embert szülnek és nevelnek;

Kik életünknek gyönge bimbait

Dajkálva őrzik forró keblöken,

S véröknek édes nedviből itatják,

Kik szebb korunknak édes napjain

Rózsás kötéllel kapcsolnak magokhoz,

S lelkönket égi érzésben feresztik;

Kik ősz korunkban reszkető fejünket

Ismét ölökbe vészik s dajka karral

Vezetnek éltünk véghatárihoz,

S ölelve tésznek a halál ölébe,

Míg ott is újra vélünk egyesülnek.”

Megköszönjük hát az édesanyák jóságát s arra gondolunk, tőlük vett testünk „csónakja” hányszor szorult már foltozásra, csarnakolásra, s ez idáig állta is útját – de egyszer azért a Léthe sodorja tova. Mindennapjainkban el sem igen viseljük e nehéz gondolatot, nem is lenne jó folyton ezzel foglalkozni – boldog, akit lekötnek észszerű tenni s akarni valók, s élhet mindenkor szeretetben, szolgálva erői szerint! Töltse be hála a borongás helyét, hisz ím létezünk, vagyunk: nem csak megérkeztünk e testbe valamikor – édesanyánk befogadott, testét-lelkét közölte velünk, s tette értünk, amit csak tehetett.

Leváltunk aztán róla, önállóvá lettünk. S ha mi nem is mondjuk keserű szóval, amint Ady: „Csak azért volt ő olyan szép, hogy ő engem megfoganjon, hogy ő engem megteremjen, s azután következzék a pokol” – azért ismerős az apostol drámai tépelődése: „Ó, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem e halálra ítélt testből?” (Róm 6,23) Földi sátorházunk ugyanis egyszer valóban elbomlik s csak azok boldogok, akik tudják, nekünk „…épületünk van Istentől, nem kézzel csinált, örökkévaló házunk a mennyben.” (2Kor 5,1) A lélek szabadságra és dicsőségre teremtetett, végső iránypontja maga Isten – így hát koldus, akinek nem jut őbelőle semmi. Embervoltunkban nem lehet romlás nélkül végigjárni egy életet, mert a Paradicsomot mindnyájan elvesztettük – tévedés, vétek, mások rongáló hatása szinte elkerülhetetlen egy hosszú vándorúton. Ám nincs elzárva egyetlen lélek elől sem, hogy távoztakor magasabban álljon, mint mikor ideérkezett.

Valójában mindenkinek kétféle teste van. Egyik az, amely a fogantatással veszi kezdetét, s a születéssel indul egyéni kalandjára – „megváltóként születik, s csak később lesz a szokott pimasszá.” (Madách) Csecsemőként naponta növekedik, tanul és erősödik, aztán felnő és emberré lesz, majd elfárad és néha meg is betegszik. Valamikor pedig eljön érte még a testi fölbomlás is, amit halálnak nevezünk.

Másik a „lelki test” – amely érez, gondolkodik és cselekszik, s beleírja magát az örökkévalóságba. A gondolkodó ugyanis megsemmisül a halálban, de a gondolat megmarad. Az érző megsemmisül, de az érzés megmarad. A cselekvő megsemmisül, de a cselekvés megmarad – mert ezek Istenből való, elpusztíthatatlan energiák.

Materialista világkorszakunk ugyan többnyire azt mondja, mindez „csupán csak lelki” – ám hívő szívvel jól tudjuk, valójában magasabb és véglegesebb, mint a fizikai. Bibliai evangéliumunk egyértelművé teszi, hogy mindkét „testünknek” van élete, ám utóbbié a valóságosabb: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent és akit küldtél, Jézus Krisztust.” (Ján 17,3) Egyáltalán nem mindegy hát, mi mindenen megyünk át, amíg itt vagyunk, mire jutunk érzéseinkben, gondolatainkban és főleg cselekedeteinkben – hiszen pontosan ennyink lesz, semmi több, amit magunkkal viszünk majd az örökkévalóságba. Istent megismerni és Krisztust szeretni – ezt kaptuk drága lehetőségként, mikor lelkünk valamikor testbe öltözött. Ha ez hiányzik, a lényeg hiányzik, életünk pedig örök értelmében üres.

Az igétlen (logosztalan) állapotnak ezer változata van, az önvádtól a hiú magamutogatáson át a passzív, szorongó visszahúzódásig. Közös csupán annyi bennük, hogy az én trónol középen, mely ünnepelteti, máskor ápoltatja magát, néha rámenősen nyomul, hogy megint sértődötten elmagányosodjon – de a téma újra és újra az én, semmi más. A csapda abban rejlik, hogy egész civilizációnk és neveltetésünk első fokon azt célozza: legyél autonóm egyéniség, állj ki önmagadért, ne szorulj immár senkire. Ám mikor huszonéves korra ez valahogy elkészül, azonnal föl is kell bontani, kinyitni a másokért élésre, szolgálatra – a szeretet viszont rendkívül energiaigényes viszonyulás, amihez örökkévaló erők szükségesek. Itt derül ki, a valóságban kinek milyen a „vallása”, a rajta túli, mennyei erőkkel kapcsolata: ha semmilyen, akkor marad az „Ó, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem a testi mulandóságtól…” (Róm 7,24)

Amire persze, mint negatív életérzésből, rendszerint következik millió álmegoldás, a világnak szóló maszkolásoktól az önáltatáson át a drámai hipochondriáig vagy valódi elkeseredésig, de a lényeg sajnálatosan változatlan: Krisztus helyett uralkodik az én. A meg nem értett álruhás herceg, akit méltatlanul félrelöknek, holott pajzsra kellene emelni, az agyonstrapált háztartási alkalmazott, akit kihasználnak és keserűen mégis húzza az igát, a becsületében megtiport hűséges, aki semmiért nem felelős, csupán szenved és szenved… Íme, a „nyomorult ember!”

Holott lehetne sugárzó fényes nap, meleget árasztva maga körül, derűjével beragyogva még a többiek lelki mélységeit is, lehetne gondoskodó társ, aki tiszteletben tartja övéi egyéni életkörét, mégis folyton csak erőt közöl velük a mindennapokban – egyszóval sáros rögből arannyá változhatna, ami mindeneket gazdagít. Ehhez azonban újonnan meg kell születni, át kell adni az első helyet a Fényló Győztesnek – ő majd ilyenné tesz! Nélküle maradunk „e halálra ítélt testben”, vagyis régi önmagunk szomorú magányában, melynek létezése nem a mennyben kezdődik, csupán a testi születéssel – és nem is az üdvösségben teljesedik ki, csupán kiviszik valaki porhüvelyét a temetőbe.

Mi mármost a valóban magasabb élet elérésének titka? Először is a táplálkozás. Belső létünk éppúgy éhen tud halni, mint testi mivoltunk – „Ízleljétek és lássátok, milyen jóságos az Úr! Boldog az ember, aki hozzá menekül!” (Zsolt 34,9) Isten értelmet adó igéjével úgy kell élni, mint eleséggel: „Ez az a kenyér, amely a mennyből szállott le. Ez nem olyan, mint amit az atyák ettek és meghaltak. Aki ezt a kenyeret eszi, élni fog örökké.” (Ján 6,58) De nevezhetjük az isteni szót friss levegőnek is, amire tüdőnek-szobának egyaránt szüksége van – különben áporodott és savanyú lesz, s az ember menekül tőle. Az édesanyák és nagymamák legértékesebb ajándéka, ha erre a fajta „lélegzésre” megtanítják gyermekeiket. „Vegyetek Szentlelket!” – szólt az Úr, mikor feltámadása után rálehelt tanítványaira (Ján 20,20) mert belőle táplálkozni, ővele élni, őt lélegezni – ez az üdvösség!

A jót azonban, amit tőle így veszünk, értelmileg föl kell dolgozni, be kell építeni – s ez már a gondolkodás dolga. A jézusi szó belegyökerezésnek nevezi. (Mát 13,5-6) Gondolkodni, elmélyülni senki nem tud helyettünk az igazság dolgaiban. Bibliánk szerteágazó műfajai személyes intellektuális megértés után kiáltanak – kifejezetten ránk bízzák a rendteremtés részletekbe menő munkáját. Himnusz, törvény, krónika, evangélium, értekezés, levél, lakodalmas ének, igehirdetés, bölcselés, családi ügyek, uralkodók és apostolok cselekedetei, apokalipszis – megannyi stílus, szóhasználat és titok, amiknek lelki megfelelői viszont mind-mind ott rejlenek bennünk, s pontosan ezeket a rejtett tartalmakat kívánják exponálni, tudatunkba és akaratunkba fölemelni. Ennek sikerével képesek leszünk aztán a lélektan által „neutralizáló struktúrák beépítésének” nevezett műveletre is, vagyis agyrémeinkkel és fóbiáinkkal megküzdeni. De ha nem száll valaki a bánya mélyére, ugyan miként hozza fel onnan a kincseket?

Értelmi apparátusunk karbantartása kifejezetten személyes feladat. Lompossá lenni könnyű, csak egy kis tunyaság kell hozzá – s akkor maradnak a sorozatok meg a napihírek. Efféle rongálások azonban nem egykönnyen hozhatók helyre, s az elvesztegetett idő sem jön többé vissza. Milyen kár, ha valaki nem olvas, nem veti magát értékes szerzők gondolatai megértésébe, szellemileg ellaposodik, visszafejlődik – holott remekművek állnak rendelkezésére a kezdetektől máig. Ezek javát legalább fölfedezni, olvasásukkal komoly „irodalmi vállalkozásokba” vágni, megértésükben elmélyülni – mennyi, de mennyi zsákutca elkerülhető lenne, amikből emberek utóbb soha nem találnak ki! Persze, a Szentírás fölötte áll minden létező irodalomnak és bölcsességnek – ám egyetlen szavában sem tiltja ezek megismerését, sem pedig mi magunknak az értelmes gondolkodásban való gyakorlását!

Ezek után már csak a fölismert jó megvalósítása marad – ami nélkül hiábavaló mind a táplálkozás, mind pedig az értelmi földolgozás. Egyetlen helyes cselekedet az üdvösség útján ezer mérföldekkel visz előre, a megismert igazság ellen rugódozni viszont évezredek óta főbűnnek számít gyakorlatiasabb körökben. Miért lenne az ember önmaga ellensége, és hova vezet a megosztott szív vagy éppen kétlelkűség? (Jak 1,7-8) Az egységet magunkban megteremteni prímér kötelesség – s ez megint csak olyasmi, amit más helyettünk el nem végezhet.

Mindezeket holtig tanulgatja az ember s joggal örvendezhet, ha előrehalad benne. Mert nagy és jóságos a kegyelem, ám odafigyel erőfeszítéseink komolyságára  – s legtöbbször nem is tudjuk, nem is vesszük észre, hogy éppenséggel ilyen-olyan gyarló, de mégis valóságos igyekezeteinkre válaszol.

Merítsünk is erőt az apostol tépelődésére felelő, végtelenül pozitív igei konzekvenciából: „Ó, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem e halálra ítélt testből? Hála az Istennek: a mi Urunk, Jézus Krisztus…!” (Róm 7,24-25) Ő jelen van mindenütt, ismeri fogantatásunkat – s ott lesz velünk akkor is, amikor hűlni kezd a szívünk. Ha lesz kéz, amely akkor kezünket fogja – ő adja annak melegét. Ha lesz mustármagnyi hitünk, amit a távozáskor lángként őrizhetünk – ő ajándékozza lelkünkbe. Mert aki benne hisz, ha meghal is, él – Urunk maga biztatta így egykor a kétkedőt! (Ján 11,25) Aki szereti őt, annak kijelenti magát, aki pedig szomjúhozza igazságát, azt megelégíti. (Ján 7,37)

Táplálkozni Istennek igéjével, értelemmel feldolgozni azt, és a legfontosabb: mindenképpen megvalósítani a megismert igazságot – így nem maradunk „nyomorult, halálra ítélt testünkben” – létezésünk súlypontja Krisztus által átkerül halhatatlan, isteni részünkbe, s ő azt tisztítja és szakadatlan megerősíti. „Lelki testünk” ezért már a Feltámadott műve: egyáltalán ő indítja útra magát a folyamatot, ő terelget minket Szentlelkével végig megmaradni abban, s ő pótolja ki hiányosságait is úgy, hogy az mégiscsak elvisz minket, gyarló és gyenge embereket – egészen Isten teljességéig! (Ef 3,19) Így is legyen. Ámen.

Fohász

„…Sok bajban, küzdelemben

Meghajszolt, megvetett,

De szent megújulásért

És békéért eped:

Míg látomása egykor

Dicsőn beteljesül,

S a győzedelmes egyház

Urával egyesül.

A három-egy Istennel

Már itt e földön egy,

S az üdvözült sereggel

Egy nép és egy sereg.

Ó, mily áldott reménység,

Ha itt időnk lejár,

Te boldog szenteiddel

Fenn nálad béke vár!” Ámen.

(329. dics. 4-5.v.)