„Két gonosztevőt is vittek, hogy vele együtt végezzék ki őket. Amikor arra a helyre értek, amelyet Koponya-helynek hívtak, keresztre feszítették őt és a gonosztevőket. …Jézus pedig így könyörgött: Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják mit cselekszenek. Azután sorsvetéssel megosztoztak ruháin.” – Erről szól az alábbi igehirdetés.
Igehirdetés 2022. április 3.
Jézust megfeszítik
Lekció: Ján 19,16-37
Textus: Luk 23,32-34
„Két gonosztevőt is vittek, hogy vele együtt végezzék ki őket. Amikor arra a helyre értek, amelyet Koponya-helynek hívtak keresztre feszítették őt és a gonosztevőket. …Jézus pedig így könyörgött: Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják mit cselekszenek. Azután sorsvetéssel megosztoztak ruháin.”
Igehirdetés
Nagy ünnepek előtt tanácsos egy evangéliumot elejétől végigolvasni – jól átfújja a Lélek az embert. Naponta egy-két fejezet elég. Mind a négy evangélium konklúziója a kereszt és a feltámadás. A passió vérrel és kínnal, szégyennel és megalázással teli leírásai kisebb részletekben eltérnek, lényegük azonban egyező: aki nyitott szívvel, élete megjobbítására olvassa, a sötét és veszélyes bánya mélyén előbb-utóbb gyémántokra lel. Ám aki csak libidóját kívánja legeltetni, jobban teszi, ha operettet néz.
+
Jézus szenvedése igazából a Szentek Szentjében történt – így kell értenünk, hogy meghasadt a templom kárpitja. A hit dolga halálosan komoly, a belső történések pedig éppoly valóságosak, mint a fizikaiak: sőt, lényegesen valóságosabbak.
+
Nem csak a zsidók, és nem csak a pogányok feszítették meg őt: mindkét nemzetség cselekedte. Megváltásra is azért szorul a világ egyetemlegesen, mert embernek szabadítás kizárólag Istentől jöhet.
+
A „töviskorona” pálmaágakból állt, függőlegesen kötözték homloka köré. Ugyanolyan éles, szúrós és megvérző volt, mint a festményeken szereplő – csakhogy még vásári maskarává is kívánták tenni, akit a makkabeus szabadságharc jelképével kigúnyoltak. A szégyen lelki szenvedés: emlékezzünk, amikor bárkivel ironizálunk.
+
„Szavai” a kereszten kiáltások lehettek. Testét csuklónál átszögezett karjai tartották – belélegezni valahogy tudott, levegőt kiadni csak keservesen… Utolsó szavait évezredek távolából nem meghallani, főleg pedig nem megérteni – ítélet.
+
Senki ne hasonlítsa egyéni nyűgeit az ő szenvedéséhez. Hogy jövünk ahhoz, hogy a „magunk keresztjét”, vagy egy labdarúgó „átigazolási kálváriáját” emlegessük? Amíg a beszédünk nyegle, lényünk is az. Az ő szenvedése a világtörténelemben egyetlen.
+
A Megváltó a legmagasabb rang. Görögül Szótér, azaz megmentő: néhány császár bitorolta is ezt a nevet. Augustusnak Efézusban már életében templomot szenteltek. Ma néhány romos oszlop – pedig tényleg a világ ura volt. Krisztus azonban itt él a szívünkben: „Én tibennetek, ti énbennem.”
+
A nagy vallások kivétel nélkül tudják, hogy a lét szenvedés. Ám válaszaik mások: az egyik tanácsolja, ülj egy fa alá a folyóparton s reméld, hogy megvilágosodsz, a másik katonai alakzatba rendez és előírás szerinti földre borulást vár, a harmadik szerint pedig vond meg a vállad, mert te úgyis különb vagy a többieknél, legalábbis okosabb. És vannak még változatok: lehet egy pálcás mester ütemezése szerint csapatban lábujjhegyen ugrálni, vagy magános sziget barlangjába remeteként elvonulni. Jézus megfeszítésekor viszont az egyetlen szent és igaz, aki az Atyát színről-színre látta, imádkozik azokért, akik őt odaszögezik: „Atyám bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekednek.” A végső szeretettel szemben nincs ellenvetés.
+
A nézelődők közül valaki nádszálra szivacsot tűzött s inni adva így gúnyolódott: „Lássuk eljön-e Illés, hogy levegye és megszabadítsa!” Megátalkodottsága tökéletesen kiábrázolja, milyen az emberi lélek Krisztus nélkül. Nagypénteken ezért hát magamra ismerek. Mohóság, gúnyolódás, olthatatlan életszomj: ezeknek bére ott a kereszten – az ő keserű szomjazásában. „Mind, ami kín s ütés ért, magam hoztam reád, / Uram, e szenvedésért lelkemben ég a vád.” Ne kisebbítsem vétkeim: „Én voltam, én az ember…!”
+
A kereszten mondott hét jézusi szóból az első, a középső és az utolsó ima. Odafordul azonban elárvult tizenéves tanítványához és síró édesanyjához is – legnagyobb szenvedései közepette gondja van rájuk… Jó szót mond a megtérő latornak: „Bizony mondom neked, hogy velem leszel a Paradicsomban.” Nincs kétségbeesés, elhagyatottság, betegség, bűn és mélység, amiben ne lehetne meghallani a kegyelem szavát! Ő minket akar feloldozni, nekünk szegényeknek akar örömet mondani, a mi összetört szívünket akarja bekötözgetni. Jézus minden szava egy magasabb létezésre táplál.
+
Amikor elmondta ezeket, sötétség támadt az országban. Van olyan gonoszság, s az ő megfeszítése az volt – amibe beleremeg a föld. Nevezetes 21. századunkban naponta tapasztaljuk. Ám egy perce sincs még, hogy lehunyta szelíd szemét s már valaki újonnan megszületik. „Bizony, ez az ember Isten Fia volt!” – kiált fel a megrendült százados. Igazán megállva a kereszt alatt lehetetlen, hogy az ember élete meg ne újuljon – ha messziről jött is, mert római volt, katona volt, kivégzőosztag parancsnoka volt.
+
Jól teszi a keresztyén, ha testi-lelki panaszaival – itt fáj, ott fáj, meg „nekem lelki gyötrelmeim vannak” – elszégyelli magát. Hol vannak szenvedéseink, a legfájóbbak is az övéihez! Emlékezzek minden bajomban, gyötrelmemben az ő fájdalmaira. Életem végső percében, a kételyek idején se feledjem: ő a kárhozatot, a poklokat járta meg értem, fenékig ürítve a keserű poharat. Mi más erősíthet azon az órán? Szeretete ott is elkísér – s majd végleg magához is fogad, amikor földi otthonomtól megválok. Így is legyen. Ámen.
Fohász
„Ó Krisztus fő, te zúzott, te véres szenvedő,
Te töviskoszorúzott, kigúnyolt drága fő,
Ki szépség tükre voltál, ékes, csodás remek,
De most megcsúfolódtál: szent fő, köszöntelek!
Ékességed, te drága, melytől máskor szepeg
Világ hatalmassága, köpés mocskolta meg.
Milyen halványra váltál! Szemed fényét, amely
Szebb volt minden sugárnál, ki rútította el?
Itt állok – ó, ne vess meg – a gyötrelmek helyén,
Amíg ki nem hűl tested, el nem mozdulok én.
S ha életed kilobban, alácsuklik fejed,
Ölemben és karomban lesz nyugtató helyed.
Ó légy érette áldott, Jézus, Egyetlenem,
Hogy szörnyű kínhalálod nagy jót akar velem.
Add, hogy hódolva híven, tőled ne térjek el,
S ha hűlni kezd a szívem, benned pihenjen el.
Mellőlem el ne távozz, ha majd én távozom,
A kínban, mit halál hoz, állj mellém, Jézusom.
Ha lelkem félve reszket, s rettent a meghalás,
Nagy kínod és kereszted legyen vigasztalás!” Ámen.
(341. dics. 1-2, 4-6. v.)
