Lecsapolni megannyi mocsarat, fölépíteni egy házat a semmiből, lakhatóvá tenni, megvédeni, boldogsággal belakni, megtanulni otthon lenni a bőrünkben, otthon az emberek közt, otthon a mennyben… A feladatra fölkészülni, ami öröktől ránk vár, tudni azt elvégezni, és tudni a maga idejében visszavonulni. Kedvünket nem elveszteni, amikor a világ cseppet sem kedvünkre való. Humorunknál maradni. Folytassuk? Erről szól az alábbi igehirdetés.
Igehirdetés 2022. március 20.
Létezésünk átértékelése
Lekció: Zsolt 63,1-12
Textus: Zsolt 63,4
„A te hűséged jobb az életnél… fekvőhelyemen is rád gondolok, minden őrváltáskor rólad elmélkedem. Mert te voltál segítségem, szárnyad árnyékában ujjongok.”
Igehirdetés
A templom minden időkben védett hely, menedék volt – aki odafutott, szent hely oltalmába helyezte magát. Így tekintették az ótestamentumi Izraelben, de Egyiptomban, Babilonban, a hinduknál és görögöknél is. A 63. Zsoltár pedig a szentélyben éjszakáját töltő, halálosan üldözött ember imája. Biztonsága is csupán arra az időre szól, míg ügyét alaposan ki nem vizsgálják – de mi történik, ha az erre hivatott szerv legfőbb képviselője, a nép elöljárója személyesen maga üldözi őt gyilkos indulattal, s már tényleg csak Istenben reménykedhet…? Ezt a végsőkig kiélezett helyzetet örökíti meg zsoltárunk.
Dávid ugyanis efféle körülmények közt volt apósa, Saul király eszelős hajszája idején – s talán a legjobb kívánságok közé tartozik, hogy sose tapasztalja meg az ember, milyen az, amikor közvetlenül az életét kell félteni! Biblia-tudósok szerint a 63. Zsoltár a babiloni fogság előtt keletkezett, vagyis a Szentírás régebbi rétegeihez tartozik – ha személyesen dávidi szerzősége Kr. e. 1000 tájáról közvetlenül nem is bizonyítható. De nem is szükséges, hisz rettegő félelem idején békességet találni bizonyára nem azon múlik, ki írt egy adott zsoltárt, amit olvasunk. Arról viszont évezredek bizonyossága szól, hogy a többivel együtt a Szentlélek ihlette – tapasztaljuk meg ezt magunk is, amíg mondandójával foglalkozunk!
Amint először végére érünk, nem értjük különös ritmusát. Akadtak magyarázók, akik átrendezték versszakait s kihagytak belőle bizonyos sorokat, hogy „természetes sorrendjét” helyreállítsák – mi azonban adjuk meg a neki járó tiszteletet, s próbáljuk megérteni a 63. Zsoltárt úgy, amint örökségbe kaptuk. Hamar rálelünk kristályos középpontjára, hiszen minden ekörül forog: „…A te hűséged jobb az életnél.” (Zsolt 63,4) Olyasmi kerül itt kimondásra, ami a lényegek lényege, s úgy világít, mint a fényes nap – egy történés, amikor rájövünk, miért születtünk! Nem az életért magáért, hanem Isten megismeréséért – s ezt egyáltalán nem lehet másként fogalmazni. Idősödő emberek olykor fölsorolják önmaguk vigasztalására szép emlékeiket a mögöttük hagyott évtizedekből: mennyi minden jól sikerült. Vannak gyerekeik s unokáik, talán már dédunokáik is. Létrehoztak jó pár hasznos dolgot is, nem éltek hiába… „A félelem fütyörészése a sötét erdőn” – mondaná Németh László. Az élet nem önmagáért van: aki ezt még nem érti, az egyáltalán semmit nem tud.
Önmagában ugyanis az élet valóban üres és hiábavaló – pontosan úgy, amint a Prédikátor könyve leszögezi. Nem értéktelen, nem rossz és eldobni is tilos: de ne várjuk tőle azt, amit egyedül Isten adhat – erre döbben rá a szentélybe menekült, életét féltő zsoltáros. A te „hűséges jelenléted” – mert erről van szó – jobb az életnél! Az eredeti szövegben szereplő kifejezés a Szentírás egyik kulcsfogalma, s nagyon nehéz egyetlen szóval pontosan visszaadni. Károli ezen a helyen „a te kegyelmed”-et, Újfordításunk „a te szereteted”-et olvas – a számtalan egyéb bibliai előfordulás alapján viszont „a te hűséges, mindenkor megbízható, pozitív jelenléted” a legjogosultabb jelentés. Egy pillanatig ne gondoljuk, hogy öncélú nyelvészkedésről van szó. „Vera theologia grammatica est” – a reformáció szerint nincs Isten-ismeret pontos nyelvtan nélkül! Ma, amikor embereket már perbe fognak a Biblia puszta idézéséért, legyünk még szorgalmasabbak és tisztességesebbek legdrágább kincsünk, a Szentírás értelmezésében: ez kell vezéreljen itt is.
Komoly filozófusok szerint, akik az archaikus görög nyelvben pontosan utánajártak ilyesminek, előbb volt használatos az „isteni” kifejezése jelzőként, mint maga Zeusz (theosz) neve, sőt: egy megrázó, átértékelő Isten-élményre utaló igei alak is. Amikor tehát történt valami egy emberrel, s kezdett mindent teljesen másként látni – saját létezését különösképpen!
Erről van szó zsoltárunkban. Mozaikos közléseiből is egyértelmű az esemény: a szentélyhez futó, üldözött ember átéli, „megpillantja” Istent – s onnét kezdve átértékeli önnön egzisztenciáját. Immár vallja, hogy az ő hűsége jobb az életnél, annak minden élményénél és gyönyörűségénél…! Miért fontos ez? Mert az élethez ragaszkodás önmagában – a teremtő s fölemelő Isten jelenvalósága nélkül, tőle távol járva – nyomorult koldusokká tesz mindenkit, amint csak a fizikai lét végessége föl is merül. Márpedig fölmerül. Miért születtünk, ha egyszer meg kell halni – gyötrő kérdés, amire Isten nélkül egyáltalán nincs is válasz. Hát ezért figyelemre méltó minden Isten-történés dokumentuma: hozzámérhetjük adott állapotunkat, csodálkozhatunk és irigykedhetünk – lám, ez is egy emberi lehetőség!
Kínálkozik a dolog megértéséhez egy közeli bibliai párhuzam, ami megvilágítja a jelenséget – éppenséggel egy másik zsoltár. „Felindultam a kérkedők miatt, hiszen láttam, hogy a bűnösöknek jól megy a soruk – halálukig nincs bajuk… gúnyolódnak, gonoszul beszélnek, az emberek isszák szavaikat… Istent is becsmérlik, háborítatlanul gyarapítják vagyonukat! Bizony, hiába tartottam tisztán szívemet, őriztem meg ártatlanságomat, rám csak jöttek és jöttek a csapások! Elgondolkodtam felette: meg akartam érteni – de nem ment. Végül elmentem Isten szent helyére – és megértettem, milyen végük lesz. Sikamlós talajra állítottad, pusztulásba döntöd őket: végük lesz, semmivé lesznek egy pillanat alatt! Tanácsoddal vezetsz engem, és végül dicsőségedbe fogadsz… nincs senkim rajtad kívül a mennyben, és a földön sem gyönyörködöm másban. Ha elenyészik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és örökségem te maradsz, Istenem – örökké! Isten közelsége oly igen jó nékem!” (Zsolt 73,3-28)
Kijutni őhozzá, az irigységes igazságérzetből, a „méltó harag” csapdájából éppúgy, mint halálos üldöztetésből és rettegésből – ez a Biblia nagy témája! A kételyekkel, lelki gyötrelmekkel induló zsoltárok végül ujjongó hangja, még a 22. is erről szól: amikor Isten „történik.” S eljut valaki odáig, hogy ő, az Örökkévaló jobb magánál az életnél is. Szép-szép az erkölcsi fölülemelkedés, a sztoikus nyugalom (ha sikerül) – de itt többről van szó racionalizálásnál, értelmes átlátásnál: az egzisztencia maga változik! A lélek „tartós tára” telik föl isteni tartalommal, de úgyannyira, hogy a pusztán emberi hányad már egészen eltörpül. Félelem, igazságérzet, üldözöttség, irigység és mind a többi semmik már, mert Isten „közelsége” mindennél hatalmasabb és fontosabb tapasztalás. Ha ez a transzmutáció elmarad, miért írták a Bibliát, miért áldozta magát értünk a Páratlan…?
Magunk mögött hagyni természetes önközpontúságunkat – az a kereszt üzenete. Igazi Nagypéntekre pedig Isten akaratából igazi Feltámadás következik, aminek diadala maga mögött hagy minden veszteség ízét: egyáltalán nem volt kár Krisztussal együtt meghalni ó-emberünk számára! (Róm 6,8) Éppen ellenkezőleg, kifényesedett a szív tudása, hogy „a te hűséges, mindenkor megbízható, pozitív jelenléted” jobb magánál az életnél is.
Itt abba is hagyhatnánk – ám maradt még pár kérdés. Miként válik mindez valóra a mindennapokban? Csakis odaadó akarással: Isten szakadatlan hívásával (Luk 18,1), az ő „teljes szívvel, teljes lélekkel, teljes elmével és teljes erővel” való szeretésével (Márk 10,30) – mert a langyosat kiköpi Isten! (Jel 3,16) Szüntelen imádkozni kell s meg nem restülni. Mértékünk a Megfeszített, aki a kereszten is őt hívta, átszögezve is kétszeresen „én Istenemnek” nevezve – s lelkét végső óráján is az ő kezébe tette le. (Mát 27,46 Luk 23,46) Másként nem nevezhetjük, ez az önátadás útja.
De mi nem vagyunk Jézushoz méltók: hogy lehet ilyen magasságba jutni a legnagyobb mélység idején? Járványok, háborúk, hazugságok és gyalázkodások közepette is – megmaradni Isten gyermekének! Amikor az igazságot elferdítik, a bűnöst hősként ünneplik, amikor a számító alattomos arccal szalad hóna alatt a konccal – csak imádkozni és imádkozni! Nem beleszólni olyasmibe, amihez nem értünk, nincs is elegendő információnk hozzá, s egyáltalán nem is a mi dolgunk. Megmaradni áhítatban, amikor mások acsarkodnak – szent és tiszta egyszerűségben, amikor pedig hasznokat lehetne húzni és pozíciókat lehetne szerezni.
De van az imádság lelkületén túl egyéb is: megértésünket, lelki fogékonyságunkat élesíteni. Mert Isten ma is szól. Elsősorban igéjében – de sokszor másféleképpen is. (Zsid 1,1) Szava vissza kíván vezetni istengyermekségünkhöz, amit régen elvesztettünk. Krisztushoz, akit naponként átszögezünk, az Emberfiához, akit megfeszítünk. (Zsid 6,4-10) Azért születtünk, hogy őt igazán megismerjük, s neki értelmünkben, érzelmeinkben és akaratunkban az első helyet átadjuk!
Ennek megtörténtével először, s aztán minden nap újra, már csak egy marad: az pedig a megvalósítás. Nehéz és töredelmes dolog. Lecsapolni megannyi mocsarat, fölépíteni egy házat a semmiből, lakhatóvá tenni, megvédeni, boldogsággal belakni, megtanulni otthon lenni a bőrünkben, otthon az emberek közt, otthon a mennyben… A feladatra fölkészülni, ami öröktől ránk vár, tudni azt elvégezni, és tudni a maga idejében visszavonulni. Kedvünket nem elveszteni, amikor a világ cseppet sem kedvünkre való. Humorunknál maradni. Folytassuk? Ahány ház, annyi kötelesség!
Ez mind ott rejlik a 63. Zsoltárban. Sőt, még ennél is több – de arra már csak a fogékonnyá lett lelkek rezonálnak. Ők viszont kibányásszák maguknak minden létező gazdagságát, hiszen tudják, az sem véletlenségből esett, hogy Kalauzunk mai vasárnapunkra éppen ezt az olvasmányt jelöli ki számunkra többlet igeszakaszként. „A te hűséged jobb az életnél… fekvőhelyemen is rád gondolok, minden őrváltáskor rólad elmélkedem. Mert te voltál segítségem, szárnyad árnyékában ujjongok.”
Erősödjünk e szavak által, tisztuljunk és szentelődjünk – hiszen még az utat is megmutatja, mint lábunk előtti szövétnek, ebben a mai nagy, őrületes sötétségben. Mert Isten minden látszat ellenére ma is történik: átalakítja az engedelmes szívét, sőt egész valóját – s ami a legfontosabb, hozzásegít a magasabb, valóban istengyermeki élethez. Így is legyen! Ámen.
Fohász
Urunk irgalmazz, nekünk bűnös embereknek – s ne engedd, hogy nélküled és egymás ellenében éljünk! Adj belátást, igazságot és megbékélést! Ámen.
