Mikor azt kérdezik Jézustól, hogy mikor jön el a „világ vége”, válasza nem tartalmaz időpontot. Ilyet csak apokaliptikus látnokok számítgatnak megdönthetetlen kulcsokat alkalmazva – ám az ő válasza más. Nem menetrendet közöl, hanem jelentőségbeli rendjében, minőségében mutatja meg a világot. Erről szól az alábbi igehirdetés.
Igehirdetés 2022. március 6.
Rettegések idején
Lekció: Mát 24,1-14
Textus: Mát 24,11-14
„…és sok hamis próféta támad, akik sokakat elhitetnek. S mivel a gonoszság megsokasodik, a szeretet sokakban meghidegül – de aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözül. Isten országának ez az evangéliuma hirdettetik majd az egész világon, bizonyságul minden népnek – s akkor jön el a vég.”
Igehirdetés
Mai igénket nem értjük anélkül, hogy tekintetbe vennénk közvetlen szövegkörnyezetét. Először a fenti lekcióra kell ezért kattintani (vagy elővenni a Bibliát s ott elolvasni onnan a megjelölt szakaszt) – egyébként egyszerűen nem nyílik ki mondandója.
Miért? Mert az életnek is sokkal bonyolultabb a szövete, mint gondolnánk – a dolgok nem a levegőben lógnak. Amit például tegnap és tegnapelőtt tettem, gondoltam, elhatároztam ma befolyásolja döntéseimet, szűkíti vagy bővíti szabadságomat – nagyon is meghatározza lehetőségeimet. A „szigetszerű gondolkodás” ezzel szemben félrevezet: elhiteti velem, hogy nekem nagyon igazam van. Attól pedig Isten mentsen – mert az „én igazságom” és az igazság ég és föld. (Ézs 55,9) Leplezze csak le az ige és a Szentlélek ereje, mily nagyon hajlok a feledékenységre, elsősorban saját istentelenségeim és vétkeim tekintetében, aztán pedig mások létezhető jussának megítélésében – egyszóval szellemi értelemben kényelmi okokból fókuszálok pont arra, ami foglalkoztat. Ezt a lazaságomat elfogadhatónak tekintve folyamatosan gyakorlom a „szigetszerű gondolkodást” – vagyis kiszakítok tényeket a valódi összefüggéseiből, s aztán a maradékot a magam javára magyarázom. Aki ennek a ténynek elismerésére képtelen, az itt már nyugodtan abba is hagyhatja az olvasást – minek tölti az idejét?
Mert az ilyen észjárásból, legyünk egyenesek, pontosan a tisztesség hiányzik. Ez pedig akkor is így áll, ha fáj a dologgal ennyire fehéren-feketén szembenézni. Bizony, magunknak fölmentést találni nem nehéz – pillanatok alatt szokott is sikerülni. Mit jelent ugyanis itt a tisztesség? Nem kevesebbet, mint komolyan venni, hogy egyszer élünk, s a földi élet véges. Patetikusan „halálos komolyságnak” lehetne nevezni: rádöbbenni, hogy miként élünk s így mit viszünk majd magunkkal az örökkévalóságba – mert a „holtak hazájában” (az ótestamentumi Seol) már nem lesz földi értelemben cselekvés, gondolkodás, sem ismeret, sem pedig bölcselkedés. (Préd 9,12) Akik megmosták ruháikat a Bárány vérében, s itt az Urat dicsőítették, odaát már örökre azt teszik – akik viszont a fogukat csikorgatták s másoknak is ilyesmit okoztak, végleg abban is maradnak. (Jel 7,9-15) A cselekedet önmagában hordja ítéletét. (Jel 20,12 2Tim 4,14)
Mikor azt kérdezik Jézustól, hogy mikor jön el a „világ vége”, válasza nem tartalmaz időpontot. Ilyet csak apokaliptikus látnokok számítgatnak megdönthetetlen kulcsokat alkalmazva – ám az ő válasza más. Nem menetrendet közöl, hanem jelentőségbeli rendjében, minőségében mutatja meg nekünk a világot. A történelem eseményei kikerülhetetlenek: háborúk és háborús hírek jönnek, s ezeknek meg kell lennie – de vigyázzatok, meg ne rémüljetek, mondja tanítványainak, mert ez még nem a vég. Ország ország ellen támad, nemzet nemzet ellen, éhínségek és földrengések lesznek, s ezeknek is meg kell lennie – ez sem a vég. Sőt, még az sem, ha átadnak benneteket kínvallatásnak, gyűlöl benneteket mindenki és megölnek! – Amikor ilyesmit hallunk, döbbenten kérdezzük: hát tényleg nem az a vég, ha valakit megölnek? Mi rossz jöhet még, ami súlyosabb – mi lehet nagyobb? A válasz világos, s így hangzik: amikor az evangéliumot minden népnek hirdetik, akkor van a vég. A döntő pillanat, aminél fontosabb senki életében nem akadhat – amikor az evangéliummal szembesül. A pillanat a „történelem” vége: kezdődhet valami egészen más és ismeretlen az idők múlásában, nem a világ történései szerint immár, hanem – föld és menny összekapcsolódásával!
Ott valóban „vége” az addig érvényes világnak, a bűn és a törvény örök küzdelmének – kezdődhet Isten országa. Annak mások a törvényei, mint az ismert és eseményeknek: ott tényleg “vége a világnak” abban az értelemben, hogy vágyak és igények helyén Isten jelenlétének törvénye veszik át az uralmat s valóban más, egészen új kezdődik. Bár az evangélium az eseményekről mintegy történeti sorrendben, egymásra következő eseményekként beszél – ám a Biblia nyelvét ismerve tudjuk, hogy fontossági sorrendről, értékrendről van szó. Igen, lehetnek háborúk, éhínségek, összedőlhet a jeruzsálemi templom, kínvallatással megölhetik a keresztyéneket – ez a történelem, ez mind hozzátartozik. Mégsem ez a “világ vége” – nem ez a végső dolog! Egyik sem olyan fontos, mint a pillanat, amikor az evangéliumot meghirdetik „bizonyságul minden népnek” – vagyis amikor az ember az evangéliummal szembesül. Mindenki emberi voltának “vége”, azaz legdöntőbb mozzanata, hogy miként találkozik az őt megszólító evangéliummal, s hogyan felel meg arra!
Vannak, akik félálomban élik, átszunyókálják életüket – s úgy mennek el innen, hogy soha föl sem ébredtek. Nem csoda, mert „…sok hamis próféta támad, akik sokakat elhitetnek.” Az álhírek, hangulatkeltések is mind idetartoznak – de világkorszakunk mintha különösen is a beállítások és hazugságok uralma alatt állna: szinte lehetetlen korrekt információhoz jutni. Pedig azt hittük, az internet aztán mindent megold – nem oldott meg semmit. Sok hamis próféta támadt, akik sokakat elhitetnek – ennyi történt minden nevezetes technikai előrehaladásunk mellett.
Az sem újdonság, hogy a „gonoszság megsokasodik” (Mát 24,12) – bár ezen a téren minden elképzelést meghaladó újdonságok és meglepetések érik az embert, főleg, ami a gyűlölködés és sajnos, gyűlöletkeltés mértékét illeti. Ha valamikor, most nem szabad engedni, hogy a világ sötét erői behatoljanak a hívő lelkébe, s átvegyék az első helyet – mert az a hely egyes-egyedül Istent illeti. Akkor sem szabad engedni, ha rémisztő hírek jönnek, s akkor sem, ha olyan nyomorúság támad, amilyen nem volt a világ kezdete óta mostanáig, s nem is lesz soha. (Mát 24,21) Istent egyedül „teljes szívünkből, teljes lelkünkből, teljes elménkből és minden erőnkből” lehet szeretni (5Móz 6,5) – egyéb viszonyulás méltatlan. Nyugodtan letehetünk az emberi igazságtevésről, a hamisságok megcáfolásáról, van számunkra fontosabb feladat: embernek maradni. Ahogy Jézustól tanuljuk, mennyei Atyánkkal tanácskozni meg dolgainkat – s csak azután szólni, azután cselekedni! Ez is böjti feladat – sőt, minden értelmes önkorlátozás értelme is pontosan ez.
Mert a megsokasodó gonoszság miatt magától következik, hogy „a szeretet sokakban meghidegül” – ami az ige legfontosabb diagnózisa minden kor minden emberéről. Ő ezt tette ellenem? Hát akkor én is. Káin még csak testvérét ölte meg – pár generáció múlva leszármazottja, Lámekh pedig már hetvenhétszeres bosszút esküszik, ha megbántják. (1Móz 4,24) Megváltó Krisztusunk viszont azért jött, hogy egészen más utat mutasson az emberiségnek: amikor a világban bajok vannak, s most ez a szó nagyon is kevés arra, amit látunk – akkor van leginkább szükség Isten országára! Olyan emberekre, akik más forrásokból táplálkoznak, mint akik nem ismerik az Urat. Elmélyülnek, mikor mindenki más kifelé fordul s csak a híreket lesi, imádkoznak, amikor mások gyűlölnek és bosszút állnak – igével élnek, amikor alig marad más, mint az aggódás.
Legfontosabb ezek között azonban mégis az, hogy a rettegés helyén Isten fiainak lelkében bizonyossága legyen: „…mennyei Atyám akarata nélkül egy hajszál sem eshet le fejemről – sőt mindennek az én üdvösségemre kell szolgálnia.” (HK 1.) Ez a tudat köznapi, hipertrófiás énünknek elérhetetlen – neki előbb növekednie kell, nekünk pedig alábbszállni! (Ján 3,30) Jelenlegi szétzilált mindennap-valóságunk mutatja meg legjobban, hogy egyéni világlátásunk micsoda rendszert épített már ki magának önigazolásból, mások hibáztatásából, aminek ráadásul egyetlen rozzant alapzata a hitnélküliség. Most aztán igazán föl kellene ébredni! Aki nem akarja, annak persze marad a rettegés, hiszen „…A fejsze már a fák gyökerén van – minden fa, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágásra kerül.” (Mát 3,10) Keresztelő János szólt így, az igazmondó, már kétezer évvel ezelőtt. A lelki megsemmisülés, „kivágatás” pedig rosszabb a fizikainál, teszi hozzá az evangélista – az aztán tényleg a vég. Abban maradni végleges “…külső sötétség, sírás és fogcsikorgatás.” (Mát 8,12)
Istennek viszont van terve, afelől biztosak lehetünk – iránypontja pedig biztosan nem az emberek pusztítása. Ahol ilyesmire buzdítanak bárkit, ott az ellen vétenek, aki az életet teremtette, öröktől fogva szereti, s üdvösségét akarja. Aki tornyot akar építeni, számot kell vetnie, be fogja-e tudni fejezni. (Luk 14,28-35) Hozzá kell visszatérni mindnyájunknak, s akkor majd egymást is megtaláljuk – ez keresztyén reményünk legegyszerűbb, kristályos összefoglalása. Hitünk derűjére van szükség a turbolens időkben is – mégpedig annál inkább, hogy a világ immár a legkevésbé ad okot ilyesmire.
Azt kell tennünk, amit meg tudunk tenni, ami tényleg hatalmunkban áll – ez pedig mindenképpen a saját magunkban való rendezkedéssel kezdődik. Ha azt elmellőzzük, növeljük a zűrzavart, s a világot képességeink szerint még veszélyesebb hellyé is tesszük. Hitetlen, kaotikus belsővel, „szigetszerű gondolkodással”, önigazolással, elvakultsággal csak rongálni lehet a világot – a Szentírás minden egyes lapja erről szól! A valóságot teljes egészében el kell ismerni, s ennek kezdő lépése önnön indítékaink megvizsgálása. Erre viszont emberfia Isten előtt megállás nélkül képtelen, hisz nem a világgal, hanem nagyon is magunkkal van a baj. Ha majd ott gyógyulunk, harmónia lesz körülöttünk is, mert bizony valóság: „…mivel a gonoszság megsokasodik, a szeretet sokakban meghidegül – de aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözül.” Hát maradjunk állhatatosak Megváltó Krisztusunkhoz – s így is lesz! Ámen.
Fohász
Urunk, te tudod, milyen idők jöttek el, s mit hoz számunkra a holnap. Mi csupán azt tudjuk, most aztán igazán szükségünk van rád, aki teremtetted az eget és földet, örök szeretettel szerettél mindeneket, s aki Krisztusban megváltást adsz az embereknek. Segíts mindnyájunkat józanságra, önmagunkkal őszinteségre, irántad pedig alázatra és szavaid szívbéli meghallására! Ámen.
