Igehirdetés 2022. július 3.
Aki győz, az új nevet kap
Lekció: Mát 16,13-23
Textus: Jel 2,17
„Aki győz, annak enni adok az elrejtett mannából és adok annak fehér kövecskén új írott nevet, amelyet senki nem tud, csak az, aki kapja.”
Igehirdetés
Régi egyházi tapasztalat, hogy minél melegebb a nyár, annál nehezebb figyelni a templomban. Tulajdonképpen az irgalom is tömörségre inti az igehirdetőt harmadfokú hőségriasztás idején – ilyenkor leghelyesebb Jókainál maradni, aki egy regényében azt írja: „A szónok hozzáfogott beszédéhez és bejelentette, hogy három dologról fog beszélni, de mindjárt így kezdette: Harmadszor pedig…”
Hát kezdjük mi is a legfontosabbal. Ami miatt idejöttünk, ami megállít, kizökkent – ami nem csak emberi szó, hanem annál több. Alapigénkből mindenekelőtt azt értettem meg, hogy a keresztyén élet sok egyéb között küzdelem is. „Aki győz, annak adok enni az elrejtett mannából…” A keresztyén élet egy nagy találkozással kezdődik, amikor rájövünk arra, hogy – nem mi vagyunk a Jóisten. Nem mindenki jön erre rá. Aztán ebben a fajta életben sok vigasztalás van, útmutatásokat veszünk – ám arról nem szabad elfelejtkezni a legrégebbi keresztyénnek sem, hogy a Krisztus követésében megállni, hozzá hűségesnek lenni újra és újra küzdelem is. „Aki győz, annak adok enni az elrejtett mannából” – olvassuk az igében.
Amikor ezeket a Jelenések könyvében Kr. u. 90 táján leírták Pathmosz szigetén – ahol nagy élmény volt, hogy személyesen magunk is megfordulhattunk – akkoriban bizony nem volt magától értetődő, hogy a keresztyén győz a maga harcában. A külső világi hatalom végtelenül ellenséges volt: először elűzték őket onnét, ahol éltek, rosszabb esetben megkövezték – de bizony később az sem volt már példa nélküli, hogy a cirkuszban az oroszlánok elé vetették a csőcselék szórakoztatására. Ugyan mit kezdenek, ha olyan nagy a hitük – a fenevadakkal…? Nem volt hát egyszerű a győzelem, nagyon is nehéz volt megmaradni a hitben. Kevesen is akadtak: sokkal többen választották, hogy ők „jó állampolgárok” – nem tartoznak ezekhez az országháborítókhoz. Jó az a kereskedelmi bevétel, nem árt az a biztos megélhetés, meg hogy nyugton hagynak… Ismerjük ezt a történelemből mi magunk is, akik már eleget éltünk hozzá. Amikor leírták mindezt a Szentírásban, kevesen voltak, akik győztek.
Sokan ismerik Grünewald mesternek, aki az 1500-as évek elején alkotott Isenheim-i Krisztus-képét, amint Keresztelő János ott áll a kereszt alatt s mutatóujjával rámutat a szenvedő Jézusra. Nevezetes kép – sokan más kontinensről elzarándokolnak, hogy eredetiben láthassák az elzászi Colmar kolostorában. Kevesen tudják azonban, hogy a hátoldalán egy másik kép is található: a kolostor névadója, egy ókori szentéletű öregember, Antonius életéből festett oda a művész egy mozzanatot. Hosszú, fehér szakállal földön fekszik, haja már alig, körülötte pedig mindenféle szörnyalakok, démonok – ezek tapossák, bottal ütik, megmaradt kevés haját cibálják… Megpillantva a képet azt mondjuk: jaj, hát nem lenne jobb az embernek öregkorára már megtalálni a békességet…? Akkor is küzd még mindenféle gondolatokkal, kísértésekkel, alvilági erőkkel…?! Mélyebben elgondolkodva azonban arra jutunk: semmi baj, ha valakinek maradt még küzdelem az életében – ha még nem rutinból, megszokásból, „magától” megy minden, hanem meg kell harcolni a jóért. Még van lelki előmenetelre esély, mert – még van küzdelem. Hallottuk: „Aki győz…!”
Jakab apostoli levelében így olvassuk: „Teljes örömnek tartsátok atyámfiai, ha különféle kísértésekbe estek, tudva, hogy hitetek megpróbáltatása kitartást szerez.” (Jak 1,2-3) Kipróbált, megedzett emberek lehettek, ha helytálltok és győztök. Ugyanakkor mit látunk fiatal és főleg idősebb embereknél? Azt, hogy miként kezdik elhagyni magukat, hogy nincs meg a napi penzum, a magunkra mért próba – oda a tartás, nem harcolják meg a maguk harcát… Pedig maga a testi erő is akkor kezd igazán kevesbedni, amikor a lelki erővel baj van. Sőt, orvosi tapasztalatok szerint még a betegségek is könnyebben törnek ránk, amikor a lelki erőnk megtörik, s már nem akarjuk igazán a jót, az igazat, az életet, az előremutatót – csak saját magunkat sajnálgatjuk.
A napokban mondta valaki ezt a különös diagnózist: túlságosan megosztott a figyelmünk és hiányzik a megtartó fókusz. Elgondolkodtatott a pontos megfogalmazás – hiányzik a megtartó fókusz… Igen, elveszett a középpont, a fő dolog, a legfontosabb! Már minden izgat, mindennel foglalkozunk – hát hogyne, ha ilyen veszélyes világban élünk… Pedig mit hallunk Urunk Jézustól, amikor Bethániában két asszony közül egyik a lábánál ül és hallgatja a tanítását, a másik meg az asztalok körül szolgál és kifakad: Mester, szóljál a testvéremnek, hogy jöjjön segíteni! Jézus azonban azt feleli: Márta, Márta, sok minden aggaszt, sokra igyekezel – pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre. Mária a jobb részt választotta, amit nem vehetnek el tőle. „Egy a szükséges dolog!” (Luk 10,42) Úgyhogy semmi baj nincs azzal, hadd ismételjem, ha még maradt azért az „egyért”, azért a nagyon fontosért küzdeni való! S az ige, amit hallottunk azt teszi mindehhez: először kell győzni – s majd utána kapunk mannát is!
Mi is ez az „elrejtett manna”? A szent sátorban, később pedig a templomban a Szentek Szentjében volt a szövetség ládája, benne a Tízparancsolat két kőtáblájával, Áron megvirágzott vesszejével – és egy korsóban a pusztában kapott csodálatos táplálékból, a mannából. Hogy el ne felejtsék: még a pusztában is életben lehet maradni. Hogy először kell helytállni, Isten vezetésére figyelni – s akkor majd lesz égi manna is. Először kell engedelmeskedni és akkor majd megkapjuk a segítséget a további előremenetelhez. Sokan vannak, akik nagyon küzdenek, nem mindig „az egy szükséges dologért”, hanem az élet különböző nehéz próbatételeiben – de a pusztában is életben lehet maradni. Ott is kaphat az ember mannát, mert a kegyelem nagyobb, mint a próbatétel. Főleg akkor, amikor tudjuk, hogy maga az Örökkévaló vezet bennünket egy úton, s azért van rajtunk ilyen vagy olyan próbatétel. Ha persze a saját nagy bölcsességünk miatt jönnek ránk bajok, arra nincs ígéretünk, hogy azokból is kimenekít – ám ha tőle való a próbatétel „…azzal együtt a kimenekedést is megadja!” (1Kor 10,13)
Van azonban ennek az ígéretnek egy másik fele is. Nem csak az elrejtett mannáról hallunk itt, ami ilyen gyönyörűséges tanulságokkal szolgálhat. A bibliai nyelvezet sajátossága szerint sokszor két mondatban mondja el a Szentlélek ugyanazt a dolgot – két eltérő mondatban, két egymástól nagyon különböző képben. Az első az volt, hogy aki győz, az kap az elrejtett mannából, a második pedig így hangzik: „Aki győz, az kap fehér kövecskén új, írott nevet, amit senki nem tud, csak az, aki kapja.” (Jel 2,17) A fehér kő sorsvetéskor az életet jelentette: ha valaki azt húzta, nem őt dobták ki a hajóból. (Jón 1,7) Fehér kövecske és rajta új, írott név – micsoda gyönyörűséges kép ez is!
A küzdelem, amit nem szabad feladni, valójában az új nevünkért való küzdelem. Azért a névért, amit csak az Örökkévaló tud, amit egyedül ő tud megmondani nekünk – ami igazán ránk tartozik pedig. Hallottuk a felolvasott hosszabb bibliai részben is: Pétert eredetileg Simonnak hívták, ám Jézustól új nevet kapott. A tanítványok között összesen hárman voltak, akik tőle új nevet kaptak: a Zebedeus fiai, Jakab és János – akiknek a „Mennydörgést adó fiai” nevet adta (Márk 3,17) – és Simon, akinek azt mondta: legyen a te neved Kőszikla! Tudjuk azonban a felolvasott részből, hogy két hasonló, de mégsem pontosan ugyanazt jelentő szót mond Péternek. A neved Péter (görögül petrosz), ami kősziklát jelent – de én azon a kavicson (petra), ami valójában te vagy, is fel tudom építeni anyaszentegyházamat, s még a pokol kapui sem vesznek rajta erőt! (Mát 16,18) Ezt a szójátékot nagyon nehéz lefordítani, ám a legjobb Biblia-tudósok már felhívják rá figyelmünket, hogy ezt így kell érteni. Mert van nekünk olyan nevünk is, amit csak a megváltó Szeretet tud. Hallottuk, hogy Péternek, akinek azt mondja, hogy Kőszikla a neved, holott csak egy kavics vagy – egy perc múlva már azt kell mondja: „…távozz tőlem Sátán!” (Mát 16,23) Az igazi nevünket, ami minket valóban illet, egyedül ő tudja – s tőle tudjuk meghallani, hogy mi a tényleges nevünk, most, ebben a pillanatban…
Kodály Zoltán írja fiatal muzsikusoknak szánt soraiban, hogy „…nevet szerezni csak egyszer lehet.” Még az emberek között is milyen fontos ez, emlékezteti fiatal tanítványait: vigyázat, nem mindegy, hogy mi a nevetek! Nem szabad félvállról venni egyetlen koncerteteket sem, mert azonnal elterjed, hogy nem vagytok igazán komolyan vehető emberek. Ez a nagyszerű tudós, csodálatos művész, ez a hívő ember, Kodály Zoltán így tanítgatta növendékeit. Mennyivel inkább igaz az örökkévalóságra nézve, hogy „mi a nevünk”…! Mi az a végleges nevünk, amit majd magunkkal viszünk, amikor utunk itt véget ér. Ne legyen egyetlen félvállról vett koncert sem – ne adjuk oda, ne dobjuk oda nevünket fölöslegesen, hiúságból, sértettségből, más egyébből – becsüljünk meg minden percet, pillanatot, amit csak kaptunk!
Valahogy úgy alakul életem, hogy látom a különböző emberi utakat és találkozom olyanokkal, akik a múltban élnek. Vagy a régi mulasztásaik nyomasztják őket és szinte már örömüket lelik abban, hogy ők milyen vétkesek – vagy fölemlegetik, hogy milyen sikereik voltak valamikor nekik is – ahogy mondani szokás: „minél öregebb volt valaki, annál jobb tornász volt fiatal korában”… Aztán találkozni olyanokkal, akiket egyáltalán nem érdekel, hogy mi minden történt az életükben: nem foglalkoztatja őket – nem tanulnak belőle, inkább csak eszik-isszák, habzsolják az életet – egészen addig, amíg egyszer ki nem üresedik és ott a csömör. De hiszem és vallom testvérek, hogy nem volnánk most ennyien itt ebben a templomban, ha nem lennének sokan közöttünk, akik minden nap kapnak az elrejtett mannából és akiknek fontos, hogy mi az ő nevük az örökkévaló Szeretet számára…!
A pillanatot kell ehhez megbecsülnünk – ezt értettem meg ezekből. Igen, fontos a múlt, s az is fontos, hogy előre tekintünk: jaj, mi lesz velünk… De a mi számunkra ezt a percet, ezt a mostani pillanatot adta az élő Isten. A múlt már elszaladt, nem a miénk, a jövő még nincs itt, az sem a miénk – a jelen pillanatot kell megbecsülnünk. Pontosan úgy, ahogy az idős költő, Goethe mondja, amikor egy súlyos életkudarc után a versében először sajnálgatja magát, sebeit fájlalja, aztán mégiscsak összeszedi magát és egy képzeletbeli tanítványhoz fordulva ezeket a pompás szavakat írja:
„Tégy, ahogy én és nézz bölcsen, vidáman
a perc szemébe! Rajta, egy se vesszen!
Használd javadra bizakodva, bátran!” (ford: Szabó Lőrinc)
Igen, bölcsen, vidáman a perc szemébe nézni, javunkra használni – bizakodva, bátran! Mostanában ér véget, talán éppen ma a vizes világbajnokság Budapesten. Egy tizenéves magyar úszónőt megkérdezték, miután hetedik vagy nyolcadik lett a döntőben, pedig magyar bajnok, azon a távon ő a leggyorsabb e hazában: néhány hét múlva jön az Európa-bajnokság, tudjuk, hogy oda is készül – nagyon izgul-e, hogy ott majd sikerüljön dobogóra kerülnie? A tizenéves leányka mosolyogva válaszolta: nem azért megyek oda, hogy stresszeljek, hanem azért, hogy örüljek, hogy egy jót úszhatok még az Európa-bajnokságon is! Aztán mosolyogva búcsút intett a riporternek, aki olyan nagyon fontosnak érezte magát.
Hát testvérek, ilyen felszabadult érzései lehetnek azoknak, akik megértik mai igénk mindkét felét. Aki teszi, ami tőle telik – és többre nincs szükség, de ami tőlünk telik, azt meg kell tenni – az kap erőt a folytatáshoz: ezt jelenti az elrejtett manna. A „folytatás” azonban egy más szinten való élet: zökken, új sínre kerül minden. Új távlatok nyílnak ki az ember előtt, amikor az „új nevét” megérti. Ám amint új nevünkről már tudunk, az kötelez: boldog ember, aki már ismeri. Az ilyen szívben már nem csak kötelességtudat és nem csak aggódás van, mi lesz velünk – hanem öröm. Az ilyen lélek tudja, hogy jó az Úr, és örömmel mondja az éneket, szívéből dicséri az Urat. Milyen nagyszerű dolog állni a helyünkön, és ugyanakkor mindezt örömmel tenni!
Hadd fejezzem be azzal a személyes emlékkel, ami húsz vagy harminc évvel ezelőtt történt. Budapesten egy templomi koncertre igyekeztem és az előtérben szembejött egy fővárosi templom orgonistája, akit régebbről ismertem. Így köszönt rám, hogy „dicsérd az Urat!” Mondhatom, nagyon meghökkentem, mert úgy szoktunk volt köszönni egymásnak, hogy szervusz – ő meg most ezzel köszön rám… Aztán gondolkoztam el, hogy ő a muzsika embere, én meg a Szentírás magyarázatára szenteltem életemet – s így elfelejtkeznék arról, hogy csupán a Zsoltárokban hány helyen halljuk ezt a mondatot, ezt a felszólítást… Nem is felszólítást, hanem felkiáltást, hogy „dicsérjétek az Urat!” Igen, ez az a bizonyos „egy dolog” amiért születtünk, amiért élünk – hogy dicsérjük az Urat. Hadd köszönjek el most én is így ennek az igehirdetésnek végén: Dicsérjétek az Urat – s akkor meglátjátok, lesz minden napra a szívetekben új erő az elrejtett mannából, és azt is megtudjátok, hogy mi a ti nevetek igazán, valójában – az Örökkévaló számára. Így is legyen! Ámen.
Fohász
Megköszönjük Urunk Jézus, hogy te elkészítetted számunkra az elrejtett mannát és kezünkbe akarod adni a fehér kövecskét is, rajta új nevünkkel. Add meg, hogy fölnőjünk ezekhez az ajándékaidhoz, és megharcoljuk, amikben magunknak kell helytállni hiúságunk, szeretetlenségünk és keményszívűségünk ellenében. Imádkozunk az aratókért, akik a nagy hőségben jövő évi kenyerünkért dolgoznak. Imádkozunk a sokfelé ebben a pillanatban is helytállókért kórházakban, vasúton, erőművekben – s tőled kérjük, hogy őrizd meg ezt a világot minden ártalmas és pusztító erőtől! Ámen.
