Mindenkinek van valamilyen “rendszere” – de nem mindegy, milyen. Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

Igehirdetés 2022. július 24.

Egy kis rendszerelmélet

Lekció: Róm 8,1-11

Textus: Róm 8,1-2

„…Nincsen azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak, akik nem test szerint járnak, hanem Lélek szerint – mert a Jézus Krisztusban való élet Lelkének törvénye megszabadít engem a bűn és a halál Törvényétől…”

Igehirdetés

Hatalmas könyv a Biblia. Ezerötszáz oldala miatt már mennyiségi okokból is rendre beletörik a kése megannyi nem igazán odaadással kereső, a szellemi és hitbeli életbe csupán kíváncsiságból bekukkantónak. Érdeklődnek persze sokan, mi ez a könyv – ám az átlagos olvasó egyhuszad ekkora „irodalmi vállalkozásba” sem szívesen fog: gyermekkorában a képernyő és a számítógép igézetébe került, s immár egész életére ott is marad… „Elolvasni” a Szentírást persze valóban szinte lehetetlen – könyveinek óceánját egyáltalán áthajózni leghamarabb jó három évnyi napi penzummal, megfelelő kimért adagokban, komoly odaszánással képes valaki.

Lehet az szülői, nagyszülői hagyomány vagy egyéb életpélda, netán „kulturális” tananyag is, ami kapcsán először kézbe vesszük – ám önmagában ezek egyike sem biztosítja, hogy értelmesen és hasznosan olvasni is tudjuk. Még biciklizni sem lehet megtanulni, csak elegendő gyakorlással: akkor viszont kialakul „valami” – a lélektan percepciós és mozgásos idegrendszeri sémákat emleget – ami révén már ura lehet valaki a kerékpárnak. Mondhattunk volna azonban mester-hegedűt vagy agysebészetet, de éppúgy országos közhatalmi kormányzó-képességet is.

A tudományos, ám köznapi értelemben meglehetősen rossz ízű „séma” kifejezés helyett jómagam a rendszer fogalmára találtam, ami mindig újra segít tájékozódnom a bonyolult közlekedésben, amit a Biblia értelmezése jelent úgy laikusnak, mint szakembernek – éspedig kifejezetten személyes értelemben. Milyen egy „személyes rendszer”? Helye van benne az egyén érzelmeinek és még mélyebb, ösztönös tudásainak éppúgy, mint a gondolkodás általános logikai törvényeinek – főleg rendelkezik azonban egy emberi lélek arculati jelleggel bíró, mindenre kiható és meghatározó „legfőbb értékeivel” – akár úgy is mondhatjuk, kristályosodási pontjával. Rendszere van ilyen értelemben egy jó tanárnak, de egy jó szülőnek és egy szakavatott tudósnak vagy kreatív művésznek is – ami azt jelenti, hogy részéről elismeri a valóság minden lehetséges szintjét, létrehoz benne valami új, tényleges értéket és közben nem keveredik önellentmondásba, vagyis megőrzi úgy intaktságát, mint személyes jellegét.

Ennek ellentéte a léhaság, a dolgok komolyan nem vétele. Az a számító haszonlesés, amiből kizárólag egyéni élet-nyereséggel szokás kijönni, s az illetőnek ráadásul mindig igaza van mindenkivel szemben. Áldozat és helytállás, komoly teljesítmény vagy hozzáértés természetesen sehol, csupán előnyök és sikerek, főleg persze szerzés és felhalmozás, ám az nagyon – s mindez a felső c-én hangoztatott erkölcsök közepette.

A Biblia „rendszerét” számomra a benne megszólaló, és folyamatosan érintett istengyermekség témaköre jelenti, mely minden egyebet fölülír, ami benne szerepel. Egy nép évezredes történelme, királyainak harcai, költészete, imádságai és igehirdetés-irodalma kizárólag azt járja körül, mit jelent a kimondhatatlan „létezvén létező” Vagyok-hoz tartozni: mik ennek az elképesztő ajándékai, ugyanakkor csapdái és veszélyei, mindenekelőtt pedig és mindennél meghatározóbb módon elengedhetetlen erkölcsi feltételei. Részemről ennek jegyében olvasom könyveit, s minden egyes szavánál újra azt kérdezem: mit mond ebben a tekintetben s hogyan kell akkor megváltoztatnom életem.

Szinte látom a bólogató igeneket, elsősorban „vallásos” emberek részéről – csakhogy a dolgot nem lehet ilyen könnyen elintézni. Az istengyermekség valódi lényegét a Szentírás ugyanis a názáreti Jézus személyében mutatja fel – márpedig tudjuk, hogy a golgotai hegyen vér folyt. Ami ott történt, az a világtörténelem páratlan áldozata volt, amit semmi mással helyettesíteni, de még párhuzamba vonni sem lehet. A Jézus tényleges „követésének” jegyében ezért a hit már nem kegyes hagyomány, vagy dekoráció, toll a kalapunk mellett, nem is társas mosolygás az orgonaszó után vasárnap ráérő embereknek, még csak nem is történelmileg bevált ideológia, hanem élet és halál dolga. Olyasmi, amitől a ravaszul haszonleső „fejlett élettechnika” a lehető legtávolabb áll, de még az üdvöt az evilági boldogsággal helyettesítő hunyorgásnak és összekacsintásnak sincs hozzá semmi, de semmi köze.

A keresztyénség bölcsőjénél is megindult a föld az emberek lába alatt. Egy kipróbált, ezredéves vallási rendszert, ami elvileg a mózesi Törvény köré épült, felváltott egy új, aminek középpontjában immár Krisztus személye állott. Fölfedeztette velük a szeretetből hozott valódi áldozat örömét, és újra kinyitotta számukra az örökkévalóság komoly, végleges távlatát. Ez a tágas és friss tudás, ami egyáltalán nem állt ellentétben a szent Iratokkal, sőt, minden porcikájában pontosan abból építkezett – ráadásul kilépett a bibliai nép vérségi-leszármazási keretei közül, s elindult a világ népeit újító útjára! (Ézs 49,6)

Mindez „rendszerelméleti” szempontból három, jól elkülöníthető szakaszt tételez fel, mely szakaszok nem csak vallástörténeti korszakokat jelölnek, hanem az ember egyéni lelki fejlődésnek is érlelődési fázisai.

Első közülük az „én” köré szerveződő, naivan élni akaró időszak, ami a gyermekkornak felel meg. A felnövekvő ember fölfedezi ugyan a társas létezés szükségességét, amit először a védelmező és tápláló családban, majd a barátságban él meg, ám ezek a társulások funkciójuk tekintetében alig többek, mint a vadászó falka hasznosság alapú egymás elviselése, rosszabb esetben gang-jellegű összefogása. Igazi ösztön-vezérelt túlélési technika, ami a táplálék megszerzéséről és a fészekmelegről szól, ám tudatosság és végiggondolás alig pislákol benne.

Második szakasz az ideák választása, ami sokféle életutat jelölhet ki, ám ezek valamilyen formában mindig megkövetelik az ösztönök és az „én” korlátozásának képességét. Vezércsillaggá lehet a Nobel-díj elérése éppúgy, mint a korlátlan meggazdagodás, de az irodalmi vagy zenei életben elfoglalt hely vagy akár a cellalakó bűnözők közti „elkövetői rangsor” is, hogy szélsőségeket említsünk: ezek mind valamelyest távlati célok. A közvetlenül énes megnyilvánulások időlegesen korlátozásra kerülnek, hogy egy látomás, valamilyen „álom” beteljesüljön.

Alapigénk a Római levélből már ennek a szakasznak meghaladásával küzd, éspedig egy nála magasabb rendű megvalósítása érdekében. Eddig volt a Törvény és a bűn, mint két nagy pólus számotokra: de most következzék a bennetek lakó Krisztus korszaka, aki visszaadja nektek a teljesértékű életet! „Nincsen azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak, akik nem test szerint járnak, hanem Lélek szerint – mert a Jézus Krisztusban való élet Lelkének törvénye megszabadít engem a bűn és a halál Törvényétől.” (Róm 8,1-2)

Hét hosszú, érvelő fejezet előzi meg ezt a tömör summázatot. Pál aggályos rabbinusi okfejtéssel bontja ki népének fiai előtt: senkinek nem kell rossz lelkiismerete legyen közületek (az akkor ismert világ fővárosa, Róma tizenkét zsinagógája népéről van szó), hogy Krisztus követője lett – éppen ellenkezőleg! Érvelését a szent iratokra történő számtalan hivatkozáson túl a kor divatos görög filozófiájának „test-lélek” szembeállításával is alátámasztja – íme, egy példa a „világiasság” előnyeire – ahol az előbbi alantasabbnak, utóbbi pedig magasabb rendűnek számított. A Városban ezt mindenkinek illett ismernie: ti valójában már egy kiváltságos élcsapat vagytok, nem akárkikhez szólok! A Jézus Krisztusban való élet Lelkének törvénye szabadított meg benneteket, vagyis nektek is van „törvényetek” – nem is akármilyen!

Szemünk előtt születik hát meg egy vallási paradoxon, egy igazi teológiai csemege, amit a dolog természete szerint mindig ellentétek egysége tesz ki: „egy törvény megszabadítottjai!” A szabadság-eszme a babiloni, perzsa, majd görög és végül a római fennhatóság alatt sínylődő nép körében („altörzsfőnökség”, ahogy Ottlik nevezi az ilyesmit a Hajónaplóban) elképzelhetetlenül kierősödött, gyakorlatilag szinte helyettesítette a valódi Isten-hitet. Ez volt az, amiért az akkoriak tényleg meg tudtak halni. S erről most kiderül, hogy a népi mivolt a maga “etnikai” célján túl még a Krisztusban való élet fenséges erkölcsi többletével is megtelhet – így kell értenünk a tömör megfogalmazást: itt a „Krisztusban való élet Lelkének törvénye” szabadított…!

Ha mindez túlságosan elvi fejtegetésnek tűnt volna, noha már éppenséggel a „harmadik szint” leírása volt – akkor lássuk a gyakorlati következményeket! A naiv gyermeki szinten csak túlélési, mondjuk így, egzisztenciális érdekek érvényesek: van otthonod, védősereged, táplálékod – hát viselkedjél. Az un. szocializáció elsődleges iskolája, ami embernél elvileg és törvényileg tizennyolc évig tart. Tegyük hozzá, az élővilágban példátlanul hosszú, és nem meglepő, hogy az infantilizmus megannyi jele survival formákban felnőtteknél is tapasztalható, úgymint korlátlan és tomboló egoizmus, önsajnálat,  valamint különböző dependenciák és fóbiák. Van tehát mivel szembenéznünk, ne szépítsük a dolgot. Egy sereg idetartozó viszonyulást helyszűke miatt még nem is említhetünk, ám mindenki elég jól tudja, mikről lehet szó.

Második fázisunk az ideák, az elvek, bibliai nyelven a „törvény” világa. Amint láttuk, az előbbihez képest valamiféle tudatosulás eredménye, amihez felismerések szükségesek: igen, ez az…! És már bele is szerettünk jószerivel az első igazságba, amit megpillantottunk. Ebben az állapotban, amire egyébként nagyon is szükségünk van lelki fejlődésünkben, hosszabb távon a megcsontosodott, jelszóvá züllött ideológiák csapdája vár ránk. Egyetlen ellenszere a szakadatlan tanulás – okulás saját életünk eseményeiből, és okulás három vagy még több ezer év bölcsességéből – azaz a szent iratok folyamatos tanulmányozása. Ide kell soroljuk, ha nyilván nem is ezen a fokon a jó irodalmat, a klasszikus muzsikát és általában minden autentikus szellemi megnyilvánulást, ami elgondolkodtat és továbblendít emberi elakadottságainkból. A rangsorolás persze szakadatlan éberséget követel, ezt nem is kell hangsúlyozni.

Végül mit mondjunk a „harmadik szintről”, amit esetünkben Pál fejteget? Elérése már önmagában problematikus, hiszen nem akármiről, hanem meghalásról van szó, nyilván jelképes értelemben. Meghalni azonban csöppet sem könnyű – hisz ez egészen lényegi dolgok feladását foglalja magába, kezdve énünkön és úgynevezett elveinken! Olyan nagy és új kezdetről, amikor ezek helyébe tényleg az lép, „aki az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég, aki van, volt és aki eljön, a Mindenható!” (Jel 1,8) Ő a mi „rendszerünk” igazi sarokpontja – benne még a meghalás értelme is a feltámadás. „Ha pedig meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy vele együtt élni is fogunk !” (Róm 6,8)

Ahol ennek az élet-halál vajúdásnak már győzteseként számolhat el valaki saját magáról, ott nagyszerű többletek mutatkoznak. „Isten országa nem evés és nem ivás, hanem igazság, békesség és Szentlélek által való öröm” – mondja az apostol. (Róm 14,17) Pedig, tegyük hozzá, micsoda többlete a mindennapoknak egy jóízű bográcsozás is… Igen, csakhogy itt már más szintről van szó: maradandó „étkezésről”, ha az Úr igéjét, vagy éppenséggel értünk megtöretett testének és kiontott vérének jegyeit vesszük magunkhoz, melyek nem egy pár derűs órára, hanem az örök életre táplálnak! „Munkálkodjatok ne az eledelért, amely elvész, hanem az eledelért, amely megmarad az örök életre, amelyet az Embernek Fia ad majd nektek!” (Ján 6,27)

Tudni kell, hogy e „harmadik szinten” nem egykönnyen lehet megmaradni: ezer tapasztalat szerint „oszcillál” a lélek le és föl, mert nem egy darab fáról van szó, hanem egy létező, esendő emberről egyéni vágyakkal, reményekkel. Ezek valamilyen fokon akkor is követik, ha a fő helyet szíve szerint átadta annak, Akit egyedül illet. Mit tegyen, ha viharban vagy éppen alámerülőben van? Semmiképpen ne gyártson igazolásokat, ne mentegesse magát mások bűneivel sem – hanem fohászkodjon szívéből az Úrhoz lelki ereje megújulásáért! Meg fogja tapasztalni, hogy ő valóban „könyörgést meghallgató, Édesatya, mindenható”  (243. dics.), aki „…közel van a megtört szívűekhez, és a sebzett lelkűeket meggyógyítja” (Zsolt 34,19) – milyen sok hívő tapasztalta már ezt életében!

Bajok esetén mindenkor fölfelé van a kiút: nem szabad engedni, hogy akár emberek hitványsága, akár a világ rosszabbra fordulása lehúzzon abból az életből, amit feltámadott, Krisztusban való életnek lehet nevezni. Mit jelent ez a „fölfelé”? Imádságos áhítatot, önmagunkhoz őszinteséget, lényegében egyszerű és tiszta életet, főleg pedig a szabadon áramló, egyetemes szeretet-energiák „nem akadályozását.” Ezek mindegyike teljesíthető! Ne adjuk búnak a fejünket, ha oszcillálnánk: „…ahol megnövekedik a bűn, ott a kegyelem sokkal inkább bővölködik” (Róm 5,20) – amit pedig úgy kell érteni, hogy még jobban tündököl, ha – élnek is vele.

Mindenkitől elvárható, hogy elismerje, ebben a pillanatban ő hol is áll. Ha pedig ez megtörténik, a többi már gyerekjáték – pontosabban gyermeki bizodalom dolga. (Mát 18,3) Így is legyen! Ámen.

Fohász

„Ó, könyörgést meghallgató

Édes Atya, mindenható,

Ha lelkem hozzád emelkedik,

És a buzgóság szárnyain,

Ajakim óhajtásain

Elédbe érvén reménykedik:

Érzem, hogy az örök élet

Már e földön az enyém lett!

……………………………………………….

Ha templomban megjelenek,

Ahol összesereglenek

Felséges neved imádói:

Velük együtt fohászkodva

Úgy tetszik, mintha vigadva

Ott volnék, hol a menny lakói

A te királyi székednek

Előtte letelepednek.

………………………………………..

Te, ki a szív mozdulásit

Mint a vizeknek folyásit

Szabadon hajtod ide s tova,

Neveld ezt az érzést bennem,

És taníts jól könyörgenem,

Majd egyszer pedig, Mennyek Ura,

Vígy be az egek egébe,

 Imádásod szent helyébe!”  Ámen.

(243. dics. 1, 4-5. v.)