Krisztusban helye van az intésnek, éspedig annak a fajtának, amely szeretetből való s ennek következtében nem egyoldalú. Ne keserítsék meg életünket veszeked-ések, mely magyar szó gyökere az, hogy „elveszek” a másikéból: az nem úgy volt, arra persze nem emlékszel – és egyáltalán, neked nincs igazad! Ne elvenni akarjunk hát a másikéból, hanem éppen ellenkezőleg, adni. Egyedül az ajándékozó típusú kapcsolatok boldogítóak. Erről szól az alábbi igehirdetés.
Igehirdetés 2022. október 9.
Evódiát intem, Szüntikhét is intem
Lekció: Fil 4,1-9
Textus Fil 4,2-3
„…hogy legyenek egy értelemben az Úrban. Sőt, kérlek téged is igaz szolgatársam, légy segítségül ezeknek, mint akik az evangélium dolgában együtt viaskodtak velem, Kelemennel is, és azokkal a többi munkatársaimmal is, akiknek a neve föl van írva az Élet könyvében.”
Igehirdetés
Nincs keresztyén élet, amely soha ne szorulna testvéri helyreigazításra. Ha mégis valahogy „tökéletesek” lennénk, akkor azt lehetne mondani: ne legyél már olyan bántóan igaz – amint akadhat példa bizony ilyesmire is. Pál hitbeli harcai idején, amikor a származásukkal dicsekedő tévtanítókkal küszködött, a körülmetéltség számított ennek éspedig a pogány-keresztyének körülmetéletlen állapotával szemben. Szinte példátlanul súlyos ítéletet mond Pál a magukat ilyen alapon „tökéleteseknek” gondolók felett (Fil 3,2-11) és kifejti, Krisztus követésében milyen értelemben lehet bárki is az.
Itt most mégsem valami magas teológiai eszmefuttatásról van szó, hanem két asszony civódásáról. Vélnénk, mindennapi történet – ám belekerült a Szentírásba, mégpedig név szerinti említéssel: „Evódiát intem, Szüntikhét is intem, hogy legyenek egy értelemben az Úrban” – ami azért több kettőnél. Abban az összefüggésben különösen, hogy pár sorral utána olyanokról hallunk, akiknek „…neve föl van írva az Élet könyvében!”
Megkeseríti emberek életét a családi vagy más viszály, ám a Szentírás egésze alapján bátran kijelenthetjük, szinte mindig súlyosabb ok húzódik ezek mögött. Micsoda? Üresség, egyfajta vákuum, méghozzá nem csupán lelki, hanem szellemi tekintetben: aki nem „keresi az Urat”, mégpedig teljes szívéből, teljes lelkéből és teljes elméjéből (Ézs 9,12-13 2Krón 12,14 2Krón 15,4), annak csak ez marad – életpótlékul… Csaták, vergődések, hát mögötti beszéd, pletyka szárnyára bocsátott vádak, mind-mind az értelmes megbeszélés és egymás szempontjainak méltánylása, tekintetbe vétele helyett: ez nem csak szomorú, de üdvösségellenes is, mert az „élet” helytelen fokozása annyi, mint az élet eltékozlása. Nem szabad drámázni, ha mégoly jól esik is. Boldogságunkért megharcolni lehet, sőt ki sem kerülhetjük – ám annak belül, a szívünkben, s nem egymás közt kell lezajlania. Eredményeket kizárólag magunktól várhatunk, de figyeljük meg: amint akadnak ilyenek, lesznek váratlan és nagyon hathatós segítségek is. Felülről is, sőt, elsősorban onnan – s attól kezdve minden más fényben jelenik majd meg.
Az apostol jól ismeri a filippi gyülekezetet, hiszen maga alapította második missziói útján. Ez az evangélium első európai állomása, az első megtért pedig egy bíborárus asszony, Lídia volt. (Csel 16,14) Az ottaniakhoz írt levelében említett Evódia neve „Jó illatot”, Szüntikhé pedig „Együtt-munkálkodót” jelent – ők a gyülekezet diakonisszái lehettek, akik sokat szolgáltak és feladatot is kaptak. A köztük kialakult személyes feszültségnek azonban híre ment.
Világméretű „evangéliumi projektje” közepette az apostolnak Efézusból (a mai Törökországból) gondja van rájuk. Emberi gyarlóságok nagyon is árthatnak a szent ügynek: kihatnak mások hitére! Ha csak gyermekeinkre és unokáinkra gondolunk, milyen példát hagyunk rájuk, már őértük sem maradhatunk meg keményszívűségünkben. Meg kell békülni „testvéreinkkel” – ez alapkövetelmény.
Evódia és Szüntikhé legyenek „egyenlő indulattal” – ami méltányosságot, sőt nagylelkűséget jelent. Milyen más lenne a világ, ha ennek akár írmagja is megjelenne bizonyos helyzetekben! „Egyenlő indulat” pedig ott van, ahol az emberek pontosan úgy szeretik egymást (nem jobban és nem kevésbé), ahogyan önmagukat – továbbá semmi olyat nem cselekszenek másokkal, amit maguknak sem kívánnak! (Luk 6,31) Urunk Jézus összefoglalta ezt számunkra a „Nagy parancsolatban” (Mát 22,36-40) – s aki elutasítja, csak magára vethet élete további szükségtelen gyötrelmeiben. Megváltónk nem eltörölni jött a törvényt és általában mindazt, ami az ószövetségi prófétáknál és iratokban van, hogy szabályozzák mindennapjainkat, hanem érvényes, élő tartalommal, Lélekkel megtölteni – ez pedig a szeretetben valósul meg Isten iránt, nem is akármilyenben (5Móz 6,5 3Móz 19,18), s szeretetben embertársaink iránt is.
Erről a kettős-egy útról nincs, aki le ne térne. „Megbotlanak a legkülönbek is…” (Ézs 40,30) – olvassuk, ami nem fölmentés viselt dolgainkra, hanem jótékony figyelmeztetés: folyamatos éberségre van szüksége a legkiválóbbaknak is. Pál ennek jegyében inti a két asszonyt, mert „Krisztusban helye van az intésnek, helye van a szeretet vigasztalásának, helye van a Lélekben való közösségnek.” (Fil 2,1) Tudnunk kell elfogadni a szeretettel mondott intést, hisz javunkra van. Megbánnánk, ha nem tennénk. Milyen kár, amikor lepereg, marad a kemény szív, s marad vele együtt a rombolás!
„Kérlek téged is, igaz szolgatársam, légy segítségül ezeknek…” Mert van rossz segítség is. Emberek a saját sebeikből és kudarcaikból kiindulva igazolni akarják azokat, mintegy maguknak adnak „tanácsot” – az eredmény pedig nem csupán a más életébe történő illegitim beavatkozás (amiért esetleg még pénzt is kérnek), hanem olyan maradandó változás, amit már nem lehet többé jóvátenni. Fejét levágni csak egyetlen egyszer lehet valakinek – s ha a hasonlat erős is, de ébresztő. Üdvöt pénzen biztosan nem lehet vásárolni.
Amikor az apostol igaz szolgatársát említi, betű szerint „igavonó társat” mond. Kitartásról, dacos helytállásról van tehát szó, vagyis az illető, akinek nevét nem tudjuk, nem volt változó kedélyű ember, ha pedig születése szerint mégis az lett volna, kinevelte magából. Egy szentendrei művész összefoglaló életmű-kiállításán írta valaki a vendégkönyvbe: „Konok helytállás” – mert a vezérmotívumok és alapvető irányultságok valóban nem változtak évtizedeken át. Komolyságnak is nevezhetjük azt a következetességet, ami nélkül említésre méltó teljesítmény valóban elképzelhetetlen, s nem csak a képzőművészet terén. „Isten megfizet mindenkinek cselekedetei szerint: örök élettel azoknak, akik a jó cselekedetben való kitartásukkal dicsőséget, tisztességet és halhatatlanságot keresnek; azoknak pedig, akik viszálykodnak, ellenállnak az igazságnak és a hamisságot követik, haraggal és bosszúállással.” (Róm 2,6-8)
A két asszony apostoli intésének legszebb lelki magaslata mégis az, amikor emlékezteti őket azokra, „…akiknek a neve föl van írva az Élet könyvében.”(Fil 4,3 Jel 20,15) Ennek említésekor olyasmi járja át a szívünket, mint a tanítványokét járhatta, amikor a hegyen Jézus arca szemük láttára elváltozott (Márk 9,2-3) „…ruhája olyan tündöklő fehér lett, amilyenre ruhafestő nem tud fehéríteni a földön…” A Jelenések könyve is tud az élményről: „…tekintete olyan volt, mint mikor a nap teljes erejéből ragyog…” (Jel 1,16) és „szeme tűz lángja, fején sok ágú korona…” (Jel 19,11-12) Ez a szemlélő tanítvány lelki elváltozásának dokumentuma – s mint ilyen, mindennél fontosabb, mert fölülírja hitetlenségünket, miszerint a világ és az emberek mindenkor azok maradnának, akik: lám, asszonytól született arcán igenis megjelenhet Isten fénye és világossága! (1Móz 33,10 Ján 11,4)
„Beírva lenni az Élet könyvében” annyi, mint tudni erről a fényről, sőt mindenkor élvezni világosságát. Hetes eső idején is, ködben és rossz kedvben is. Amikor zsákutcába manővereztük magunkat. Amikor üvölt a csend, amikor kilátástalan a világ állása. Mindig és mindenhol. A hozzá visszatérők ismerik, s tisztában vannak vele, hogy több az életnél. Ez az egyetlen igaz vallás. Nem érdemes mást keresni, nincsen. Urunk Jézus ennek jegyében adta oda harminchárom fiatal évét az Örökkévalónak – s aki csak részben is megértette e titkot, mindig ebből él már. Forrásból, amely ki nem apad, hanem gyógyítóan (!) adja és adja az élet vizét. (Ez 47,1-12 Jel 7,17)
Nem nehéz észrevenni, ha mégis más erők mozgatnak bennünket. Ilyenkor sebeket osztunk, embereket elkedvetlenítünk, minden kényelmetlen és ellenséges. Otthon helyett családi tűzfészek, egymás megtalálása helyett elvesztése – a világban hazugság és öldöklés: ezen a téren évezredek óta nincs változás. Senki ruhája nem változik el, arca nem ragyog, tekintete nem napfényes – pedig nem kellene így maradjon. Eljöhet hozzánk az „ég felhőivel”, akinek tekintete olyan, mint amikor a nap teljes erejéből ragyog! (Márk 14,62 Csel 1,9-11)
Hát ragyogjon a mi szívünkben is. Hívjuk őt, kérjük és várjuk: nem fog elutasítani. Filippibe egy Lídia nevű asszony lelkén át érkezett meg, aki befogadta az apostol tanítását – aztán Pál további látogatásain és levelein át még többször – miért ne érkezne el egyszer hozzánk is? „Evódiát intem, Szüntikhét is intem, hogy legyenek egyenlő indulattal az Úrban” – igen, erre is szükségünk lehet. Eljöhet hozzánk ő intése révén is, hogy megigazítsa kizökkent életünket! (Róm 8,30)
Nincs ugyanis keresztyén élet, amely soha ne szorulna testvéri helyreigazításra. Csak legyen, aki meghallja, még akkor is, ha éppenséggel nem „Jó illat” és nem „Együtt munkálkodó”, azaz Evódia és Szüntikhé volna a keresztneve. Krisztusban helye van az intésnek, éspedig annak a fajtának, amely szeretetből való s ennek következtében nem egyoldalú. Ne keserítsék meg életünket veszeked-ések, mely magyar szó gyökere az, hogy „elveszek” a másikéból: az nem úgy volt, arra persze nem emlékszel – és egyáltalán, neked nincs igazad! Ne elvenni akarjunk hát a másikéból, hanem éppen ellenkezőleg, adni. Egyedül az ajándékozó típusú kapcsolatok boldogítóak! Milyen kár, amikor ez csak a születésnapokra meg karácsonyra és egyéb ünnepekre korlátozódik – holott elég egy gesztus, egy jó szó, s már ünneplőbe is öltözik enyémmel együtt a másik szíve is!
Végül pedig: honnan merítsünk erőt mindehhez? Abból, hogy nevünk be van írva az Élet könyvébe! Nekünk nem csupán üdvösségünk „lesz”, hanem már van – ezt jelenti ugyanis hívő embernek lenni. Erre vonatkozó bizonyosságunkat erősítik a kinyíló igék és a szent sákramentumok – éljünk is velük. S akkor nem fognak elhalványulni a fénylő betűk, amikkel a mi nevünk is föl van írva az Élet könyvében, s lesz erőnk „egyenlő indulattal” lenni mások iránt. Így is legyen! Ámen.
Fohász
„Mikor a hetven tanítvány visszatért, örömmel jelentette: Uram, még az ördögök is engedelmeskednek nekünk a te nevedre! Ő pedig ezt mondta nekik: Láttam a Sátánt villámként leesni az égből. Íme, hatalmat adtam nektek, hogy kígyókon, skorpiókon tapodjatok, és az ellenség minden erején, és hogy semmi ne ártson nektek. De ne annak örüljetek, hogy a lelkek engedelmesek nektek, inkább annak örüljetek, hogy a nevetek föl van írva a mennyben.” (Luk 10,17-20) Add meg Urunk, hogy mi is ennek örüljünk mindenkor! Ámen.
