Zaklatott időkben is megbékélés

Zaklatott időkben is megbékélés

Észrevenni, hogy a hit mindennél fontosabb ügy életünkben. Ez az alap, a kiindulás. Aztán, hogy a világ nem fekete-fehér, az emberek nem csak jók vagy rosszak – de Isten szeretetének drága tárgyai is: micsoda könnyebbség már így tekinteni rájuk! Ne maradjunk meg nehezteléseinkben, a „kettes szám alapú logika” harcaiban, hisz magunk is kegyelemből élünk – ez a gondolat segít majd továbbhaladni életünk nem mindig könnyű útjain. Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2022. október 2.

Zaklatott időkben is megbékélés

Lekció: 2Kor 12,11-21

Textus: 2Kor 2,5-8

Ha pedig valaki megszomorított, nem engem szomorított meg, hanem – hogy ne túlozzak – részben titeket mindnyájatokat is. Elég az ilyennek az a büntetés, amit a többség mért rá. Most viszont inkább bocsássatok meg neki, és vigasztaljátok meg, hogy a túlságosan nagy szomorúság valamiképpen meg ne eméssze az ilyet. Ezért kérlek titeket, tanúsítsatok iránta szeretetet. Akinek pedig ti megbocsátotok, annak én is megbocsátok.”

Igehirdetés

Az emelt, néhol csaknem feldúlt hang megállítja az embert. Nem szoktunk ilyet hallani Páltól, aki Krisztus ügyében egymaga többet tett a tizenegy apostolnál együttvéve, s olyan gyönyörűséges írásai vannak, mint a „Szeretet himnusza” (1Kor 13,1-13), vagy éppen a Filemonhoz gyöngéd jósággal írt levél. Itt személyes sértettsége („megszomorítása”) ügyében magyarázkodik és érvel, ami példátlan a szent iratokban. Ám azt kell mondjuk, még ekkor is az ügy van számára előtérben, nem pedig az ő ego-ja, ami egyébként nem akármekkora volt. Ha más alkat lett volna, talán sosem jut el az evangélium Európába – megmarad egy parányi zsidó szektának Közel-Keleten. Jelenleg éppen a korinthusiakkal küszködik, egy vélhetőleg nagyon is viharos gyülekezeti történés utólagos tisztázása kapcsán.

Krisztushoz vezette az ottani zsinagóga népét, akikhez megtértek is számosan csatlakoztak a kikötőváros etnikailag vegyes népéből, s most (az ő szavát egy másik leveléből idézve) „…én szültelek titeket, s fájdalommal kell újra megszüljelek.(Gal 4,19) A közösség friss keresztyén hitét ugyanis megzavarták Jeruzsálemből érkezett törvényeskedő atyafiak, és Pálnak súlyos személyes támadást kellett elszenvednie valamelyiktől a gyülekezet jelenlétében. Az eseményre szinte csak félszavakból tudunk következtetni, nincs meg pontos leírása – ám ahol a viszálykodás uralkodik el egy közösségben, ott „Apollüon” azaz a Szétdobáló győzött. (Jel 9,11) Bizony, dörzsöli kezét a Sátán, amikor embereket, főleg hívő embereket egymással szembe tud fordítani családban, gyülekezetben. Ne engedjünk neki! Még mielőtt kihatna, állítsuk le a munkáját magunkban, ami első fokon sértettségünk és hiúságunk félretevéséből áll. Nem könnyű lelki gyakorlat, ám kötelező – mert a háborgó lelkület csak rombolni tud. A nem-viszálykodóval nem lehet viszálykodni” – tartja a Konfuciusznak tulajdonított mondás, mely sokfelé gyógyíthatna igazságával, ha meghallanák.

Van persze olyan része minden konfliktusnak, ami nincs a hatalmunkban, ezt tudomásul kell venni – nekünk csak a saját portánk előtt lehet söprögetni. Ebben a tekintetben fontos az általunk is gyakran idézett régi ima: „Uram, adj erőt, hogy megváltoztassam, amit meg tudok, adj alázatot, hogy elfogadjam, amit nem tudok – és adj bölcsességet, hogy meg tudjam különböztetni a kettőt!” Pál ennek a próbának meg tudott felelni: nem vitatkozott tovább a „hallgatóság romlására” egy ponton túl, mikor nyilvánvaló lett előtte, valójában miféle erőkkel is áll szemben. (2Tim 2,14) Minden bizonnyal elhallgatott (1Tim 6,3-5), sőt el is hagyta a várost és visszament Efézusba. Úgy tűnhetett, az ellenfél győzött. A korinthusiak viszont később belátták, hogy „beférkőzött hamis atyafiakról” volt szó (2Kor 11,26 Gal 2,3), s hívták Pált, térjen vissza s folytassa köztük tanításait.

Semmi túlzás nincs abban, hogy azokban az években Földközi-tenger szerte zaklatott idők járták. A Római birodalom Augustus-i fénykora leáldozott, az utána támadt belső feszültségeket a sokkal kevésbé tehetséges (vagy éppenséggel dühöngő őrült, Néró típusú) császárok csak vérbefojtásokkal tudták kezelni. Rettegéssel teli várakozás, egy fajta megváltó utáni sóvárgás járta be a szíveket – valami rejtőzött az idők méhében, sokan érezték – ám senki nem tudta pontosan, micsoda és hogy jön majd el. Kereskedők, tolvajok, kígyóbűvölők mellett vallási megszállottak is járták a Mediterráneumot, utóbbiak mind hirdettek valami „utópiát” – ám ezek közül egyetlen volt, éspedig pontosan a Pál apostol látta vízió, ami a történelem tanúsága szerint messze ható módon meg is valósult. Akkoriban még nem látszott ez – éppen csak a „lövészárok harcok” folytak, aminek mi is tanúi vagyunk ebben a levélben.

Korinthus züllött város volt, két fontos kikötővel az Égei és az Adriai-tengert elválasztó keskeny, 6 km-nyi földsáv két oldalán, köztük nagy szárazföldi kereskedelmi forgalommal. Akkoriban még nem létezett a sziklába vájt Korinthoszi csatorna, ami egyébként Türr István és Gerster Béla tervei szerint épült meg 1881-1893-ban, s ma is hajózott, pazar mérnöki alkotás. Csaknem akkora piactere volt a városnak kétezer éve, mint akkoriban Athén antik agórája volt – sarkában a fél méter magas, három méter átmérőjű, kör alakú kőpadlattal, ahonnan a szónokok szólhattak a néphez, mivel a közélet az agórán zajlott. Nagy élmény volt jó egy évtizede turistaként megállnunk a változatos boltépületek sokutcás piacterén, főleg pedig az említett „szószéken”, ahol egykor maga Pál apostol is tanított…!

Efézus ennél még jelentősebb, Rómával vetekedő világváros volt pompás templomokkal, messze földön híres könyvtárral, s olyan szabadtéri színházzal, aminek akusztikáját ma is csodálják, s ahol valamikor órákig eksztázisban ordított az ezüstművesek által fölheccelt tömeg Pál és Silás ellen Diána istennő csodatevő (szuvenírként eladható) ezüstszobrocskái védelmében… Ma Kushadaszi a neve Törökországban: ennek kiásott, romjaiban is nagyszerű maradványai szintén fölkereshetők – Pál itt összességében két éven át tartózkodott.

A tanulságok levonása nem nehéz. Az ember életében döntő jelentőségű a hit, amit ma tudományos terminológiával „identitásként” szokás megjelölni. Vannak, akik gyakran váltogatják önazonosságukat, mert az hasznos számukra – gondoljunk a bűnözők név-változtatásaira. Mások viszont teljesen identitás nélkül, úgynevezett szabadon élnek, legfeljebb dühösen elutasítanak mindent és annak ellenkezőjét: ez is egy élettechnika. Rám ne számítsatok, én vagyok – én! Végül vannak a küzdők, akik hozzáfogtak egy „életfa” ápolásához, személyiségük folyamatos és tudatos kiműveléséhez – ők szükségképpen szenvednek. Néha nem is akárhogyan: „Az asszony fájdalomban van, amikor szül, mert eljött az ő órája, de mikor megszüli gyermekét nem emlékezik többé a fájdalomra, mert örül, hogy ember született a világra.” (Ján 16,21)

Hitünket a mindennapok természetesen kikezdik. Kisebb gyűrődéseket mindenkinek naponta kell elviselnie, de vannak közepes, sőt egészen nagy súlyú próbák is: ezekben derül ki, tulajdonképpen hol is állunk. Aki a hit útján jár, annak nem gyengítik Megváltónk iránti szeretetét, sőt, éppenséggel erősítik a bajok. Pontosan erre biztatja az apostol a korinthusiakat is – nagy vajúdáson mentetek át, hát a bajok még közelebb vihetnek titeket Krisztushoz. Nem konvencionális értelemben, hogy akkor most már mindenkinek mindenben igazat adtok, ez volna részetekről a „szeretet” – hanem odahallgató vezetettség dolgában: Remegve és ámulva mondta: Mit akarsz Uram, hogy cselekedjek…?” (Csel 9,6-9) Ha a próbák ezt eredményezik, akkor elérték rendeltetésüket!

Aztán kiderül, hogy a világ nem fekete-fehér. Pártpolitikai szinten ugyan valamennyire érthető: vagy a mi oldalunkon állsz barátom, vagy ellenfelünkén! De még ott sem lehet ez a „kettes szám alapú logika” végleges, hisz vannak ügyek, amik fölötte állnak, melyik „sport-egyesület” nyerte éppen a bajnokságot. Ilyen a szülőhazánk, ilyen a családunk – és mindenképpen ilyen Isten királyi uralma! Egy ember bizonyos tulajdonságai lehetnek számunkra rokonszenvesek, más tulajdonságai pedig nem – ám az illető maga ezeken túl (!) minden bizonnyal még Isten kegyelmes szeretetének is tárgya – ezt a szemléletet hívhatjuk „hármas szám alapú logikának.”

Tágabban érteni a világot annál, mint hogy valaki engem hátráltatott vagy akár személyesen megsértett, túllépni a szűkkeblűségen, a világ abszolút szubjektív szemléletén – ez derül ki Pál írásban adott tanácsaiból, amikor az őt megtámadó (és valószínűleg utóbb a gyülekezet által kiközösített) felől ír: Ha pedig valaki megszomorított, nem engem szomorított meg, hanem – hogy ne túlozzak – részben titeket mindnyájatokat is. Elég az ilyennek az a büntetés, amit a többség mért rá. Most viszont inkább bocsássatok meg neki, és vigasztaljátok meg, hogy a túlságosan nagy szomorúság valamiképpen meg ne eméssze az ilyet. Ezért kérlek titeket, tanúsítsatok iránta szeretetet. Akinek pedig ti megbocsátotok, annak én is megbocsátok. Mert amit én megbocsátottam, ha volt mit megbocsátani, az tiértetek volt Krisztus színe előtt, hogy rá ne szedjen minket a Sátán. Az ő szándékai ugyanis nem ismeretlenek előttünk! (2Kor 2,5-11)

Ezekből a sorokból kiderül mit is jelent, hogy Isten országa nagyobb ügy bármiféle emberi csetepaténál: „Krisztus színe előtt” állva nem lehet nem megbocsátani – főleg akkor, ha el is vette az illető már méltó büntetését. Tudjuk, hogy ez mégsem megy egykönnyen. Miért? Mert az ember szívében – jó esetben – nem tárgyak és kődarabok tanyáznak, hanem folyamatok zajlanak. Az élet addig tart, amíg „történik” – mozgás és változás nélkül megszűnik! Erre utalt lelki tekintetben maga Jézus is, amikor kora szent embereit „meszelt sírokhoz” hasonlította, amelyek kívülről szépnek látszanak, ám belül ott a halál mozdulatlansága, sőt tisztátalansága. (Mát 23,27) Bizonyos idő kell, amíg képesek vagyunk túllépni mások vétkein – de eljön a pillanat, amikor nem szabad többé szívünket megkeményíteni. „Elég az ilyennek az a büntetés, amit a többség mért rá. Most viszont inkább bocsássatok meg neki, és vigasztaljátok meg, hogy a túlságosan nagy szomorúság valamiképpen meg ne eméssze az ilyet.”

Ilyesmire ott képesek emberek, ahol életük idejét nem a szerzés alkalmának, még csak nem is élmények gyűjtésének, hanem Isten közvetlen és szent ajándékának tekintik. Minden nap és minden óra az ő jóságának megnyilvánulása. Igen, az, hogy egyáltalán létezünk: „Csak az Isten nagy kegyelme, hogy még nincsen végünk.” (Sir 3,22) Ebben kell megerősödnünk! Ne sajnáljuk az időt – bőségesen visszatérül, amit az ő keresésével töltünk. Azonnal lesz erőnk fölülemelkedni mindazon, amit nincs hatalmunk megváltoztatni, ám rongálják pszichénket – ha csak egyetlen percet is naponta, igazán a „Krisztus színe előtt” töltünk! Aki kipróbálta, tudja, hogy ez így van. Legyen is mindenkor.

Észrevenni, hogy a hit mindennél fontosabb ügy életünkben. Ez az alap, a kiindulás. Aztán, hogy a világ nem fekete-fehér, az emberek nem csak jók vagy rosszak – de Isten szeretetének drága tárgyai is: micsoda könnyebbség már így tekinteni rájuk! Ne maradjunk meg nehezteléseinkben, a „kettes szám alapú logika” harcaiban, hisz magunk is kegyelemből élünk – ez a gondolat segít majd továbbhaladni életünk nem mindig könnyű útjain. El ne feledjük sosem, hogy Isten Fia meghalt értünk a Golgotán: merítsünk erőt szeretetéből minden nap, minden órán – egészen életünk utolsó percéig. Mások lesznek a küzdelmeink, de mások lesznek még a győzelmeink is. „Megvigasztalt emberekké” válunk, ahogy Pál nevezi az életnek ezt a nagyszerű többletét, sőt: másokat is tudunk majd vigasztalni ezzel a vigasztalással – ezekben a zaklatott időkben is! Így is legyen. Ámen.

Fohász

Már keresztem vállra vettem, s érted mindent elhagyok,

Mindenem vagy, árva lettem, honja vesztett szív vagyok:

Vágyat, célt a múltnak adtam, nincs már bennem vak remény,

Mégis gazdag úr maradtam: Isten és a menny enyém.

Ember bánthat és zavarhat: szíved áldott menedék,

Sorsom próbál és sanyargat: édes csenddel vár az ég.

Nincsen búm, mely könnyet adjon, míg szerelmed van velem,

Nincs öröm, mely elragadjon – hogyha nem benned lelem.

Lelkem, teljes üdv a részed, hagyd a bút s a gondot el,

Légy vidám, ha meg-megérzed: tenni kell még s tűrni kell.

Gondold el: ki Lelke éltet, milyen Atya mosolya;

Megváltód meghalt teérted – mit bánkódnál, menny-fia?

Kegyelemből dicsőségbe szállj, hited majd szárnyat ad,

S az örök menny fénykörébe bévezet majd szent Urad.

Véget ér itt küldetésed, elszáll vándor életed,

Üdvösséggé lesz reményed, égi látássá hited!”  Ámen.

                                                                          (426. dics. 1-4.v.)