Életpályán való elakadás, anyagiak felőli aggódás, párkapcsolati feszültség, a világ veszélyessé fordulása mind-mind „ventilálásra” vár. Számos lelkileg frusztráló tényezőt csak részben és időlegesen tud egyáltalán enyhíteni társas élet, barkácsolás, kirándulás, utazás. Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2022. november 13.

Ventilálók

 

Lekció: 2Móz 31,1-11

Textus: Zsid 10,14

„…örökre tökéletessé tette a megszentelteket…”

 

Igehirdetés

A hívők olykor nem értenek egyet egymással, mert ők olyan precízek és okosak. Akadtak már hitviták a világ történetében, ezt tudjuk, sőt, vannak is – a démoni módon pusztító vallásháborúkról (zajlik néhány ma is), most ne is beszéljünk. Szomorú, mert a valóban hívőket sokkal több köti össze, mint ami elválaszthatná – s közülük a keresztyénekre ez különösen is igaz. Ritka kivételtől eltekintve egyáltalán nincs a világon vallás, amely az írott hagyományához híven bármely háborúságot valaha is szentnek nevezhetne, vagy akár normális, elfogadható állapotnak tekintene. Krisztus áldozata pedig különösen is magasabb világba vezet minket a földi marakodásokból, a pénz és a hatalom különböző „történelmi konfliktusaiból.” Aki egyáltalán fölfogta már, mi történt a Golgotán, az soha többé nem él úgy, mint azelőtt.

De lássuk a részleteket. Két egészen különálló területről kell gondolatilag merítenünk, amiknek azonban összekapcsolása emberi életvezetésünknek mégis kulcsügye, valójában üdvösség-kérdése. Tökéletes „szemléltető eszköz” a témához mai lekciónk (2Móz 31,1-11) – ahol szó esik az emberi hozzáértésről egyfelől, és Mózesnek a hegyen adott, „Isten ujjával írt” törvénytábláiról másfelől. Hogyan jönnek ezek össze, kérdeznénk – hisz előbbi alapja és mértéke az un. józan ész: aranyat, ezüstöt, rezet önteni, drágaköveket vésni és csiszolni, fát faragni akár a szent hely tartozékai kapcsán is elsősorban értelmet, tehát szakmai tudást és józan végiggondolást kíván – itt a butaság az, ami semmiképpen nem tűrhető. Egészen más szint (nota bene: hegyen is történik!), hogy valaki Istenre figyel s mintegy a kezébe kapja az ő akaratát – ehhez hit, nyugodtan mondhatjuk úgy is, hogy erkölcs és megszentelődés szükséges.

Két külön világ tehát: Becalél és Oholiáb dolga az iparosmunkák minőséggel történő elvégzése a szent helyen – a Lévi törzséből való Mózesé pedig az Úrra figyelni, az ő akaratát megtudni és népével tudatni: így válhat a szent sátor és valamennyi tartozéka nem csupán a rituális áldozat bemutatásának, hanem az Istentől való áldott, lelki megtisztulásnak is helyévé.

Mondhatnánk persze, hol van az már, évezredekre tőlünk – de nem így van. Mindennapjainknak is ez a két színpada: éljük a magunk hétköznapi életét, amihez mindenféle okos hozzáértés kell (kellene), hisz háztartást vezetünk, munkahelyen dolgozunk, párkapcsolatot élünk, gyermekeket nevelünk – ugyanakkor folyton rászorulunk a „fölfelé tájékozódásra”, az Úr igéjével élésre, mert sem a tudásunk, sem pedig erkölcseink nincsenek azon a tisztultsági fokon, hogy elérjük az Istentől embernek szánt üdvöt. Mindkét helyen szakadatlan tanulás, olykor vergődés embernek lenni – ám létezik „szent küzdelem” is, amint Jákob éjszakai harcában világosan látszik (1Móz 32,23-31), s ahol az eredmény valóban földi jó és üdvösség, mégpedig – egyszerre!

Ez egyszersmind azt is jelenti, hogy értelem és hit szükségképpen kéz a kézben járnak – sőt, utóbbi (jól értett!) primátusával nagyszerű eredményhez is vezetnek. Szó sincs persze intézményes és jogi értelemben vett papi uralomról vagy annak akár igazolásáról sem, mert az előbb-utóbb hatalmi összeesküvéssé züllik – itt valami egészen más, az emberi lélek két igen fontos funkciójának együttműködése a tét. A hit nem jó értelem nélkül, mert vakbuzgósággá lesz, az értelem pedig látjuk, önmagában végül oda vezet, ahol fényes civilizációnk jelenleg tart – ezért fontos a két teljesen önálló isteni ajándék „szövetsége.”

Van itt azonban egyéb megfontolni való is. Miért modern ügy, egyáltalán miért hasznos gondolatainkkal ennyire elvont szférákban mozognunk? Mert a mindennapok poklát pontosan az ellenségeskedések teszik, amik szintén egy lelki funkcióra vezethetők vissza – ez pedig a ventiláció. Olyan fontos, mint a testi lélegzet maga, mely lehet normális, sóhaj vagy éppenséggel fellélegzés-szerű, fojtott, lihegő, vagy akár nikotinnal fertőzött… (Elrémülve látom a gépiesített, elektromos szerkezeteket már fiatalok kezében is!)

A lélektani értelemben vett „ventiláció” lényege azonban, hogy az embernek valahogy meg kell szabadulnia a maga belső feszültségeitől, mérgező lelki párlataitól. Hívhatjuk a műveletet projekciónak vagy családi osztozkodásnak, igazából mindegy – a tartalma mindenképpen az, hogy mindig más a hibás. Kifejezett öröm és felszabadulás, ha van kit okolni frusztrációért, kielégületlenségért, boldogtalanságért – akaratlanul és tudattalanul még gyászért is, mióta nincsenek működő rituálék. (Az ember lelke végletesen meg tud ui. billenni, ha közeli hozzátartozóját, főleg, ha szülőjét veszti el. Manapság „nem trendi” gyászolni, oly autonómok és modernek lettünk – holott a gyászév valamikor egyértelművé tette, hogy „nem ér a nevem”, egész pszichémnek át kell rendeződnie, ami nem megy máról holnapra: ezalatt nem házasodhatok, egyáltalán nem hozhatok nagyobb horderejű döntéseket sem, mert – gyászolok!)

Életpályán való elakadás, anyagiak felőli aggódás, párkapcsolati feszültség, a világ veszélyessé fordulása mind-mind „ventilálásra” vár. Számos lelkileg frusztráló tényezőt csak részben és időlegesen tud egyáltalán enyhíteni társas élet, barkácsolás, kirándulás, utazás. (Meg kell nézni a pesti költők hitveseinek memoárjait, milyen boldogok, ha más párjáról valami igazán gonosz pletykát tudnak szélnek ereszteni…)

Igen, ilyenek vagyunk – élő hit nélkül! Miben emel följebb ennél, amit mi igének hívunk? Lényeges tekintetben: az embernek legyen a hite tudás is, sőt, váljon e tudás személyiségének meghatározó fundamentumává! Csodálkozunk, miért elmélkedik a Zsidókhoz írt levél az égő és bűnért való áldozatokról, mint amik nem tudták „tökéletességre” juttatni az embert, ezért minden nap újra be kellett őket mutatni  – Jézus viszont egyetlen, és páratlan áldozatával „örökre tökéletessé tette a megszentelteket!” (Zsid 10,8-14)

Pengeélen a dolog értelmezése: szó sincs valami keresztyén tökéletesség igazolásáról, ami mások megvetésébe torkollhatna (sajnos, van ilyen szintű „vallásosság”) – hanem egy belénk épülő, alapvető „tudást” fogalmaz meg itt az ige: Krisztus értem való áldozata kimeríthetetlen jóság tartalékává válik a lelkemben…! Olyan nagy, végső és meghatározó energia, hogy mindenkor jut belőle megértésre, türelemre, második (vagy éppen sokadik) mérföldre – ott van immár a lelkemben örök fundamentum formájában!

Ennek ellentéte az „egymás elleni ventilálás” sajnos, cseppet sem ritka esete. „Én vétettem, jó, ki tudja… – de inkább nem. Mondja meg már valaki, miben, mert én nem tudom. Te viszont biztosan vétettél…!” Válóperes tárgyalások örök felállása. Különösen is veszélyes, amikor sérelmek, és abból fakadó negatív érzelmek is bőven vannak a háttérben. Ennek a jelenségnek neve resentiment, magyarul ellenérzés – ami, ha egyszer ott van, erős reakciókat képes kiváltani belőlünk más emberek iránt. Tipikus példája a dolognak a gyerekeknek elvált szülőjük ellen való nevelése, ám sajnos, ezer más helyzetben is „ellenérzésből” születnek egészen fontos döntések.

Óriási kinccsel bír tehát, aki rendelkezik a fent emlegetett „tartalékkal” – Krisztus érte való áldozata és kimeríthetetlen jósága végső, meghatározó energiájával: mindig jut abból empátiára, megbocsátásra, igen, sokadik mérföldre is – hisz ő maga, a világ Megváltója él ott a lelkemben! “Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; a mely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, a ki szeretett engem és önmagát adta érettem!” (Gal 2,20  1Kor 3,11)

A kérdés már most abban áll, hogyan tudja mozgósítani a hívő önmagában ezeket a sziklarepesztő energiákat. Első lépés mindenképpen annak elismerése, hogy sehogy. Természetünk önző, magunkat szeretjük a legjobban – mit lehet ilyen alapokon létrehozni…? Tébolyt, családi tűzfészkeket, mindenféle ellenségeskedéseket, sőt, gyűlöletre épülő vérontásokat – azt igen. Édes szemlélődés, sorssal megbékélés kizárólag ott terem, ahol az „én” trónfosztása megtörténik. Máshol nem – egyszerűen lehetetlen.

Az első lépés ezért mindenképpen ez: „Nem én, uram, hanem te…!” (Zsolt 115,1), vagy, Keresztelő János újszövetségi szavaival: „Annak növekednie kell, nekem pedig alábbszállnom.” (Ján 3,30) Nem a „helyzetet” kell tehát megoldani, főleg pedig nem embertársaink megváltoztatásán fantáziálni (akkor minden rendbe jönne) – hanem egyszer komolyan és igazán számot vetve ítélni, minden egyebet mellőzve – magunk felett. „Ha mi ítélnénk magunk felett, nem ítéltetnénk el” (1Kor 11,31) olvassuk, már mintegy a “legkülső ajtó” fölirataként – és hol vannak még a továbbiak!

Kritikátlanul menni előre, mint megannyian teszik, sőt, „egymás ellen ventilálni” a legbiztosabb pecsét azon, hogy tényleg sosem jönnek rendbe a dolgok. Magyarázatok persze születhetnek, abban mind nagymesterek vagyunk – ám emberek nem fognak ilyen módon egymás mellett soha boldogan élni, és békességben együtt megöregedni.

Énünk trónfosztására is képtelenek vagyunk azonban. „Mindig én engedjek, ő sohasem…?” – szinte hallani a jogosabbnál jogosabb ellenvetéseket. „Ezek után én már nem vagyok hajlandó vele beszélni” – ó, jaj! És ha egyszer maga Isten mondana nekünk ilyesmit? Ugye, csodálkoznánk – pedig volt már ilyen a világ történetében. (1Sám 28,6) Talán nem kellene kiprovokálni a Feljebbvalótól. Hanem mit tegyünk? Elő a Bibliával, és olvasni az igét naponta, tisztességesen – kitéve magunkat az ő igazságának: ez a gyógyszerek gyógyszere, a lélek valódi orvossága! Azonnal rámutat, ha tényleg alázatos szívvel olvassuk (Jel 2,12 Zsid 4,12 Jer 23,29), ez személyes tapasztalatom – hogy miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp…!

Amikor már ezt is világosan látjuk, csak a megvalósítás van hátra. Keserves sziklagörgetés – így látták a görögök… Nekünk azonban jobb példánk van Szüszifosznál a lelki helytállásra: „Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ez a keserű pohárt – de ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd…! És angyal jelent meg neki a mennyből, erősítve őt. Halálos gyötrődésében még kitartóbban imádkozott, és verejtéke olyan volt, mint a földre hulló nagy vércseppek…” (Luk 22,42-44) Ezt a Jézust “örök szövetség vére által” Isten kihozta a halálból (Zsid 13,20) – és a maga jobbjára ültette! Övé a hatalom mennyen és földön – ki másnak akarok én engedelmeskedni…?

Ha majd egyetlen csepp verejték (akár lelkileg is), de legördül végre homlokunkról az igazságért való belső küzdelemben, akkor nem lesz többé oly nehéz a megvalósítás – mert belül dől el minden. Hagyjuk abba a körülmények és mások hibáztatását, az „egymás ellen ventilálás” minden formáját – és csodálatos dolgok fognak történni! Átalakul a világ, mégpedig hozott áldozatunk mértéke szerint, mert Isten – igazságos. Ide kell eljutni a „magunk igazától” – „…igaz vagy Uram, ítéletedben…!” (ld: Kecskeméti Vég Mihály „Psalmus Hungaricus”-a 1565-ből – a nemrégiben még használt Énekeskönyvünk 263. dicsérete volt. Kodály a maga talán legdrámaibb kórusművét ennek szövegére írta 1923-ban (!) – egyébként Pest, Buda és Óbuda egyesítésének évfordulójára, a Székesfőváros felkérésére – a szöveg pedig az 55. Zsoltár parafrázisa.)

Az „én trónfosztása” után jön az igével élés, vagyis  Isten szavának komolyan vétele. Igehirdetőnek és igehallgatónak egyetlen tisztességes útja – amikor az én érzéseim, az én sérelmeim és leginkább „az én igazam” (vagy rutinom) helyébe az ő igéje lép. Az majd lerombol mindent, ami „talmi és ál” – s ad helyette sokkal jobbat! Végül pedig következhet a verejtékes megvalósítás, a helytállás. Milyen szép szó: „állni a helyünkön…” De nem csak állni ott, hanem szeretni is azt a helyet – mert Isten adta azt! „Emlékezzél tehát vissza, honnan estél ki, térj meg, és tedd az előbbi cselekedeteidet, különben elmegyek hozzád, és kimozdítom gyertyatartódat a helyéből, ha meg nem térsz!” (Jel 2,5) Így lehet egymás hibáztatásából kölcsönös bocsánatkérés, a családi tűzfészekből újra otthon, az „egymás ellen való ventilálásból” pedig Isten dicsőítése: „Igaz vagy Uram, ítéletedben…!”  És ez így is legyen. Ámen.

Fohász

„Mikoron Dávid nagy búsultában

Baráti miatt volna bánatban,

Panaszolkodván nagy haragjában,

Ilyen könyörgést kezde ő magában:

.

Istenem Uram, kérlek tégedet,

Fordítsad reám szent szemeidet,

Nagy szükségemben ne hagyj engemet,

Mert megemészti nagy bánat szívemet!

.

Csak sírok rívok nagy nyavalyámban,

Elfogyatkoztam gondolatimban,

Megkeseredtem nagy búsultomban,

Ellenségeimre való haragomban.

.

Hogyha énnékem szárnyam lett volna,

Mint a galamb, elrepültem volna,

Hogyha az Isten engedte volna

Innét én régen elfutottam volna.

.

….Én pedig Uram, hozzád kiáltok,

Reggel és délben, s estve könyörgök,

Megszabadulást tetőled várok,

Az ellenségtől mert én igen félek.

.

…Igaz vagy Uram, ítéletedben,

A vérszopókat ő idejükben

Te meg nem áldod szerencséjökben,

Hosszú életök nem lészen a földön.

.

Az igazakat te mind megtartod,

A kegyeseket megoltalmazod,

A szegényeket fölmagasztalod,

A kevélyeket aláhajigálod.

.

Ha egy kevéssé megkeseríted,

Az égő tűzbe el-bétaszítod,

Nagy hamarsággal onnét kivonszod,

Nagy tisztességre ismét felemeled…”  Ámen, ámen!

                                                      (263. dics. válogatott versei)