Egy régi mítosz szerint a lélek, mielőtt megszületik, elmegy és megnézi a helyet, ahol majd meg fog születni. Ezt biztosan nem testi értelemben kell venni – inkább „szellemi őseink” felől indít gondolatokat, akiket bizonyos értelemben megválaszthatunk. Milyenben és mennyire? Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2022. november 27.

Adventben nemzetség-táblákról

Lekció: Mát 1,1-17 Luk 3,23-38

Textus: Zsid 7,3

„…apa nélkül, anya nélkül, nemzetség nélkül… »

Igehirdetés

Advent idején, de nagy ünnepeink előtt lehetőleg mindig végigolvasok egy evangéliumot. Naponta egy, esetleg két fejezet jut: megerősít és visszaállít folyton elvesztett lelki helyemre. Elcsitulnak aggódásaim, felhőtlen szívvel tudok örülni egy ködös, nyirkos, hideg novemberi napnak is – mert intenzíven bekapcsolódom egy magasabb világ megfoghatatlanul jó és támogató atmoszférájába. Újra nyilvánvaló lesz: mi is aggaszthatna, zavarhatna – ha egyszer öröktől fogva Isten gyermeke vagyok! Fölragyog a szeretet, mint egyetlen valóban lehetséges út, amihez képest a világon tényleg minden lényegtelen. Így közeledik hozzám az ünnep, a nagyszerű többlet, amiben gyermekkorom óta mindig újra rálelek a legfontosabbra: az „Eljövendő” (Jel 1,7-8) megtölt derűvel és mennyei fénnyel, a teljes bizonyossággal, hogy igen – jó embernek lenni!

Most a nemzetség-táblázatok állítottak meg. Száraz, történeti adalékoknak tűnnek – mit is kezdjünk három-négyezer éves, idegen hangzású nevekkel, amiknek még jelentését, összefüggéseit sem tudjuk… Pedig ezek is a mi üdvösségünkre írattak meg (Ján 20,31), s egyáltalán nem kell sokat töprengjük, milyen értelemben. De kezdjük az elején.

Az ószövetségi időkben, közelebbről a babiloni fogságból Kr.e. 6. században hazatérőknek  nagyon fontossá lettek a nemzetség-táblák. Ezsdrás és Nehémiás idejében ők elhatárolódtak az otthon maradtaktól, mert azok összeházasodtak pogány vallású nőkkel, s hitük olyan elemekkel keveredett, ami számukra  elfogadhatatlan volt. Akik viszont a hazajöttek közül papi vagy lévita családból származtak, vagyis már puszta lényük az újjáépítésre váró salamoni templomot idézte meg, köztiszteletnek örvendtek. Termőföldek, házak, telkek évszázados öröklési jogát fölmenői családhoz tartozással lehetett igazolni – úgyhogy csöppet sem volt lényegtelen a származás bizonyítása.

A nép hitében mindehhez évszázadok óta ott rejlett a Messiás várása, aki ősi hagyomány szerint „örök királyságot” alapít, uralmának nem lesz vége (Ézs 9,6 Luk 1,33) – s e várakozások később, a pattanásig feszült római megszállásos időkben különösen is magasra csaptak. Ilyen atmoszférában írták mind a Máté, mind pedig a Lukács evangéliumát – ami történetileg pontosan magyarázza, hogy a Jézus tündöklő lényéről beszámolóikban miért elmaradhatatlan a nemzetség-tábla. (Különböző írott és szájhagyományokból dolgoztak, s bár Lukács, a későbbi szerző ismerte Máté evangéliumát – a konkrét neveket illető eltéréseik innen érthetők.)

Vannak azonban a két „családfának” – ezek mai lekciónk – olyan markáns vonásai, amik evangéliumi üzenetet hordoznak. Mindjárt a tény, hogy kettő van belőlük, vagyis a Szentírás megengedi, sőt fel is kínálja számunkra az értelmezést – tehát nem követel tőlünk betű-hitet. A Biblia olvasása közben egyéni életünk szembesül a Szentlélek ihlette üzenetekkel, s ez valóban mindennél fontosabb: az ige rávilágít megoldatlanságainkra, feltárja érzékeny, fájó pontjainkat – közben azonban mozgósítja értelmünket, feldolgozást végezni tudó intellektusunkat is. Az ember akaratlanul olyan „munkára” kényszerül, amely köznapisága fölé emeli – s ami közben emberileg hozzáférhetőbbé válik a Szentlélek megszólításaira. Így és ezért érdemes Biblia-olvasó embernek lenni.

Magunkra hagyatkozva lelki sebeink uralkodnak felettünk, aki viszont előveszi a Szentírást, csodálatos módon bekerül az Úr gyógyító, megtisztító erejének hatókörébe: nem egyedül küzd immár problémáival. Évezredek tudása, megértett tapasztalata nyílik ki számára, megpillantja Isten hűséges gyermekeinek helytállását – ha persze veszi a szellemi fáradtságot ilyesfajta kirándulásokra. Jézus (egymástól sokban eltérő) két nemzetség-táblája mindenesetre megmozgatja gondolkodásunkat, ha pedig hozzávesszük a szintén újszövetségi hangot, hogy ő „Melkisédek módján, apa nélkül anya nélkül, nemzetség nélkül pap örökké” (Zsid 7,3) – akkor aztán igazán van min elmélkednünk. Emberes feladat, de megéri!

Máté Ábrahámtól indítja Jézus nemzetség-táblázatát, vagyis azokat szólítja meg, akik valahogy (mai szóval élve „egyházuk vagy a maguk módján”) – de hívő emberek. Magyarországon felmérések szerint ez jelenleg a felnőtt emberek 68 %-a. Volt talán egy hívő nagymama a családban, akiből kizárólag jóság áradt, s ő gondoskodott unokája akár titokban való megkereszteléséről a legnehezebb időkben is. Elhangzott pár mély értelmű szó egy egyetemi előadáson vagy fontos kamaszkori beszélgetésben. Olvasott valaki egy örökre megjegyzett verset fogékony és kritikus életpillanatában – s ott él benne azóta valami, ami nem engedi, hogy a teljesen közömbösök (23 %), vagy éppenséggel a tagadók (9 %) táborába tartozzon. A maga részéről esetleg nem tartozik az egyházával kapcsolatot tartók (16 %) táborába – de mégis inkább a hívők közé sorolja magát.

Az evangéliumok írásba foglalása idején (Kr. u. 60-90) „Ábrahám fiai” alatt elsősorban Izrael népét értették, de a nép prófétái sosem titkolták, hogy a „körülmetéltség” inkább az Úr félelmének, s főleg az igaz életnek való belső, lelki elkötelezettség, mintsem beleszületés dolga. (Jer 9,25-26) Keresztelő János pedig egyenesen így szólt: „Ne gondoljátok, hogy azt mondhatjátok magatokban: »Ábrahám a mi atyánk« – mert mondom nektek, hogy Isten ezekből a kövekből is képes fiakat támasztani Ábrahámnak.” (Mát 3,9)

Mindez az értelmünkhöz szól, de a szívünket is eltalálja. Gondolkoznunk kell „Isten nagyságos dolgain” (Ézs 12,4 1Krón 16,8), és világosan döntenünk afelől is: akarunk-e mi „Ábrahám fiai” lenni abban az értelemben, ahogyan a Szentírás érti! Nem a családi problémákra, még csak nem is az anyagi szükségletek dolgára kell tehát először feleletet találni, hanem erre a döntő kérdésre – minden egyebek ugyanis egyszerűen „megadatnak”, amint csak valaki egész szívével elkezdi „keresni Isten országát.” (Mát 6,33)

Ha volt felmenőink közt hívő ember, amiért mindenképpen naponta hálával tartozunk – őszintén megvallhatjuk, hogy valójában magunk is mind „kövekből támasztott fiak” vagyunk. Ő adott nekünk kő szív helyett hús szívet (Ez 11,19 Ez 36,26) – ha ez tényleg megtörtént. Mert sok helyen nem történt meg: elég beszédes, mi minden zajlik ma is emberek közt keményszívűségből. Magunkról azonban tudjuk, hiszen ki másnak volna közvetlenebb tudása rólunk, mint saját magunknak – hogy bizony egyedül Isten nagy kegyelme, hogy nem maradtunk meg kőszívűségünkben! Ami jó volt életünkben, az tőle való volt – de nyugodtan fogalmazhatjuk jelen időben is: ami jó az életünkben, azt mind-mind tőle kapjuk. Első fokon mindjárt azt is, hogy hívő emberek, azaz „Ábrahám fiai” lehetünk – és nem azért, mert beleszülettünk, hiszen az élő hitbe nem is lehet testileg beleszületni (Ján 1,12-13) – hanem azért, mert ő minket erre szánt, éspedig öröktől fogva. (Róm 8,29-32)

Lukács evangélista viszont nem is Ábrahámig, hanem egészen Ádámig, sőt Istenig vezeti vissza Jézus nemzetség-tábláját. Itt már nem csak az úgynevezett hívő emberek, vagy „szent nép” köréről, hanem az egész létező embervilágról van szó – Ádám ugyanis röviden és tömören azt jelenti, „az ember.” Duális, azaz a kettőre alapozó gondolkodásunk szerint az ember elesett, rossz – Isten pedig jó. Az evangélium pedig abban áll, mondja Lukács, hogy az ember még elesett állapotában is – Istené! (Luk 3,38)

Ez valami értelemmel föl nem fogható, megszégyenítő és mégis fölemelő igazság. Az ember két kézzel szórja Teremtője kincseit, amennyi abból rá van bízva egyénileg és emberiség mértékben – ő pedig azt mondja, még mindig nem hozom el rátok a végső ítéletet. Az ember hazudik, mert nem csak a szavai, de a tettei is hamisak – ő pedig azt mondja: imádkozzatok, és meglátjátok, meghallgatásra is fogtok találni – mert ha még a hamis bíró is elrendezi a peres ügyet, ha egy öregasszony folyton a nyakára jár, hát mennyivel inkább elrendezi ügyeiteket az, akit ti „mennyei Atyátoknak” merészeltek titulálni – könyörögjetek hozzá állhatatosan, emberek! Még az ítéletre visszajövő Emberfia is azt keresi majd, amikor eljön, talál-e hitet…! (Luk 18,1-8)

Ebben a dologban mindnyájan megszólítottak vagyunk, függetlenül családunktól, országunktól, felekezetünktől. „Ami hitből nincs, bűn az” – mondja az apostol. (Róm 14,23) És most nyugodt szívvel tekintsünk végig elmúlt hetünkön, hány cselekedetünk volt valóban hitből, és hány valami egészen másból… Szomorú lesz az arányszám – ám csak az ige igazságát ábrázolja ki! „De rólatok szeretteim, valami jobbat gondolunk, ha így szólunk is…” (Zsid 6,4-10) – mert nem igazságtalan Isten. Megemlékezik rólunk, hogy porból lettünk, a föld porából. De az ő szeretetéből, Lelkéből is – ezért igen, pontosan „származásunk szerint” az övéi vagyunk, amint ezt Lukács evangélista megállapítja Ádám nevének kapcsán!

Még egy megerősítést kapunk tehát, mint az emberiség e pillanatban éppen boldog, szorongó, vagy nagyon is tervező tagjai (mindegy, hova tartoznánk), mert „…Ádám pedig Istené!” (Luk 3,38) Így már nem lehetünk, és igen, nem is vagyunk elveszett emberek – sőt ebben rejlik egyetlen egy vigasztalásunk úgy életünkben, mint halálunkban – hogy nem a magunké, hanem „…a mi hűséges Megváltónknak, Jézus Krisztusnak tulajdonai vagyunk!” (HK 1.) Amint e tudásunk újra első helyre kerül, életünk bajos, sőt válságos dolgai is sorra rendeződni fognak, legyenek azok hivatási, erkölcsi, vagy éppen családi ügyek. A Biblia első lapjától az utolsóig erre tanít – nyugodtan meghallhatjuk, vagy ha sokszor hallottuk volna, elkezdhetjük komolyan is venni! Meghozza gyümölcsét, ezer példa igazolja.

Urunk Jézus „nemzetség-táblái” így tanítanak hát: dolgozzunk meg értelmükért. Nem egyet közöl belőlük a Szentírás, hanem kettőt, sőt, még azt is tudatja (hogy több gondolkodni valónk legyen), ő Melkisédek módján „apa nélkül, anya nélkül, nemzetség nélkül pap örökké…” (Zsid 8,3) Mindez pedig nem elbizonytalanít, hanem még buzgóbb tanulásra és elmélyülésre kötelez – s ez így is van rendjén. A különbségekből megérthettük, hogy mit is jelent „Ábrahám fiai” közé tartozni: megbecsülni örökölt hitünk legkisebb morzsáját is! Ne porosodjon polcon a Biblia – a mi életünk lesz boldogabb az ige által. Gyakoroljuk magunkat megértésében, a megértettek elmélyítésében – és megigazítottakból megdicsőültek leszünk! Végül pedig Ádám nevének említése kapcsán azt is láthattuk: ez az ügy, a Jézus ügye mindenkire tartozik. Azokra is, aki boldogok, meg azokra is, ő rájuk kétszeresen, akik éppen most nem: mert „…Ádám pedig Istené.” Így is legyen, hiszen – így is van. Ámen.

Fohász

Urunk, te mindent tudsz, azt is, miért olyan nehezen megfogható számunkra az élet számtalan dolga. Azt is tudod, mi jót kívánsz előhozni a valóság megfoghatatlan sokszerűségéből: segíts hát épülni, előre haladni hitben és megértésben, s egykor dicsőségedben boldogan haza is érkezni! Ámen.

Nyomtatás