Advent hallgató csendjében egyszer csak szükségét érezzük, hogy „emberebb emberek” legyünk. Erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2022. december 18.

Karácsonykor élünk

Lekció: Luk 2,8-16

Textus: Luk 20,38

„…az ő számára mindenki él…”

Igehirdetés

Életidőnk valamennyi tarkasága közepette is olyan nyugodtan folyik le, mint patak a medrében: néha megárad ugyan, máskor csak csordogál – irányát és útját tekintve azonban marad, ami volt. Karácsonykor ezzel szemben megnyílik az ég és eljön hozzánk a jóság – az ember maga sem tudja, miért és hogyan. Advent hallgatózásában egyszer csak szükségét érezzük, hogy „emberebb emberek” legyünk: Urunk Krisztus ezek szerint akkora szeretet-energiát közölt a világgal, hogy az máig kifogyhatatlanul árad fenyőfa illatából, az ajándékokból, rokoni látogatásokból és az ünnepi asztal öröméből.

Az igazi meglepetés mégis az, amikor a testi létezést áttöri valami még magasabb – az örök élet ragyogása. Mi emberek erre születtünk, s szomorúan szegény a legdúskálóbb is, ha sosem találja meg. Pedig ott lakik az mindenkiben, csak mélyen eltemetve: letakarják gondok, a lelki sebek, a tennivalók, a valamire jutás lehetősége, a boldogság szakadatlan hajszolása – pontosan az, amit életnek szoktunk nevezni, holott nem az. Teremtőnk gazdag, nagyon sokszínű élettel ajándékozott meg, amikor Lelket lehelt belénk – viszont nekünk hagyta a feladatot, hogy rendet teremtsünk annak áradásában és – a bűn miatt, homályos gomolygásában.

De nem sikerül. Miért nem? Mert ő a maga számára teremtett minket, s a boldogságot nem találjuk sehol, csak nála. Ez ilyen egyszerű. Nincs a Szentírásnak egyetlen lapja, ami ne erről szólna, s az emberi történelemnek sem napja, de még perce sem, ami ne erre mutatna: boldogíthatod magad, ember – ám nézd csak meg, mire jutsz egymagad! Amíg énedet, érzéseidet és gondolataidat isteníted, s nem akad fontosabb témád, mint hogy mi van a tulajdon lelkedben, vagy mit könyvelhetsz el kívül, az emberek közt „győzelemként” – addig nem fogsz ötről hatra jutni.

Mert egészen eltérő szintű valóságok kavarognak az emberben: egyszerre van jelen benne infantilizmus és érett bölcsesség, éltető szeretet és türelmetlen sikervágy. Rajta múlik ugyanakkor, egyedül rajta, mikor melyiket érvényesíti – s amit sokat gyakorol közülük, az előbb-utóbb természetévé is válik.

Alapszint tehát a tekintet nélküli önzés: csak én vagyok a világon. Adjanak enni, tegyenek tisztába, s legyen meleg és védettség. Alhassak eleget, s ha játszhatnék vagy éppenséggel felfedezhetnékem van, kedvem szerint tehessem azt is. Rossz ez így? Nem, cseppet sem az, sőt nagyon is helyes – csak éppenséggel kevés. Ez így még csak az alapvető ösztönök világa, amit az élőlények világában mindenhol megtalálunk. Életben maradni, enni, inni, egészségesnek lenni. Ha valahol ezek vágya kivész egy emberből, bizony, nagy baj van. Csakhogy, mint említettünk, kevés: embernek lenni több és más.

Következik ugyanis a tanulás, a társtalálás és a megélhetés dolga: csupa konfliktusos, küzdelmes terület. Leválni szüleinkről, amikor eljön az ideje, de barátként azért megőrizni a kapcsolatot. Alkalmazkodni párunkhoz, megtanulni jó társnak lenni – milyen sok helyen nem sikerül! Nevelni gyerekeinket a jóra, ám hagyni őket maradéktalanul önállóvá is válni. Dolgozni, de nem robotos géppé lenni; szeretni az életet, de nem hedonizmusban vagy szenvedélyekben elsüllyedni és elveszni – soroljuk még a ránk váró feladatokat? Végül ott az élettől búcsúvétel, az öregedés is: elfogadni, hogy mindez sokkal inkább mögöttünk van immár, mintsem előttünk – ennyi volt…

De karácsonykor élünk. Ilyenkor készülnek a legfinomabb ételek, meglátogatjuk a rokonokat, és sok minden történik, ami egyszer van egy évben. Milyen kár, hogy elmúlik, s átadja helyét a köznapoknak! A legdrágább ajándék mégis maga az ige, Krisztus – ő szól hozzánk az ünnep fényeiből. Azt mondja: gondold csak újra életedet, lesz még benne sok-sok fölfedezni való!

Mert az említett alapfoknál nyilván van tovább. Rendesen felkészülni, aztán megtölteni az életet méltó tartalommal, örömtelivé formálni az igavonást is – és mindenképpen győzni, diadalmasan, az ellényegtelenedéssel szemben. Észrevenni a lassú elpiszkolódást, és idejében katarzisra lelni. Megvalósítani az eszményeket, ha kell, felülbírálva őket s magasabb szinten újra kifényesíteni az arra érdemeseket. Ki képes erre? Aki él, nem csupán vegetál. Egy nagyon nagy szeretet öröktől fogva erre is szánt mindnyájunkat – boldog hát az ember, ha erről nem csak tudhat már, de egész lényével benne is él. Ez nem az alapfok: itt áldott, új fejlemények nyílnak naponta, mint virágok a réten. Aztán jönnek persze felhők, esetleg megfáradások, csalódások és frusztrációk formájában – mint nappalra az éjszaka. De annak titkos mélyén is ott a megújulás: új hajnal, új tavasz. És forog a kerék – meddig és miért? Lehet érteni a felfoghatatlant? Alig-alig, inkább csak tapogatjuk, mint vakok a falat…

Így érkezünk egyszer mégis a megfoghatatlanon is túlra, ahol folytonos változás és örök törvény már egy és ugyanaz – Istenhez. Ki hogyan és mikor találja meg őt, az mélységes talány. Benne egyszerre bölcsesség, Lélek és tudás is a szeretet, ezért homályos életünk csodásan eligazodik általa. Mikor szeretett Fiát egyszer a halálon túliak felől vallatták hitetlen emberek (Luk 20,27-33), ő mindent egyértelművé tett: „E világ fiai házasodnak és férjhez mennek, de akik méltónak ítéltetnek ama eljövendő világra, hogy részük legyen a halottak közül való feltámadásban, azok nem házasodnak és férjhez sem mennek. Sőt meg sem halhatnak többé, mert az angyalokhoz lesznek hasonlók, és az Isten fiaivá lesznek, lévén a feltámadás fiai. Arra pedig, hogy a halottak feltámadnak, már Mózes is utalt a csipkebokornál, amikor az Urat Ábrahám Istenének, Izsák Istenének és Jákob Istenének mondta. Isten nem holtaknak, hanem az élőknek Istene. Az ő számára mindenki él.” (Luk 20,34-38)

Ezt megértve már nem maradnak kételyek. Akik méltók „ama eljövendő világra”, azoknak az mindennél nagyobb ügy – házasságnál, férjhez menésnél, életnél és halálnál is. Így kell érteni, hogy ők nem házasodnak, férjhez sem mennek, sőt meg sem halhatnak többé: ők már benne élnek Isten örök fénykörében, amihez képest a legszebb karácsonyi díszkivilágítás és legidillibb családi gyertyafény is halvány utalás, töredék és tükörkép. Ők már valóban „élnek” – átjárja őket az örök szeretet, Aki számára mindenki él!

Lehetnek-e Isten fiai ezek után bosszúállók, kicsinyesek, sértettek vagy közömbösek? Alig hiszem, hogy igennel felelhetne bárki. Amint az is igazi abszurdum volt, sőt árulkodó jel, ahogy a kísértők az e világi életet fölébe helyezték az Istenben valónak: mert maguk nem voltak méltók „ama eljövendő világra.” Ők döntöttek így – nekünk pedig nem ítélnünk kell fölöttük, hanem okulni szomorú, önkéntes bezártságukból!

Ezek jegyében világos, miért „élünk” karácsonykor inkább, mint az év többi részében: a csodából jut pár fénysugár ide. Milyen jó, hogy van karácsony! Nincs semmi baj az ajándékozással, a vásárlásokkal, a gyertyafényes áhítattal és az ünnepi asztallal sem – ki-ki ünnepeljen bátran úgy, ahogyan szíve parancsolja. Ezek mind hozzátartoznak ahhoz, hogy az ünnep más idő, mint a köznapok – legyen is más!

Csak ki ne maradjon, ami a legfontosabb: hogy mi Krisztus által Isten fiai, a feltámadás fiai, és ezek révén az örök élet fiai vagyunk – Jézus Urunk ezért, s egyedül ezért jött a földre! Legyen áldott minden finoman, gonddal elkészített étel, szépen becsomagolt ajándék, feldíszített karácsonyfa és családi találkozás, ha ezt hozza szívünkbe: mert hozhatja, és – hozza is!

Legyen áldott a hirdetett evangélium, a templomi áhítat, az úrvacsorai közösség, a gyülekezet dicsőítő éneke és minden, minden, a hozott áldozat is – mert adventünk és karácsonyunk egyaránt erről szól: valóban megszületett a világ Megváltója! Szólaljon meg e napokban bennünk is az angyali ének: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat!” (Luk 2,14) S legyen az ünnep mindnyájunknak más, új és jó – örömteli és megszentelt. Ámen, ámen!

Fohász

„Jöjj, népek Megváltója, szűznek ékes virága,

Mind e világ csudálja, mint jöttél, Isten Fia!

Nem emberi erőtől, de Szentlélek Istentől

Ige testbe öltözék, szűz méhe megvirágozék.

Jöve ágyas házából, tiszta szűz szent méhéből,

Isten, ember ő egyben, eljött hozzánk már testben.

Szent Atyjától földre jött, szállt poklokra és győzött,

Atyjához emelteték, ő székibe ülteték.

Atya Isten szent Fia, e világnak istápja,

Gyarló néped sok baja rád szállt, légy bajvívója!

Jászolod immár fénylik, új világa tündöklik,

Melytől éj elenyészik, hitünk megerősödik.

Dicsőség néked, Urunk, mi kegyelmes Megváltónk,

Dicsőség szent Atyádnak, és mi Vigasztalónknak!” Ámen.

                                                                     (303. dics. 1-7.v. Ambrosius, Kr. u. 340-397)