A „kegyelem pajzsa” nélkül az emberi szabadság dühöngő és agresszív szabadossággá válik, nevezheti bármilyen „haladónak” magát – a kegyelmet birtokolni vélő vallásos pedig nem a gyógyulásnak örül, hanem a gyógyítót vádolja, ő igazabb nála… Erről, pontosabban rólunk szól az alábbi igehirdetés.

 

Igehirdetés 2023. január 29.

Asszony, megszabadultál betegségedtől!

Lekció: Luk 13,10-17

Textus: Luk 13, 11-13

„Íme, volt ott egy asszony, akiben betegség lelke lakott tizennyolc éve és annyira meggörnyedt, hogy egyáltalán nem volt képes fölegyenesedni. Amikor Jézus meglátta, előszólította, és ezt mondta neki: »Asszony, megszabadultál betegségedből.« És rátette kezét, mire ő nyomban fölegyenesedett és dicsőítette Istent.”

Igehirdetés

Nincs két egyforma idő – életünk ugyan megszokások közt, de frissen halad, megy előre a maga útján. Találkozunk emberekkel, zajlanak munkahelyi, családi és baráti események, érkeznek hírek a nagyvilágból – s ezzel egy időben belső életünk is „történik”, nem áll egy helyben. Mindenkinek akadnak jobb és rosszabb, derűsebb és borongósabb napjai – ám a „megkötözöttség” az egészen más. Olyasmi, mintha valaki fizikailag kétrét görnyedve jár: talán egy rejtett bűn, esetleg alkoholizmus vagy más szerhasználat, de még egy minduntalan előretörő, irracionális rettegés is – megannyi „görnyesztő” tényező – lehúzná őt.

Megváltónk mesteri, képes beszéde szerint ilyen létmódban valami lehetetlenné teszi éppen a legfontosabbat: hogy fölfelé nézzünk, az égre, ahol az Örökkévaló lakik – a testi bajok az evangélium nyelvén ugyanis mindig emberi állapotokat is példáznak. Rólunk van szó, valahányszor egy vak, egy béna, vagy éppenséggel egy fertőző beteg vonul el előttünk: így olvasva a Bibliát, vagyis magunkra vonatkoztatva kiáradhatnak ránk az igében rejtett gyógyító erők! A káté kérdése is így szólt: „Hogyan olvassuk a Szentírást? – Naponként, elcsöndesedve, magunkra alkalmazva, és lehetőleg közösségben is tanulmányozva.”

„Fölfelé nézni” valóban a világon a legfontosabb dolog. Előttünk az üdv s nem látjuk, hogy üdv – csak mindig a gondok, akadályok, aztán a napi bajlódások nem engedik, hogy létrejöjjön valami említésre méltó. Nem látjuk az égbolton hősként „hajózó” nap sugárzását, bár folyton körülvesz áldása, s nem betűzzük a nagy éjszaka titkait sem, holott:

„…Dicsőn szaporítják

Rendjüket a csillagok:

Nagy fények, picinyke szikrák

Tündökölnek itt s amott…” (Goethe: Faust II. Ford: Kálnoky L.)

Urunk Jézus tanításai szerint ne hagyjuk az univerzális tájékozódást a költőkre: akár a legnagyobb bajok idején is, de egyenesedjünk fel..! (Luk 21,25-28) S ne is csupán a világ maga érdekeljen, hisz utal ugyan minden porcikájával az Alkotóra, aki útjára indította a mozgást magát, s akiben nincs keletkezés és elmúlás – az Univerzum azonban neki csak megnyilvánulása, ám nem ő maga. Nincs megélt percünk, ami ne mutatna rá, legyünk bár egészségesek vagy éppen betegek, s nincs kínzó kérdés sem, aminek végső válasza ne őbenne rejlene!

Ám mégis kell egy szó. Ember mondja ki – netán írja le, veti papírra. Valamikor kizárólag élő szó lehetett, a szakrális szubjektum hangja, rendszerint feszült tónussal, adott nyelvjáráson, sajátos képekkel és talányos, mégis útmutató látomásokkal. Aztán szükség lett írásban rögzíteni, mivel ritkábban hangzott, vagy a fülek „kövéredtek meg” (5Móz 29,2-5  Ézs 6,9-10) – ez is milyen sajátos prófétai kép! Végül a világhálón és mobilon is megjelent, olyan bajban lettünk. Kellett valaki, akivel a végső dolgokról is beszélhettünk, mert eljött a vallás és erkölcs nélküli világrend uralma – s mi a tébolyt mégiscsak próbáljuk valahogy elkerülni.

A szó azonban ige, vagyis egyszerre lágy és parancsoló – nem is tudjuk, ki mondhat ilyet. Nem a fülünkkel halljuk, inkább a szívünkkel, sőt a lényünkkel. Leleplez, ám meg is vigasztal, bilincset tör és mégis simogat… Angyalszárnya van és kinyitja a börtön nyirkos ajtaját, akár egy bandatag, aki lefizette az őröket (Csel 5,19) – honnan van ennyi aranya…? Hogy ő maga alkotta a protonokat, a fémeket s a fémen túli létezőket, a mágneses mezőket, a csodás fényörvényeket? Igen, itt kell keresnünk! Túl az úgynevezett valóságon – mégis a közepén. „Egyenesedjetek fel, és emeljétek fel fejeteket” – ezt jelenti ez! (Igh. 2020. április 5.)

Ami eddig lehetetlen volt, itt már valóság. Szabad vagy, mehetsz utadra – veled újra gyermekkorod biztonsága, ifjúságod szép hitei, a tervek – a világ integet! Miért vizslatnád folyton a rögöt, ha egyszer láthatod Isten szabad egét? Miért rettegnél az éjszakától, ha gyönyörködhetsz is benne? „Asszony, megszabadultál betegségedtől!” (Luk 13,12) A Mester szólított így, aki ismeri az Atyát, sőt, egy is vele. Akarsz-e többet – ő beszélt hozzád…!

Még hallani is jó erről a csodáról – pedig nekünk van címezve. Küzdelmes életünk kulcsát adja kezünkbe ezzel a szóval: fölfelé! Ne görnyedezz, Isten gyermeke! A legfontosabbat ő rád bízza: hogy utadat megválaszd. Indítást és erőt vehetsz tőle mérték nélkül – ám az úton magadnak kell járni. Ez a te életedet – ki élje helyetted…?

Mégis kapunk vezetést is, ebből a drámaian egyszerű történésből is. Mindjárt azt, hogy az asszonyt Jézus „előszólította” – azaz kihívta a névtelen arcok közül, mintegy a rejtőzködéséből. Nem volt ő bujkáló, tudta róla mindenki, hogy mi a baja – mégis ki kellett jönnie valami sötét homályból. Talán abból, hogy neki igaza van, mert nagyon megbántották, talán abból, hogy rajta úgysem lehet segíteni – esetleg abból, hogy elhagyta magát: akad fedezék elég. Krisztus Urunk ilyesmikből „előre hív” – s a saját gyógyító világosságába állít. Ez ilyen egyszerű. Ne maradjak még tulajdonságaim bilincsében sem, ha egyszer maga szólít – sem a korszellem, sem pedig a világesemények foglyának: ő szabadnak akar látni mindnyájunkat!

Bilincseink jellegéről, görnyesztő megkötözöttségünkről magunk tudunk a legtöbbet – nem kell hozzá messzire utazni, sem sok pénzt kiadni az ügyben. Az élet előbb-utóbb szembesít ezekkel, csak rendszerint már radikálisabb körülmények közt. Nem jó megvárni, s főleg nem jó tudatlanul előidézni. Lelki fedezék-gyártásban sajnos mesterek vagyunk: Jézus ezért mondja az asszonynak, hogy jöjj elő. Mindegy, hogy félelmeid vagy talán hamisságaid rendszere mögül, de jöjj elő. Hagyd ott ezeket, mint bizonyos élőlények a vedléskor korábbi tollukat-bundájukat. Ugye, még ez az életkör is taníthat… Te pedig nem akárki, hanem ember vagy – értheted akár ennek a világnak szavait is. Az asszonyban lám, „betegség lelke lakott” tizennyolc éve (Luk 13,11) – de „előre jött” belőle, egészen Jézusig, s ez – meggyógyította!

Ha már e bátor lépést megtettük (tegyük hozzá, a korabeli zsinagógákban a nők elkülönítve, fából készült rács mögött ültek, rendszerint a karzaton) – akkor következik a megvalósítás. Aszerint is élni, hogy mi immár Krisztusnál vagyunk! Nem föladni, ahova eljutottunk. Munka a javából, hisz néha érzéseink s látszólag még „érdekeink” ellenében is kell helytállnunk – de nem nehéz belátni, hova jutna a világ, ha minden érzésünknek szabad utat nyitnánk, s minden érdekünket kérlelhetetlenül érvényesítenénk. Talán éppen oda, ahol ma áll is… Ezt azonban túl jól ismerjük, hogy ide törekedjünk – csakis valami jobb lehet a célunk. E „jobbról” szól a Biblia betűje – s e számtalan betű megvalósítása: Krisztusunk!

Aki vele találkozott, annak már csak a követés marad, mint tanítványi feladat: figyelni rá, hallani a hangját, sőt, kérni konkrét tanácsát, ha eltévedtünk volna. Nem fog cserben hagyni. Hányszor lendített már át észrevétlen a holtponton, amikor azt hittük, mindennek vége! S nem ő adott-e erőt ma is a kereséshez, íme itt, e sorok közt is – s annyiszor már a türelmes erkölcsi helytálláshoz. Itt van velünk, ahogyan megígérte azt az első keresztyéneknek személyesen, nekünk pedig már – keresztelésünkkor…! (Mát 28,18-20) 

Az ő erejével lám, az asszony is fölegyenesedett, és – dicsőítette Istent! (Luk 13,13) Az élet beteljesedése dicsérni az Urat! Önfeledt örömben, boldogan. Nem a világ ad okot rá, nem is mindig a magunk állapota – hanem az ő végtelen jósága. Ezt a tudást kell hát érzéseink középpontjába tenni újra és újra: jó az Úr! Ő át tudja rendezni a gondolkodásunkat, egyensúlyba tudja hozni megbillent életünket – öröktől fogva gyógyulás és üdv az akarata!

Érdekes módon éppen a „vallásosak” találnak itt hibát: miért szombaton gyógyít a Mester… Hát nem arra való az Úr nyugodalomnapja, hogy abban föloldozást nyerjünk testileg-lelkileg…? (Luk 13,15-16) Jézusnak ez a kérdése kétség kivűl új „rendet” hoz, nem is lehet másként. Csak legyen aztán, aki ezt magára kötelezőnek is tartja – akkor tudja majd dicsőíteni Istent ő is, éspedig a legmostohább körülmények közt is.

Olyan szép és világos ez a történet, hogy igazából nincs is mit hozzátenni. Olvassuk hát úgy az igét, hogy azt nem csak nekünk, de rólunk is írták: mi vagyunk a vakok, a bénák, a meggörbedtek – s nekünk mondja a világ Megváltója: „Megszabadultál betegségedből!” Milyen jó, hogy ma is ezt halljuk! Fogjunk is hozzá átrendezni igaz akarattal mindennapjainkat ennek a nagy szabadságnak jegyében: nem vagyunk immár a „betegség lelkének” kiszolgáltatottjai! Sem a halogatásé, sem a túlzott érzékenységé, sem pedig a mások felett folyton ítélkezés „lelkének” kiszolgáltatottjai. Igaz, hogy a megvalósítás nehéz és fáradtságos dolog, munka a javából, nekirugaszkodás és kudarc, aztán újbóli nekirugaszkodás és immár nem kudarc – de ez a nehéz tevékenység nem más, mint embernek lenni. Tudva azt, hogy:

„…Szabadon bűn és erény közt
Választhatni, mily nagy eszme,
S tudni mégis, hogy felettünk
Pajzsúl áll Isten kegyelme.”

(Madách: Az ember tragédiája, XV. szín)

E kettő nem csak összefér, de legszorosabban össze is tartozik – mert a „kegyelem pajzsa” nélkül az emberi szabadság dühöngő és agresszív szabadossággá válik, nevezheti bármilyen „haladónak” magát – a kegyelmet birtokolni vélő vallásos pedig nem a gyógyulásnak örül, hanem a gyógyítót vádolja, mert ő igazabb nála… Legyek hát hitemben hűséges, és az Isten szabad egére nappal és éjjel egyaránt boldogan, dicsőítő szívvel föltekintő lélek, aki már tudja, amit az evangélium így mond mindenkinek, akinek még nem „kövéredett meg” a füle: „Asszony, megszabadultál betegségedtől!”  És így is legyen. Ámen.

Fohász

„Csak vezess Uram végig, és fog kezem,

Míg boldogan a célhoz elérkezem,

Mert nélküled az én erőm oly kevés:

De hol te jársz előttem – ott nincs rettegés.

 

Ha gyarlóságom meg nem is értené,

A vak homályból te mutatsz ég felé!

Csak vezess uram végig, és fogd kezem:

Míg boldogan a célhoz elérkezem.”  Ámen.

(462. dics. 1, 3. v.)