Zaklatott, sőt mainapság fenyegetett életünk csodálatosan megbékél, amint valaki tudja, ki választotta el egymástól a mélység vizeit a magasságos, harmatozó fellegektől, s ki vetette meg a “föld alapját” örök törvényében. Mi csak maradjunk hozzá hűségesek – a többit pedig hagyjuk őrá. Ebben élve az is elképzelhető, hogy végül okosak és megfontoltak leszünk… Erről szól az alábbi igehirdetés.
……………………………………………………………………………………………………….
Vigyázz, hogy okos és megfontolt légy
Lekció: Péld 3,19-26
Textus: Péld 3,19-21
„Az Úr bölcsességgel vetette meg a föld alapját, értelemmel erősítette meg az eget. Az ő tudása által váltak ketté a mélységes vizek, és harmatoznak a magas fellegek. Fiam, ne téveszd ezt szemed elől, vigyázz – hogy okos és megfontolt légy!”
Igehirdetés
Csillagos estén jó fölnézni az égre. Pár sóhaj is kiszakad talán az emberből a végtelen égtengerben elmerülve – a kivilágított éjszaka és a digitalizáció világában azonban ez valahogy ritkább. A régiek még otthonosan mozogtak a csillagezres égbolt fényei s parányi szikrái közt: földi útjaikon poroszkálva így tudhatták, merre tovább. Különböző alakzatokat véltek látni, neveket is adtak, sőt mélyebb összefüggéseket kerestek – a megfoghatatlan áhítatát mindenesetre nem söpörték el számukra sem algoritmusok, sem kommentek. Az osztalék és vörös szőnyeg hatalmának idején azonban már kevesebbek igénye, hogy az Univerzum tágasságából szippantsanak – így annál jobban rászorulunk a bibliai intelemre:
„Az Úr bölcsességgel vetette meg a föld alapját, értelemmel erősítette meg az eget. Az ő tudása által váltak ketté a mélységes vizek, és harmatoznak a magas fellegek. Fiam, ne téveszd ezt szemed elől – vigyázz arra, hogy okos és megfontolt legyél!” (Péld 3,19-21)
E jó tanács meghökkentő módon abban látja az „okos és megfontolt” létezés alapját, hogy gondol valaki az Úr bölcsességére: arra a kifürkészhetetlen értelemre és tudásra, amellyel ő megvetette a föld alapját, megerősítette felettünk az égboltot, kettéválasztotta a mélységes vizeket a harmatozó magas fellegektől… De hisz ezek mind a fizika alaptörvényeiből következnek, veti ellen a hitetlen. Igen, pontosan onnan: ám ahol törvény van, ott törvényadó is kell legyen, mondja Kálvin, mert – ahogy mi fogalmazni szoktuk, semmiből nem lesz semmi. Miért pont annyi a fénysebesség, mint aminek ismerjük, miért akkora a gravitációs állandó, a proton és az elektron tömege, ahogyan az iskolában tanuljuk? „Azt csak az Isten tudja…” feleli (ironikus módon) a hitetlen – és milyen igaza van!
Mert a Föld tengelye pont úgy „ferde” 23,5 fokot bezárva pályasíkjával, hogy tavasz, nyár, ősz és tél szakadatlan váltakozhatnak; a Hold pont olyan távolságra és sebességgel kering a föld körül, hogy meghatározza az emberi (asszonyi) biológikum ritmusát; bolygónk hőmérséklete kozmikus számadatokat tekintve páratlanul szűk határok közt „beszabályozottan” hideg és meleg, hogy az élet ezer változatban tenyészhet rajta… A vállvonogatónak pedig, aki szerint mindez csak afféle „mázli”, azaz jó szerencse, még külön eszébe idézi, hogy az életadó víz (mely tudjuk, a légkörrel együtt elszökött annyi társbolygóról) nálunk csodálatos rendben hol mélységes óceán, majd pára, végül pedig „harmatozik a magas egekből”…!
De az ige egyáltalán nem természettudományos oktatásban kíván részeltetni. Egyszerűen rámutat, ha elfeledtük volna, hogy a világban működnek különböző törvények, s ha egy évben mégsem esik annyi eső, mint megszoktuk (s szerintünk jár), akkor lényegesen kevesebb gabona terem majd, s ha még háború is van hozzá, egekbe szállnak az élelmiszer-árak. De közgazdasági oktatásra sem fog, holott az is ránk férne néhanap, hanem azt kérdezi: ember, hálás voltál-e Teremtődnek, amikor minden rendben volt körülötted, és méltó módon, Istenként tisztelted-e őt…? Okos beosztással s alázatos, őszinte fohászokkal élsz-e, amikor mégiscsak zökken a világ, s hirtelen azt sem tudod, hol vagy tulajdonképpen?
Mert a dolgok számunkra mindig a személyes, lelki szférában realizálódnak. Kinek-kinek az ő számlája, az ő betegsége, az ő boldogsága a legfontosabb – nem is lehet másként. Élőlények vagyunk vágyakkal, érzékenységekkel, s aki számadatnak gondol vagy tömegként kezel másokat (a rosszul művelt tudomány is ide tartozik), az nem tud semmit. Embervoltunk leglényegesebb vonása éppen a hallatlan rugalmasság, a tanulni tudás, persze nem az ismeretek szaporítása értelemben. Csakis így vagyunk képesek megmaradni fizikai létünkben a szaharai sivatagtól a Sarkkörig, s szellemi tekintetben pontosan ezt a különös vonást, a tanulás képességét kell megőrizni kinek-kinek lehetőleg késő öregkoráig!
A mérték pedig nem kevesebb, mint Isten „értelme és tudása” – folyton erre kell tájékozódnunk! Mikor legjobban tele vagyunk önmagunkkal, mert ott a gond, a betegség, a gyász: akkor kell számolnunk azzal, micsoda bölcsességgel vetette meg ő a „föld alapját” (az előbb emlegetett univerzális állandókat), micsoda tudással és értelemmel ágaztatta el egymásból nem csupán magukat a világtörvényeket, hanem azok egész hierarchiáját! Nézzünk meg csak egyetlen fát így, kora tavaszi, levél nélküli állapotában: láthatatlan, hatalmas gyökér legalul, benne a fa életének „személyes tudásával” azaz génjeivel és tapasztalataival, aztán erős fás törzs, majd parádés, néha szeszélyesen kavargó ágak, el egészen az utolsó kis hajtás páratlan rajzolatáig – nem csodálatos forma az még kopárságában is? Pedig életre fog kelni, amint a nap magasabbra hág…!
Egyéni vergődéseinkben mindenkor mentő irány Istenre gondolni. Az ő tudása által váltak ugyanis valamikor „ketté” az alsó vizek a harmatozó fellegektől – s ezért őt, az elvesztett Urat kell keresnie minden válságba jutott léleknek. Miért? Mert a krízisben élők sokasága előbb-utóbb a közösség válságához vezet; a zátonyra futott, hitevesztett társadalmak pedig magát az életet, annak megmaradását veszélyeztetik. Mint már annyiszor – és ma újra.
De nézzük a részleteket. Az embert saját hebehurgyasága fenyegeti leginkább: „Láttál-e olyan embert, aki bölcs a saját szemeiben? A bolond felől jobb reménységgel legyél, mint felőle!” (Péld 26,12) „Láttál-e beszédében hirtelenkedő embert? A bolond felől jobb reménységed legyen, mint afelől!” (Péld 29,20) Ki nem érlelt és túl gyors elhatározások, önsorsrontó ítélkezés mások egyébként nyilvánvaló gyarlóságai felett – aztán sok-sok sajnálkozás évtizedek múltán… De nem csak a hirtelenkedéssel van baj, hanem azzal is, amit az ige „okosságként” hiányol. Természetesen nem a számító taktikázásról van szó. „Fürge huncutokból” akadt mindig éppen elég, akik azonnal megtalálják a joghézagokat, a paragrafusokkal kellően le nem szabályozott pompás „lehetőségeket” s pénzzé vagy egyéb haszonná teszik azokat – utóbb pedig még dicsekednek is vele, mint tehetségük jelével, mennyi pénzt húztak ki mások zsebéből…
Itt azonban a dolgokban magától Istentől elrejtett törvényről van szó. Ez emberi tanulságokkal szolgál – de csak azoknak, akiknek „van szeme a látásra, és van füle a hallásra.” (Ez 12,21 Mát 13,13) Le lehet élni egy életet úgy, hogy valaki sosem pillantja meg egyénisége torzulásait, amiket pedig elsőrendű életfeladata lett volna korrigálni. Nem volt fogékony az isteni szóra: viszi hát magával ezeket az örökkévalóságba, ahol úgy lehet, bekerül vele az elrettentő példák tárába, mint Danténál oly sokan – holott kapott rá itt több évtizedet, hogy meglássa és kijavítsa azokat. Egyik ember hamarkodik, megfontolás nélkül megy előre, fejjel a falnak, a másik meg örök kételyek közt toporog, míg elmegy mellette az élet vonata… Némelyek mindent elfelejtenek, még azt is, amit pedig nagyon megígértek, mások meg soha nem tudnak elfelejteni egy apró figyelmetlenséget, nem hogy valami komolyabb életbántást. Sokan nem érnek rá, jelszavuk a híres „nem ígérek semmit, nekem dolgom van” – és tényleg nem is tesznek semmit másokért; egyebek meg árgus szemekkel figyelik a lehetőségeket, és azonnal lecsapnak, ha valami haszonra tehetnek szert – maguknak…
Első ezért az univerzális tájékozódás. Mindenből lehet tanulni: a természet csodálatos könyvéből ki lehet olvasni a Teremtő értelmét és tudását! Micsoda formáció egyetlen megvetett pók is, mely háromféle váladékot használ, s parányi agyával mégis pontosan tudja, melyikkel szője hálóját (mely mestermunka), melyikkel kösse gúzsba zsákmányát, s melyikbe csomagolja petéinek gubóját… És hol vagyunk még a csapatban vadászó kardszárnyú delfinektől, vagy a történelemben (ritkán, de azért néha mégis) erkölcsi alapon döntéseket hozó embertől! (Róm 1,18-31)
Az univerzális tájékozódás értékes irodalmat is jelent: nagy művek kezünkbe adják az emberi lehetőség kincsestárát. Vergődő lelkek mennyi beszűkült, kicsinyes érzése és problematikája meghaladható volna, úgy családban, mint tágabb emberi viszonylatok közt – ha élnének a gazdag anyaggal, amit kiváltságos alkotók maguknak réges-rég fölfedeztek, átvilágítottak és beemeltek az örökkévalóságba! A felkínált önismeretet elutasítók azonban folyton csak egymást kérik számon – s az ördögi kerék forog tovább haszontalan.
Végül ott az „irodalom feletti irodalmunk”, a Szentírás – mely a hiteles létezés szövege. Ez közvetlenül Istennel való kapcsolatunkat állítja helyre. Ezerötszáz oldala persze „kiolvashatatlan”, naponként mégis szorgalmasan tanulmányozandó. Nélküle, mintegy a saját érzéseire és frusztráltságaira kárhoztatva lelkiekben egyszerűen éhen hal az ember – elveszti ugyanis a legfontosabb koordinátát, hogy „az ő tudása által váltak ketté a mélységes vizek, és harmatoznak a magas fellegek.” Aki nem gondol Istenre, az folyton magára gondol – ez ilyen egyszerű, és ilyen szomorú.
Az sem segít, ha minduntalan mások életét akarjuk élni – mert jó ugyan a gondoskodás, ám egy idő után szeretne mindenki felnőtté válni, s a gyermekeit saját maga nevelni. Erőt merítve Bibliánk igéiből olyan alapigazságokat értünk meg újra, mint hogy a családtagok elfogadásához türelem kell – cserébe viszont számíthatunk rájuk komoly helyzetekben. Meglepő? Sokaknak az, s még többen vannak, akik soha nem tanulják meg, hogy a sikert az okos együttműködés jelenti. De nem tanácsos rájuk telepedni: „Ritkán tedd lábadat felebarátod házába, hogy be ne teljék veled, és meg ne útáljon téged!’’ (Péld 25,17) Mert az univerzális tájékozódás után a következő lépés a gyakorlati okosság. Energiaigényes művelet, hisz bele kell éljük magunkat nem csupán mások érzéseibe, hanem saját legjobb lehetőségeinkbe is – ami pedig hitet és bátorságot követel. Mikor a zsinagógafő már azt mondja: »Ne fáradj Mester, meghalt a leányka…” – Jézus válasza így hangzik: »Ne félj, csak higgy!« (Márk 5,36)
Íme a hit kevéssé ismert dimenziója: mindig van tovább, hitben mindig! Hihetetlen utakon is, és feltétlenül vegyük ide, mint legfontosabbat, a belső növekedés csodáját: mert minden azért történik ezen a világon. Megszégyenüléstől magánosságig, váratlan megajándékozottságtól a zátonyon vergődésig: „..akár világ, akár élet, akár halál, akár a jelenvalók, akár az eljövendők: minden a tiétek – ti pedig Krisztusé.” (1Kor 3,22-23)
Böjt idejét éljük, amikor – jó esetben, összeszedjük magunkat. Erőt gyűjtünk szívünk megnyíláshoz: mert bezárult életünknek leginkább erre van szüksége. Neveztük ma univerzális tájékozódásnak az „első lépést”, ami élethossziglan emberi kötelesség: okulni szüntelen, mindenből e világon! Nélküle marad a rest, kifelé fordított boldogtalanság – és annak legközönségesebb formájaként az áthárítás, mások vádolása…
Aztán következik az átgondolás, nyugodtan mondhatjuk úgy az „értelmes újratervezés.” Ha már fölfedeztük Isten örök jóakaratát a teremtett világ rendjében, s még inkább az ige megnyilatkozó mélységeiben, hát alkalmazzuk ezt a tudásunkat tájékozódási pontként mindennapi viszonylatainkban, emberi ügyeinkben! Ne legyen hívő emberek közt szokásos a gyanakvás, a meg nem értés és a perpatvar, mint ahol még sosem hallottak a testté lett igéről, Jézus Krisztusról, Isten egyszülött (Páratlan) Fiáról…! Fedezzük fel őt mint önmagunk legjobb lehetőségét – mert benne rejlenek igazi tartalékaink, messze túl a mégoly meghaladhatatlannak vélt határokon!
S a tényleges megvalósítás, mint „harmadik fokozat” által lépjünk be az üdv e földi valóságába: „Fiam, ne téveszd mindezt szemed elől, vigyázz – okos és megfontolt légy!” (Péld 3,21) A szép, tisztázott élet rendjéhez ugyanis ez méltó. Ebben megteremhet már a remény éppen úgy, mint a szeretet – s mire volna még nekünk, embereknek szükségünk? „Aki hisz, az nem fut.” (Ézs 28,16) Zaklatott, sőt mainapság fenyegetett életünk csodálatosan megbékél, amint valaki tudja, ki választotta el egymástól a mélység vizeit a magasságos, harmatozó fellegektől, s ki vetette meg a föld alapját örök törvényében. Mi csak maradjunk hűségesek hozzá – a többit pedig hagyjuk őrá. Ebben élve még az is elképzelhető, hogy végül okosak és megfontoltak leszünk… Így is legyen. Ámen.
Fohász
„Dicsőült helyeken, mennyei paradicsomban,
Akik vigadoztok véghetetlen boldogságban,
Szent és ártatlan állapotban,
Az Úr nevét szép énekszóban
Magasztaljátok vigasságban!
Lássátok, ti dicső angyali lelkek az égben,
A fénylő mennyei testek roppant seregében,
Mint uralkodik dicsőségben
Az Úr, és őtet felségében
Imádjátok tiszta szentségben!
Nap, hold, csillagos ég, ti az Urat dicsérjétek,
Jóságát, hatalmát, bölcsességét hirdessétek,
Mert amely rendet ő tinéktek
Kiszabott, az a ti törvénytek,
És annak ti híven engedtek.
Fák, bokrok, csemeték, gyümölcshozó kertek,
Pompás liliomok s minden virági szépségek,
Színekkel kihímezett rétek,
Apróbb és nagyobb zöld növevények,
A gondviselést hirdessétek!
Bölcs Isten remeki, kik az ő képei vagytok,
És a tőle lehelt emberi lélekkel bírtok,
Az Örökkévalót lássátok
Munkáiban, és imádjátok!
Egy szívvel és szájjal mondjátok:
Dicséret, dicsőség, tisztesség és hálaadás,
Az szentek Urának légyen örök magasztalás!
Kiben soha nincs megváltozás,
Vagy ígérettől elhanyatlás:
Tőle fejünkre szálljon áldás!” Ámen, ámen!
278. dics.1-3. 5, 7-8. (Diószegi Sámuel, 1806.)
