Az élet páros vállalkozás, egy férfi és egy nő szövetsége. „Ha ketten fekszenek egymás mellett megmelegszenek – de aki egyedül van, hogyan melegedhetne meg?” (Préd 4,11) A fizikai, testi meleg nyilván fontos, ám itt sokkal többről van szó: emberi-erkölcsi áthatásról, aminek titka csupán az egyházéhoz fogható. Erről szól az alábbi igehirdetés.

 

Igehirdetés 2023. március 12.

Női bölcsesség

 

Lekció: Péld 14,1-11

Textus: Péld 14,1

 

„Az asszonyi bölcsesség építi a maga házát, a bolond pedig önkezével rombolja le azt.”

 

Igehirdetés

 

Az élet páros vállalkozás, egy férfi és egy nő szövetsége. Teremtőnk akarta így, amikor elválasztotta az egységes létezést egy férfiúi és egy női oldallá. Egymás számára vannak alkotva, hogy szüntelen gazdagítsák és ajándékozzák a másikat: „Ha ketten fekszenek egymás mellett megmelegszenek – de aki egyedül van, hogyan melegedhetne meg?” (Préd 4,11) A testi, fizikai meleg és közösség nyilván fontos, kivált bizonyos életszakaszokban, ám itt többről van szó – olyan kölcsönös áthatásról, aminek mély titka csak az egyházéhoz fogható. (Ef 5,32)

Miért van akkor annyi baj éppen ezen a téren? Első fokon azért és főleg ott, ahol az egyéni önzés fölébe kerül a közös céloknak, s ki-ki csak a maga üdvét látja, nem tisztelve a másikét. Nagyon sokan egyáltalán nem tudják, amit Urunk Jézus világosan fogalmazott: aki meg akarja nyerni életét, az veszti el, aki pedig „elveszti” őérte és az evangéliumért, az nyeri meg. (Márk 8,35) Kezdetben ugyan mindenki ilyesmire szövetkezik a másikkal, „boldoggá tesszük egymást” – aztán lassanként kezd ki-ki már csupán önmagáért, a maga boldogságáért harcolni, s a másikat hibáztatja, hogy az nem ad elég szeretetet… Egyszerű, de kegyetlenül igaz diagnózis: hiányzik a kölcsönös áthatás, valóban „eggyé” válni.

Ugyanennek következtében nem veszik észre az időközben bekövetkezett változásokat egymás személyiségében. Az élet ugyanis nem „van”, hanem történik – s a vele szükségképpen járó újdonságokban aktiválódnak igazán a valóságról alkotott sajátos képeink, azaz a káprázatok. Félelem, magányosság-érzet, „végre magammal is foglalkozhatok”, kínzóbbá váló vágyak, most még egyszer megmutatom – és a másik nem érti, miért fontos ez éppen most. Lefokozottan, félálomban élve ez nem is történhet másként: nem ismerjük a valódi valóságot, mindig csak a saját tulajdon gondolatainkkal és érzeteinkkel találkozunk. A gyermek azt akarja, hogy minden pontosan úgy legyen, ahogy neki jó, s félelme vagy dühe ennek következtében néha elborítja. A kamasz lázad a felnőttek ellen, mert azt hiszi, azok verik őt bilincsbe. A fiatal felnőtt életálmai után fut – majd ő jobban csinál mindent, mint az előtte jártak, igazabb és sikeresebb lesz. Az élet közepén aztán sokan rádöbbennek, mit értek el, az mennyi boldogságot is hozott s mi minden lehetetlen immár számukra. Végül pedig, hazafelé legtöbben azon keseregnek, még el sem kezdődött igazán, s már vége is az életnek…

Mindez személyes drámákban zajlik haragon, irigységen, csalódottságon át, el egészen a kétségbeesett újrakezdési próbálkozásokig, ami sajnos sok rombolással járhat, ami a családtagok érzelmeit és jövőbeli lehetőségeit illeti – legtöbbször azonban kizárólag az én érzeteim, az én szabadságom, az én álmaim, az én sebeim és gyászaim vannak a középpontban, nem pedig a teljes, hiánytalan, igaz valóság. Mit tesz hozzá az effajta nehezen átlátható, zűrzavaros, az embernek magának is alig érthető élet-szövevényhez mai igénk?

Valami egyszerű mondatot, ami tökéletesen kézenfekvő. Nem hoz meglepőt, nem szórakoztat és nem bűvöl el, igazából egy triviális megállapítás: „Az asszonyi bölcsesség építi a maga házát, a bolond pedig önkezével rombolja le azt.” (Péld 14,1) Azzal állít meg, hogy a világon legtermészetesebbre emlékeztet – cselekedeteink következményére. Mert még a szívünkben melengetett gondolatoknak, vagy éppenséggel rettegéseknek is kihatása van. Belesüppedve saját énünk, személyes létkörünk eseményeinek fodrozódó felszínébe, némelykor ijesztő hullámaiba arra kell figyelmeztessen a felsőbb világ, tartsd csak tiszteletben a valóság többi részét! Létezik a te élményeiden, lelki sérüléseiden és feldolgozatlan emlékeiden túl még más is. A felfoghatón túl pedig, és ez nagyon fontos, ott az Örökkévaló is, aki nem romokat akar látni, nem azért teremtett embert a saját képére és hasonlatosságára – hanem egészséges, szép viszonyokat, az ő fényét másokhoz is közvetíteni tudó kiteljesedést! Csendben figyel az ég magasából s türelmesen vár, vár: látni akarja, mi lesz belőled.

Az asszonyi lét említése a Példabeszédeknek ezen helyén klasszikus pars pro toto – rész az egész megnevezésére. A Bibliában ugyanis nem hallunk külön nőnapról, sem pedig munkahelyeken bevezetendő kvótákról – mindig az Istentől kettőnek, s mégis egynek teremtett emberről van szó – éspedig függetlenül az adott kor szokásaitól, történelmileg kialakult, bevett rendjétől. A női lélek ugyan érzékenyebb, plasztikusabban formálható, jobban ki van téve a mindenkori körülményeknek, mélyebben átéli a sorsszerű változásokat – ám a modern pszichológiából tudjuk, hogy a mélyén azért ott rejtőzik az animus, a férfi-tulajdonságok lenyomata és összessége, mint az „én” másik, ellenkező előjelű, ismeretlen és mélyebb fele. A férfiakban is ott rejtőzik egy, a másik nem tulajdonságait tartalmazó anima – vagyis még a társkapcsolati tekintetben egészen magányosan élőnek is adott a lehetőség arra, hogy önmagában kiegyensúlyozott, szép és jelentős teljességet hozzon létre, ha integrálja személyiségét.

Ezzel együtt itt mégis az „asszonyi bölcsesség” kerül megnevezésre, mint a conditio humana nélkülözhetetlen eleme – mert igénk éppen az empátia, alkalmazkodás, és okos, gyakorlati előrelátás áldott többletére kíván rámutatni. Ma szinte egyedül az üzleti értelemben vett sikert, a jólét megteremtésének képeségét becsülik valamire, amihez un. férfias tulajdonságok, hozzáértés, racionalitás és küzdőképesség kell – ám az ige azt mondja: az asszonyi bölcsesség pontosan olyan „házépítő” erő, mint a ringekben helytállás! Ház alatt pedig végképp nem csak a falak és szobák értendők, hanem az a titok is, amit a már említett kölcsönös áthatás képes létrehozni a szeretet és megértés által.

Egészen ezen az úton jár az apostol is, amikor azt mondja: „…Úgy kell szeretni a férfiaknak is feleségüket, mint a saját testüket. Aki a feleségét szereti, önmagát szereti.” (Ef 5,28) Nem is lehet ez másként, hiszen az a „kettő”, amiről itt szó van valójában egy – s ez minden közösség lényege. Krisztus is úgy szerette az anyaszentegyházat, beleértve milliókat, akik még meg sem születtek, hogy a Golgotán azokért is imádkozott, akik rászolgáltak és azokért is, akik egyáltalán nem, sőt, odaszögezték őt… Benne élt mai küszködéseinkben, látta életünket és tudta, hogy szükségünk van az ő jóságára – nem vagyunk elég türelmesek, nem vagyunk elég tiszták, sőt, nem mindig vagyunk még elég becsületesek sem… Azért adta ő magát a világért, hogy mindez ne maradjon így! „Hagyja el útját a bűnös, és gondolatait az álnok ember! Térjen az Úrhoz, mert irgalmaz neki, Istenünkhöz, mert kész megbocsátani!” (Ézs 55,7)

De részesülhet egyáltalán ember ebben a nagy, üdvözítő szeretetben? Igen, belső döntések révén. Ott épül ugyanis Isten országa, a „szív elrejtett emberében, a szelíd és csendes lélek el nem múló díszével: ez értékes Isten előtt.” (1Pét 3,4) Ezen nincs túl sok magyarázni való: belső életünk kizárólag a saját tulajdonunk. Ki rendezkedjen ott, ha nem mi magunk? Persze, csöppet sem könnyű feladat. Láttunk már foszladozó bútorokkal, hulladékkal teli, esetleg patkányoktól járt, nyirkos és sötét pincét? Ilyen (elhanyagolt esetben) minden emberi lélek – valóságos hőstett hozzáfogni a kitakarításához… De mégis meg kell csinálni. Ilyenkor tavasszal még a napfényes kerteket is rendbe tesszük: a szél fújta leveleket, elszáradt, levágott gallyakat összegyűjtjük, komposztáljuk, a tél nyomait rendbe hozzuk – mindjárt jobb érzés még kimenni is ilyen kertbe, nemhogy újabb munkákhoz fogni. Jézus azt a Keresztelő Jánost nevezte az „asszonytól születettek” közül legnagyobbnak, aki, amit a pusztában talált azt ette, és kérlelhetetlenül megtérést követelt (Luk 7,24-27) – mert életünk megjobbítása az első lépés. Mindenki pontosan tudja, az ő esetében ez mit jelent.

Aztán következhetnek a továbbiak. Számba venni erősségeinket, és természetesen a gyengéinket is, ahol hiányosságaink vannak és ezért ott növekednünk kell. Ne gondoljuk, hogy ez csak amolyan humanista jó tanács – mert ha konkrét szembenézés emberi vonásainkkal nem történik, akkor marad minden a régiben, s csak idő kérdése, mikor leszünk megint pontosan ott, ahol már annyiszor jártunk. A második lépés ezért a személyiség-kultúra, amiről viszont tudjuk, hogy csak az ég súgásainak komolyan vétele mellett lesz eredménye. A szükséges belátásokat igével táplálkozva kapjuk, s a műveletet nem váltathatja ki semmi. Keservesen megdolgozni a megértett igazság jegyében komoly erők ellenében, akár a tehetetlenség vagy a megszokott, bombabiztosnak vélt gondolatok köréből: így halad előre egy csöndes, belső növekedés. Nevezhetjük megszentelődésnek, amennyiben a súlypont kezd áthelyeződni – már nem annyira rólunk, hanem egyre inkább megváltó Urunkról van szó lelki történéseinkben.

Végül pedig az egyszerűsödés – megválni mindentől, ami fölösleges. Amikor igénk éppen az asszonyi bölcsességet hozza fel példának, arra emlékeztet, ahogy az éléskamrából kitessékelik a szükségtelen lim-lomot. Gondoljuk csak meg, egyszer még testi mivoltunktól is megválunk, ugyan mi okból cipelnénk magunkkal terheket, amiktől sokkal jobb lenne búcsút venni? „Mert tudjuk, hogy ha e mi földi sátorházunk elbomol, épületünk van Istentől, nem kézzel csinált, örökké való házunk a mennyben..” (1Kor 5,1) Oda akarnánk mi magunkkal vinni neheztelést, vádat, bosszút és kapzsi nyerészkedést, ahova csak üres kézzel, s lehajtott fejjel érkezhet földi vándor? Ahol mindenki már csak ennyit mondhat: itt vagyok Uram, ennyire telt – irgalmazz szegény lelkemnek…

Épül-e a „ház”, vagy bolond módjára önkezünkkel romboljuk le – ezzel szembesített a Példabeszédek egyszerű mondata. Asszonyi bölcsességnek nevezte itt a Biblia a nagy titkot: úgy is mondhatnánk, egyszerű, köznapi helytállásnak – amire azonban mindnyájan kötelezve vagyunk, mivel embernek születtünk. Nagytakarítással, azaz megtéréssel ajánlja kezdeni – emlékezzünk a rendbe tenni való, sötét pincére! Aztán gondosan dolgozni tulajdonságainkon, mert nekünk erre terjed ki mandátumunk földi vendégeskedésünk során a leginkább és legegyértelműbben. Végül pedig úgy csinosítani „házunkat”, hogy égi harsonák, ha szólnak, minden tisztább és főleg egyszerűbb legyen – s mi tényleg készen álljunk, ha az Úr nevünk kiáltja!

Ez is mutatja, hogy nincs egyetlen apró mondata vagy vonatkozása a Szentírásnak, amiből ne lehetne épülnünk – áldjuk érte Istent! Így is legyen. Ámen.

Fohász

 

„Aki értem megnyíltál, rejts el, ó örök Kőszál!

Az a víz s a drága vér, melyet ontál a bűnért,

Gyógyír légyen lelkemnek,

Bűntől s vádtól mentsen meg!

 

Ha bevégzem életem, és lezárul már szemem,

Ismeretlen bár az út, hozzád lelkem mennybe jut:

Aki értem megnyíltál, rejts el, ó örök Kőszál!”  Ámen.

(458. dics. 1, 4.v.)