Minden emberi kapcsolatunk, munkánk, tervünk, sőt minden érzésünk is az értelmezéseinkkel függ össze. Nagy méltóság embernek lenni: hány milliárd növénynek és állatnak nem adatott meg az értelmes, felelős gondolkodás lehetősége, csak az ösztönök uralma – ne szenvedjünk hát annyit, hanem legyünk jobban hálásak, mint eddig voltunk! Erről szól az alábbi igehirdetés.
Igehirdetés 2023. március 26.
Amikor ellent kell állni
Márk 14,53-65
Mát 26,62-64
„A főpap felállt és így szólt hozzá: Semmit sem felelsz arra, amit ezek ellened vallanak? Jézus azonban hallgatott. A főpap akkor ezt mondta: Az élő Istenre kényszerítelek, mondd meg nekünk, te vagy-e a Krisztus, az Isten Fia! Jézus így felelt: Te mondtad. Sőt azt mondom nektek: mostantól fogva meglátjátok az Emberfiát, amint a Hatalmas jobbján ül, és eljön az ég felhőin. A főpap erre megszaggatta ruháit és így szólt: Istent káromolta. Mi szükségünk van még tanúkra? Íme, most hallottátok az istenkáromlást. Mit gondoltok? Azok így feleltek: Méltó a halálra! Azután szembe köpték, arcul ütötték, mások pedig bottal verték és azt mondták: Prófétáld meg nekünk Krisztus, ki ütött meg téged!”
Igehirdetés
Jézus szenvedéstörténete (latinul Passio) nem a Golgotán kezdődik, hanem már előbb. Az Olajfák hegyén, sötétben zajló elfogatás és az azonnali, éjszaka összehívott hetven fős Szinhedrion baljós jelek – egyértelmű, hogy a nép hivatalosai még a hajnal beállta előtt ítéletet kívánnak hozni, s a testület kora reggel meg akarja szerezni a helytartó engedélyét a kivégzéshez. Az éjszakai tárgyalás a főpap házában rövid és formális: a kiforgatott jézusi tanítást, miszerint ő magát felkentnek vallja, ráadásul le akarja rombolni a templomot, egyszóval lázadást szít – tanúk erősitik. Szükség volna beismerő vallomásra is, ami valahogy minden koncepciós per nélkülözhetetlen kelléke – a főpap ezt kívánja megszerezni. Kézenfekvő a célra, hogy Jézus az Örökkévalót mindig „Atyának” nevezte: a futóbolond nem tudja, hogy ezért halállal büntethetik…
Jézus nagyon is tudja. Ő azonban pontosan ezt, vagyis az ember Isten-fiúságát akarja visszaadni, éspedig nem csupán saját népének, de a „más akolból” való embertársainak is szerte a világon. Erre tette fel életét, ezért vívódott a kertben véres verejtékkel – s lám, milyen hamar eljött az idő, hogy ha „keserű pohár” révén is, de a világ kezébe adja hitének és megtapasztalásának legdrágább kincsét…!
Vannak emberek, akiket csak a hatalom érdekel. Boldogok, ha másokat a talpuk alatt tudnak: ilyenkor mindenkinél erősebbnek és okosabbaknak gondolják magukat. Mámorító számukra, hogy akaratukat keresztülvihetik – sosem egy ügy igaza lényeges számukra, csak az egyéni győzelem tudata. Hivatali helyzetben fontoskodás, korlátolt túlbuzgalom, eszközökben nem válogatás és természetesen magamutogatás jellemzi őket, mert rejtetten ugyan, de mindig csupán a saját pozíciójukról van szó.
Igen, Jézus felkentnek tudta magát, de abban az értelemben, ahogy a nép legjobbjai évszázadok óta vallották magukat, s hite szerint mindenkinek pontosan így kellene Izraelben éreznie: „Az Úr Istennek lelke van énrajtam, mivelhogy felkent engem az Úr, hogy a szegényeknek örömöt mondjak: elküldött, hogy bekössem a megtört szívűeket, hogy hirdessek a foglyoknak szabadulást és a megkötözötteknek feloldozást, hogy hirdessem az Úr jókedvének esztendejét, Istenünk igazságtételének napját, és vigasztaljak minden gyászolót.” (Ézs 61,1-2) Ebben nyoma sincs semmilyen hatalmi ambíciónak. Küldetés, ám nem hosszú köntösök viselésére és a piacokon köszöntésekre, főleg nem meggazdagodásra és „elöl ülésre” – hanem az emberek testi-lelki gyógyulásának odaadó, önmagát nem kímélő szolgálatára. Megtört szívűeket kell bekötözni a „Felkentnek”, foglyokat szabadítani, gyászolókat vigasztalni – ez a nép igazi küldetése!
Mindenki magából indul ki, tartja a közmondás, s valóban: aki maga hatalmi érdeklődésű, az másokban is azt gyanítja. Ez volt a főpapok és írástudók végzetes Jézus-félreértése mögött: politikai messiások után nyomoztak, akiket részükről el akartak takarítani az útból – s volt is a dologra jó pár jelentkező. Viszont az eredmény Jézus esetében szándékukkal éppen ellentétes lett – olyan mozgalom keletkezett először a népen belül, majd évtizedek múltán a világon elterjedve mindenhol, amely a mai napig meghatározó tényező az emberiség életében. Ha csak parányi vallási szekta lenne, igazság-tartalmánál fogva akkor is hordozná az őt megillető méltóságot minden nyitott szellemű ember számára – világvallásként pedig kifejezetten nagy a felelőssége bolygónk jelenét és jövőjét illetően.
Első megjegyezni való ezek alapján az „értelmezés”, mint olyan fontossága. Látunk valamit s eldöntjük róla, számunkra hasznos vagy fenyegető, kívánatos vagy kerülendő. „Jó ez nekünk…?” – szinte halljuk a közmondásos kérdést. Kisgyermekek a sötétséget ijesztőnek találják – kalandéhes kamaszok és barlangász tudósok viszont ígéretes felfedezni való mélységnek. Egyik ember szereti a tömeg lelkesült ordítozását és a „sokan vagyunk” érzését, mert ott erősnek érzi magát, a másik pedig messze ívben kerüli még a legkisebb utcai csoportosulást, vagy akár egy embertársi beszélgetést is. Van, akinek megalázó „földtúrás” akár egy parányi kert művelése is, másnak üdítő, egészséges fizikai munka és a természettel való boldogító közelség, mert minden az értelmezésen múlik. Még egymás személyét is „értelmezzük”, valójában minden mondat, sőt minden hallott szó, vagy éppenséggel elmaradt telefonhívás is valami belső minősítésre kerül – ezért lesz aztán némelyekkel ilyen, másokkal meg amolyan a kapcsolatunk.
A főpapok és írástudók Jézusban összesen egy országháborítót láttak, aki veszélyezteti az ő birodalmon belüli viszonylagos autonómiájukat, egészen pontosan hatalmukat a nép fölött – ő pedig Isten fiának tudta magát, egy új világkorszak „fölülről érkező” emberének. Világos az eltérő értelmezés a párbeszéd során is: „Te vagy-e a Krisztus, az Isten Fia? Jézus így felelt: Te mondtad. Sőt azt mondom nektek: mostantól fogva meglátjátok az Emberfiát, amint a Hatalmas jobbján ül, és eljön az ég felhőin. A főpap erre megszaggatta ruháit és így szólt: Istent káromolta!” (Dán 7,13 Mát 26,64) Egyáltalán nem kerül hát sor annak mérlegelésére, mit jelent „Isten fiának” lenni – mit érthet ahhoz egy vidéki ácsmester fia!
S itt érkezünk el ahhoz, amit köznapi módon fantáziának, emelkedettebben „szellemnek” szokás nevezni: az ember belső, lelki világának sajátos területéhez, ahol felhalmozva rejtőznek emlékeink a régi sebekkel, megszégyenülésekkel, meg a jövőre vonatkozó, dédelgetett tervekkel, célokkal, álmokkal – de nem önmagukban, hanem az általunk adott értelmezésekkel együtt! Minden kimondott szó, meghozott döntés ebből a végtelenül bonyolult „rendszerből” bújik elő, ezért csöppet sem mindegy, miféle rend uralkodik ott.
Két ember találkozása, de egyszerű beszélgetése is mindig magában hordja a félreértések lehetőségét: úgyannyira, hogy nem tűnik túlzásnak még az emberismeret lényegét is az összetévesztésben keresni. Gyermekkorában kialakul mindenkiben egy „ember-mitológia”, s aztán ennek kategóriáiba kerülnek a később megismert személyek. Lesz, akit óriásnak, mást tündérnek vagy varázslónak, megint mást sárkánynak, esetleg valami fertőző féregnek vagy éppenséggel megmentőnek látunk – mert bizony itt is minden az értelmezésen, adott esetben valóban az összetévesztésen múlik… Nem ritka persze, hogy a tényleges tapasztalatok alapján valaki később más fiókba kerül (vagy az illető belátásos okokból még önagát is alapvetően új fényben kezdi el látni) – igen, az alvó királylány fölébred, a rút békából pedig királyfi lesz.
Ezért nem mindegy, miként állunk az értelmezések dolgában: a bennünk élő tudás, fantázia és lelki gazdagság szabja meg ítéleteinket. Jézust halálra adták – ma pedig kétmilliárd megkeresztelt homlokán van ott a hozzá kapcsoló keresztség láthatatlan jegye és pecsétje. Bárcsak szívünkben is fölfedeznénk, mit jelent az egyszerű tény: meg vagyok keresztelve! Szilárd kiindulópont, ahonnan mindig újra rendezhető elkuszálódott életünk – ahonnan az elkeseredett vigasztalást, a megfáradt pedig új, égi erőt vehet. Ám aki pénzt talál, annak le kell hajolnia érte, aki pedig házat akar, föl kell építenie – egész földi vendégeskedésünk egyetlen nagy feladat! Rajtunk áll, miként szervezzük meg. Belső folyamataink sem lehetnek gazdátlan, véletlenszerű történések: felelősök vagyunk, ha nem is minden lelki rezdülésért, mert a szél fú, ahová akar – de valamennyi elszabadulni hagyott emberi lavináért és pusztító földcsuszamlásért. Éberen dolgozni kell érzelmi életünk tisztaságán, éppen úgy, ahogy testi egészségünk sem másokon múlik, hanem öröklött génjeinken kívül leginkább saját életmódunkon.
Jézus megkötözve is Krisztusnak vallja magát, s egyetlen lépést sem tesz szabadulásáért. Már megharcolta harcát, legyőzte a halált – semmit nem tudnak elvenni tőle. Ezt a nagy, végső sebezhetetlenséget hozta ő nekünk. Minden keresztyénnek ébresztő, aki még másoktól várja boldogságát! Megváltónk pontosan tudta, hogy az üdvösség egyedül Istené: ezért nem menekült, amikor pedig jól tudta a kertben, hogy közelednek hozzá az elfogói, s ezért nem válaszolt, amikor szavait és tanításait nem értő emberek, jól-rosszul összetákolt módon, ellene vallottak.
De eljön a pillanat, amikor mégis megszólal. Mi történt? Miért hallgatott eddig, és most miért beszél? Vannak csaták, amikbe nem is szabad belebocsátkozni – milyen bölcs, aki ezt pontosan meg tudja ítélni! Urunk Jézus is erre biztatta tanítványait (Mát 7,6) – mert megvan az ideje a szólásnak, és megvan az ideje a hallgatásnak. De vannak élethelyzetek, sőt a világ történelmének is vannak minősített pillanatai, amikor nagyon sok múlik egyetlen szó kimondásán is – és ilyen volt a főpappal való párbeszéd. Eljött a perc, amikor nem lehet többé hallgatni, az élet árán sem. Hitvallásos szó zendül tehát: a négy fenevadra emlékeztető birodalom után kezdetét veszi az égből érkező Emberfia királysága – mindazok számára, akik befogadják őt! Ezt nem hadseregek tartják fenn, nem oszt senkinek meggazdagodási lehetőséget sem: ez lelki királyság. Azokat hatalmazza fel Urunk ebben való részesedésre, akik befogadják őt, hogy maguk is „Isten fiaivá legyenek, mindazokat, akik hisznek az ő nevében – akik nem vérből, sem test, sem a férfi akaratából, hanem Istentől születtek.” (Ján 1,12-13)
A reformáció idején született egy teológiai szakkifejezés: status confessionis, azaz „hitvallásos helyzet.” Nagy tanítónk, Kálvin szerint két esetben biztosan nem szabad hallgatnunk, sőt ellent kell állnunk – amikor hitünk megtagadására vagy nyilvánvaló embertelenségre akarnak kényszeríteni. Dicső modern időinkben bőséggel számon tarthatunk ilyeneket, mert az Istenét megtagadó ember (valláspótlék gyanánt) társadalom-mérnökösködésbe, azaz mások életének, gondolatainak és véleményének erőszakos szabályozásába kezdett – nevezetes technológiai fejlődése pedig csak gépesítette és tökéletesítette a gyilkoló eszközöket, de igazabb emberré senkit nem tett. Éppen ellenkezőleg, a fogyasztói eltompulás és műveletlenség nem csupán szabad teret kap, de immár nyilvánosan azt dicsőítik, amit szégyellni kellene.
Mi vonatkozik mind ebből ránk, egyszerű emberekre? Annak tudata, hogy nagyon sötét korszakban élünk, ahol senki nem gondolkodik helyettünk – magunknak kell megállni Isten színe előtt. Tőle kaptuk létezésünket, ő indította lelkünket útjára e mostani világba – s egyedül csak ő adhat erőt és világosságot a helyes döntésekhez is. Urunk Jézus nem csak tudta ezt, de életével is örökre megpecsételte – ezért hívjuk őt Isten Fiának és Megváltónak. Nélküle forog ez a világ „keserű levében” s nem is tehet mást: általa viszont magunk is felhatalmazottak vagyunk arra, hogy nem kevesebbek, mint Isten fiai legyünk…!
Ez azt jelenti első fokon, hogy legyünk tudatában: minden emberi kapcsolatunk, minden munkánk, tervünk, sőt minden érzésünk is az értelmezéseinkkel függ össze. Nagyon nagy méltóság embernek lenni, hány milliárd növénynek és állatnak nem adatott meg az értelmes, felelős gondolkodás lehetősége, csak az ösztönök uralma – ne szenvedjünk annyit, hanem legyünk jobban hálásak, mint eddig voltunk! Amilyen arccal a világra nézünk, az olyan arccal néz vissza ránk. Másként fogalmazva: semmi sem független a hitünktől. Istentelen ember istentelen körülményeket teremt maga körül, amihez hazugságrendszerek kiépítése és természetesen gyilkolás is tartozik – ez így van a világ kezdete óta. Ne maradjon így! Legyünk az élet pártján, éspedig olyanén, amit ő maga is életnek nevezett (Ján 17,3) – s akkor Urunk gyógyító erői általunk is bejönnek majd ebbe a világba. Milyen más ezzel a hittel tekinteni betegségre, válságra, veszélyre – még saját elmúlásunkra is!
Ha már tudjuk, hogy valóban milyen sok múlik értelmezéseinken, nézzünk fel „a hitnek fejedelmére és bevégzőjére Jézusra – aki az előtte levő öröm helyett, nem törődve a gyalázattal keresztet szenvedett, s az Isten királyi székének jobbjára ült.” (Zsid 12,2) Benne Szabadítót adott Isten a világnak – miért ne ragadnánk meg felénk nyújtott kezét? Miért választanánk a vergődést, ha egyszer élhetjük a megváltottak dicsőitő életét is? Mi ott állunk már a mennyei seregek, boldog tiszta lelkek száznegyvennégyezrének kórusában – „Istenünk ugyanis Krisztus Jézusban föltámasztott minket és vele együtt maga mellé ültetett a mennyben!” (Ef 2,6)
Ő taníthat meg bennünket arra, mikor kell hallgatni, s mikor van „hitvallásos helyzet” – amikor nem csak szabad, de kötelesség is ellenállni. Mindennapi életünkben is akad ilyen éppen elég, amikor a restség, hamisság vagy a nyilvánvaló önzés erői belülről támadnak – ő szólongat bennünket még ilyenkor is tiszta hangjával: „Ne félj, csak higgy – én melletted állok!” (Márk 5,36 Zsid 13,5) Így is legyen – mert így is van. Ámen.
Fohász
Urunk, ha rád tekintünk, szelíd jóságod lefegyverez. Nincs mit mondanunk, győztél. Segíts, hogy tudjuk jól érteni mindazt, ami most még kusza és átláthatatlan, fenyegető és veszélyes. Te jóra fordíthatod a kilátástalant is – győzd le a sötétséget, és hozd el a világnak mennyei békességedet! Ámen.
