Hadviselés – igei törvény fegyelme alatt

Hadviselés – igei törvény fegyelme alatt

A tulajdonítás lélektani szakkifejezés, egy másik ember jellemvonásainak feltételezését jelenti. Óriási szerep jut számára a mindennapok félreértéseiben, egymás gesztusainak, szavainak “értelmezésében.” Jó szembenézni vele – erről szól az alábbi igehirdetés.

Igehirdetés 2023. április 23.

Hadviselés – igei törvény fegyelme alatt

 

Lekció: 1Krón 14,1-17

Textus: 1Krón 14,10-12

Dávid megkérdezte Istent, fölvonuljak-e a filiszteusok ellen. Kezembe adod-e őket? Az Úr ezt felelte neki: Vonulj fel, kezedbe adom őket. Fölvonultak tehát Baál-Peracimba, és megverte ott őket. A filiszteusok otthagyták isteneiket, Dávid pedig megparancsolta, hogy égessék el azokat.”

Igehirdetés

Róma közel egy évezreden át világbirodalomként uralkodott. Hatalmát flottájával szilárdította meg, mert bár a különböző országokat szárazföldi lándzsásai révén foglalta el, a provinciák lázadásait pedig jól szervezett, laktanyáiból gyorsan mozgósítható lovasaival törte le – a kikötők s azzal együtt a kereskedelem uralma nélkül nem tudta volna évszázadokon át kezében tartani Európát, Afrika északi országait és Kisázsia nagy részét. Csatahajói orrán „rostrum” (sarkantyú), egy hosszú, hegyes fémcsúcs volt kiképezve, rajta római isteneik bálványával, nem ritkán a víz alatt is – amivel meg tudták lékelni az ellenség alkalmatosságait. A legyőzött hajókról aztán levágták azok „rostrumait” a rajtuk lévő bálványokkal együtt, s diadalmasan a római Forum-ra szállították, hogy az ott felállított központi szószéket (valamint kőből kifaragva, az emlékoszlopokat) díszítsék. Mágikus erőt tulajdonítottak az ellenség bálványainak, zsákmányként ezek hitük szerint immár őket erősítették.

Dávid király Kr.e. 1000 táján, szakítva ezzel az ókorban általánosan elterjedt hadviselési gyakorlattal, elégettette a legyőzött filiszteusok istentenszobrait. Neki nem kellettek a „rostrumok”, mert nem volt mágikus a szemlélete – vagyis nem hitt a tárgyak titokzatos erejében, mint mainapság annyian, akikből hiányzik a valóban élő Isten-hit. Szép kristályok, bizonyos számok, geometriai formák, kultikus építmények, titokzatos helyek, szent városok, amulettek, de még elvont fogalmak és nevek, családok, népcsoportok vagy akár foglalkozások is alkalmasak arra, hogy valaki erőt tulajdonítson nekik – s mivel tulajdonítja, hát azoknak ily módon maga felett uralmat is biztosít. Ez a mágikus típusú vallásosság lényege, mely a bennünk reziduumként élő „gyermek” jellegzetes, projektív lelki működése. A tulajdonítás immár lélektani szakkifejezés, ami a másik emberben lévő jellemvonások feltételezését jelenti. Óriási szerep jut számára a mindennapok félreértéseiben, egymás gesztusainak, szavainak „értelmezésében.” Azért azonban, mert mi valakit ilyennek vagy olyannak gondolunk, ő egyáltalán nem biztos, hogy valóban olyan is! Hívő ember köteles tisztába jönni tulajdonításaival – vagyis a valóságot mindig újra szembesítenie kell képzeteivel, elméleteivel, még érzelmeivel is – és tudni kell azokat szükség szerint változtatnia.

Dávid különös tettének azonban van egy mélyebb, egyetemesebb üzenete, ami a babonaság elvetésén is túlmutat: s ez a hadviselés igei törvénye. Nem szabad úgy hadakozni, hogy a cél eleve a másik megkárosítása vagy gyengítése legyen. A filiszteusok isteneinek elrablása, és a maguk szentélyében triumfáló kiállítása ez lett volna. Egyáltalán nem igaz, hogy a cél szentesíti az eszközt – éppenséggel eszközeink árulnak el legjobban. Szabad a saját (!) országunkat megvédeni, ha kell fegyveresen is, de öncélúan ártani, gyűlöletből, bosszúból, vagy hátsó szándékból rombolni még lélekben sem szabad. Özvegyet és árvát, jövevényt és szegényt meg ne sarcoljatok, és egymás ellen még szívetekben se gondoljatok gonoszt!” (Zak 7,10) Hány házasság menekült volna meg, ha e magas rendű tudás egyáltalán eljut férjhez és feleséghez! Pedig a Biblia gyakorlatilag minden háztartásban megtalálható… Pereskedő rokonok visszavonták volna kereseteiket, mielőtt évtizedig fizették volna ügyvédeiket egy kétes, végül pedig egyáltalán semmi örömöt nem jelentő eljárás lefolytatásával. Szomszédok örök harag helyett tárgyilagosan megbeszélték volna közös dolgaikat – milyen ritka az ilyesmi! Nem jól védi a maga ügyét, aki a másik ügyét nem védi ugyanúgy” – mondja a „Gandhi”-ban Németh László (1901-1975) – ám ennek az írónak nevét ma a magyar olvasók legfeljebb néhány százaléka ismeri.

Igen, vannak kikerülhetetlen csaták, kicsiben és nagyban, amiket le kell folytatni – de gyülölet és főleg a bosszú, a szándékos ártani akarás megrontja az emberséget: ezért emlékezünk a bibliai Dávid király tettére háromezer év után is tisztelettel. Ha egy város ostromára készülsz, szólítsd fel azt békés megadásra. Ha békés megadással válaszol és megnyitja előtted kapuit, akkor legyen az egész nép adófizető szolgáddá. De ha nem fogadja el a békét, hanem harcra kel veled – akkor zárd körül… Ha egy várost hosszabb időn át tartasz körülzárva, és harcolsz ellene, hogy bevedd, ne pusztítsd ki a fákat, fejszét emelve rájuk. Egyél róluk, de ne vágd ki azokat!” (5Móz 20,10-12 5Móz 20,19) Pedig mi már azt is tudjuk, hogy Krisztusban „nagyobb van itt Salamonnál” (Luk 11,31) – tehát olyan valaki, aki merte Dávidnak (Salamon apjának!) ezt az egyébként meglepően nemes tudását még sokkal magasabbra emelni, ilyenformán: Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót haragosaitokkal, imádkozzatok üldözőitekért és rágalmazóitokért, hogy legyetek mennyei Atyátok fiai, aki felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak. Mert ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi a jutalmatok? Nem ugyanezt teszik a vámszedők is? És ha csak atyátokfiait köszöntitek, mennyivel tesztek többet másoknál? Nem ugyanazt teszik a pogányok is? Ti azért legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes! (Mát 5,44-48)

Nem arról van szó a jézusi mondásban, hogy érzelmileg, emocionálisan szeressük ellenségeinket, hanem többről: egyáltalán ne legyenek ellenségeink. Hozzunk létre magunkban Isten gyermekeihez méltó, egyetemes, emberiség-kitekintésű állapotot, s kommunikáljunk, azaz teremtsünk közösséget annak jegyében! Hozzuk létre gondolkodásunkban azt az erkölcsi magaslatot, ahol már képesek vagyunk lélekben megfordítani a helyzeteket, s értelmesen megvizsgálni, mi lenne, ha a hiúságból és mohóságból fakadó, határaim kiterjesztésére” törekvő igyekezeteimet (Ám 1,13) emberek egyszer velem szemben gyakorolnák! Ha az én termőföldjeimre, bányáimra akarnák rátenni kezüket, ha az én nyelvemet tiltanák ki a művelődésből, ha az én lakóterületemet, gyermekeimet és szüleimet veszélyeztetnék fizikailag: egyszóval, még több pénzt és azzal együtt hatalmat kívánnának szerezni – az én káromra. Ne gondoljuk, hogy mindez csupán elvi igazság, mert a legátfogóbb stratégiák is konkrét emberi tulajdonságokon, mondjuk így: tisztultsági szinteken, s azokból fakadó történet-elbeszéseken épülnek. Amilyen az ember és főleg, amilyen a hite – olyan lesz történelmi korszaka is!

Az említett haditudósításból (1Krón 14,1-17) pedig világosan kiderül, hogy Dávid nem volt sem cinikus, sem pedig ateista. Nevezhetnénk ugyan derék, hagyománytisztelő embernek is, hiszen régi törvénynek engedelmeskedik az ellenség bálványai megégetésével (5Móz 7,5) – ám ennél itt többről van szó. „Megkérdezte az Urat” – ami azt jelenti, hogy nem utasította el programszerűen az alázatot, nem bálványozta önmaga individualitását, hanem nagyon is gyakorolta azt. Szerezni, „határaikat kiszélesíteni” gengszterek is tudnak, méltányosan uralkodni viszont csak a valóban hívő emberek, mert ők igazságosak: elsőként ugyanis magukra alkalmazzák a törvényesség és jogszerűség követelményét. Érdemes észrevenni ezt a háromezer éves történetből itt, a Krónikák Könyvében!

Ahol kivész az emberből az Örökkévaló iránti áhítat, ott kígyófészkek teremnek: mindenhová eljuttatják a békétlenséget s még igazságtételnek is nevezik mohó ragadozásukat – a világ egyszerűen ilyen, éspedig az írott történelem kezdetétől. Ne maradjon ilyen! Jusson csak be emberi szívekbe az Isten előtt álló lélek megtisztult igazságossága, a tisztesség: erről szól a Dávid története! Pedig mi már azt is tudjuk, hadd ismételjük el – hogy „nagyobb van itt még Salamonnál is” – Isten országának, királyi uralmának bárhol és bárki számára megnyíló új fejezetéről, aminek evangéliuma, jó híre érvényes úgy családra, emberi kapcsolatokra, mint egészen nagy, világ-összefüggésekre.

Legszebb talán mégis az, hogy Dávid nem csak első ízben kérdezi meg az Urat, amikor a filiszteusok ellepik a Refaim-völgyet, hogy megütközzön-e velük, hanem első győzelme után másodszor is. Pedig már nyeregben volt, tartott a lendület – de az imádság, az Istenre figyelő alázat nem hal ki szívéből! Eluralkodhatna fölötte a magabiztos rutin, hogy királyok vagyunk, megy ez nekünk magunktól is, tudjuk, hogyan kell – de nem, ismét megkérdezi Istent. És mi történik? Isten azt válaszolja, hogy ne vonuljon közvetlenül utánuk! Ha majd lépések neszét hallod a szederfák teteje felől, akkor vonulj harcra – mert előtted megy Isten, hogy megverje a filiszteusok táborát!” (1Krón 14,15)

Közvetlen gyakorlati vezetésről van tehát szó, a lelki éberségnek olyan fokáról, ami nélkül előbb-utóbb jön a leminősülés, majd pedig a vereség. Dávid apósának és elődjének, Saulnak történetéből egyértelmű ez – pedig eredetileg ő is Isten választottja volt. Sötét vége (1Sám 31,4) örök emlékeztető arról, hogy nem puszta szóbeszéd a szüntelen imádkozzatok (Luk 21,36) – hanem nagyon is értünk való igei követelmény. Pálnál sem kegyes egyházi fordulat, hanem tényszerű közlés, amikor ezt mondja: „…szüntelenül imádkozunk és könyörgünk értetek, hogy tökéletesen ismerjétek meg az ő akaratát minden lelki bölcsesség és belátás révén.” (Kol 1,9)

Az öregedő ember általában nem lát jól, szemüvegre van szüksége. Amikor azonban tovább romlik látása, egy idő után új szemüveg kell. Így áll most civilizációnk is: elöregedtünk, új „szemüveg” kellene – de sem a tudományos világban, sem az un. közösségi oldalakon vagy a filmekben nincs még hasonló sem. Éppen ellenkezőleg: a világ eseményei már nem csak háborgatnak, de tovább is torzítják eddig sem túl tökéletes látásunkat. Csak személyes, egyéni belátások vannak – s ha ezek hiányoznak, akkor marad a bigott tan, a szószéken pedig a közhelyes semmitmondás.

A probléma nem függ az életkortól, mint pl. a presbiopia (öregkori rövidlátás) – minden életszakaszban követi az embert: bár az évek előrehaladtával éppenséggel joggal várnánk, hogy váljunk döntéseinkben megfontoltabbá, bölcsebbé. Egy hangulatos „bon mot” szerint az öregkor arra való, hogy az ember porhanyósra süljön – vagyis jóságos, finom lélek legyen belőle. Ilyenek volnánk…? Vagy legalább erre tartanánk? Hát nem egészen. Egyenként sem, társadalmanként pedig biztosan nem. Viccpártok kerülnek be a parlamentekbe, vagyis a mindent tagadás, az értéket, sőt a valóságot semmibevevő magatartásforma válik népszerűbbé. A röhögés, mint életfilozófia… A mindenen kívülállás „közösségi viszonyulása” – rám ne számítsanak, megvetek mindent. Ami persze hazugság, megtervezett, silány póz – de azért (vagy ötlet híján pont azért) újabban elég sok rá a vevő. Így állunk.

Ennek ellenkezője szólal meg az emmausi tanítványok húsvéti történetében. (Luk 24,13-35) Ők rádöbbennek egy új, pozitív értelmű lelki arisztokratizmusra: azokat is „szeretni”, akik arra egyáltalán nem érdemesek. Mesterük erről adott nem csak tanítást, de példát is, amit életével pecsételt meg – s lám, a dolog olyan magas, oly hihetetlen, hogy időbe telik, míg ésszel és szívvel utolérik a gondolat száguldását. E különös, belső folyamatról szól a húsvét utáni negyven nap, amikor íme, akár egy háromezer éves haditudósítás, Dávid filiszteusokkal való hadakozása is alkalmas lelki ébresztésünkre!

Megtanulhatunk belőle újra helyesen „hadakozni”, aminek paradox módon első leckéje az emberség. Védheted saját hazádat komoly helytállással, fegyveresen, sőt védheted akár igazságaidat is, ameddig azok nem nárcizmusod kiterjesztései – de ne akarj öncélúan rombolni, ne gyűlöld ellenségedet! Megmondatott a régieknek – én pedig azt mondom nektek…” Ne akard megszégyeníteni ellenfeledet azzal, hogy isteneit megcsúfolod, triumfálva saját szentélyeidben elrettentő példaként kiállítod: elégedj meg azzal, hogy bálványok, amik elégethetők. A tulajdonítás lelki mechanizmusát pedig mindenkor törekedj magadban tetten érni. Az „én azt gondolom róla, hogy ő azt gondolja rólam” vígjátéki helyzetkomikuma sajnos sokkal több drámához vezet, mint gondolnánk! Átszőve mindennapjainkat mérgezi kapcsolatainkat, gyanakvással tölt el mások iránt, amit ők persze azonnal megéreznek gesztusainkból, szavaink „udvarából” – ezért imádság és az igével élés napi tisztulása nélkül mindenki ki van szolgáltatva ilyesminek. Ne múljon el nap a Biblia olvasása és áhítatos Isten elé állás, az ő „megkérdezése” nélkül!

Itt egy olyan királyt látunk, aki „szüntelenül imádkozik”: újra és újra megkérdezi az Urat! Vegyük észre, amikor lelketlen rutinná válik a munka, a családi élet, vagy éppenséggel az igehirdetés: ébresztő, hívő emberek…! Lehet félálomban, lefokozottan élni, csak nem érdemes. Előbb-utóbb konfliktusokhoz vezet – kicsiben és nagyban egyaránt. Aki viszont Isten elé áll, az nem rongálja a létezést, hanem konstruktív, építő közvetítője lesz az Úr erejének. Immár nem a szerzésben látja élete iránypontját, megszabadult ettől a kísértéstől (Mát 4,8-11) – hálás a csodáért, hogy egyáltalán ember lehet, akinek tízmilliárd agysejtje van, s képes nem csupán az önmérsékletre, hanem ha szükséges, még az áldozatra is. Krisztusban ezt a tudást kaptuk megváltó üzenetként – semmibe ne vegyük!

Az ilyen értelmű alázatnak természetesen semmi köze a hunyász konformizmushoz – az egyetlen igazán gyógyító erő a beteg, öreg, rosszul látó, s mondjuk ki: immár nyíltan hazug és rabló „civilizált” ember számára. Legyen helyette életformánkká a valódi imádság, Isten akaratának szüntelen tudakolása. Akkor majd csodákat tapasztalunk, először csendesen és belül – ami azonban előbb-utóbb szétgyűrűzik mások életébe is. Tapasztalatként, biztos tudással állíthatjuk, hogy ez az élet igazi törvénye. És így is legyen. Ámen.

Fohász

Urunk, jobb lenne örök harmóniában élni, de nem tudunk, mert önző emberek vagyunk és mindenből a legjobbat akarjuk magunknak. Természetünk ragadozóvá vált, s még csak észre sem vesszük, hova jutottunk. Könyörülj minden igazán keresőn, hogy választ kapjon, ha téged kérdez. Ne engedj vesztünkbe rohanni, törölj el a földről minden hazugságot és erőszakot. Győzd le az életellenes erőket – adj engesztelődést és megtisztulást a haragvó világnak. Ámen.