Jókedvűek voltak

Épüljön méltó templom a Világegyetem Királya számára! A generációk jó kapcsolata a pozitív emberi összetartozáson túl a hagyományt és annak tiszteletét is jelenti. A legfontosabb értékek átívelnek nemzedékeken, egyetemesek – nem kell minden generációnak újra föltalálnia a spanyolviaszt. Erről szól az alábbi igehirdetés.


Igehirdetés 2023. május 21.

Jókedvűek voltak

 

Lekció: 2Krón 7,1-10

Textus: 2Krón 7,7-10

Fölszentelte Salamon az udvar középső részét az Úr háza előtt, mert ott készítette el az égőáldozatokat és a hálaáldozatok kövérjét. A rézoltáron ugyanis, amelyet Salamon készíttetett, nem fért el az égőáldozat, az ételáldozat és a kövérje. Így ünnepelt akkor Salamon hét napig egész Izráellel együtt. Igen sokan gyűltek össze a hamáti úttól fogva Egyiptom patakjáig. A nyolcadik napon záróünnepet tartottak, mert az oltárt fölavatását hét napig végezték, és az ünnep hét napig tartott. A hetedik hónap huszonharmadik napján hazabocsátotta a népet. Örültek és jókedvűek voltak, mert jól cselekedett az Úr Dáviddal, Salamonnal és népével, Izráellel.”

Igehirdetés

Amikor régi családi fényképeket nézegetünk, nem mindig tudjuk pontosan, melyik milyen alkalommal készült, kik és hányan voltak jelen – de azt igen, hogy milyen volt ott a hangulat. Jön velünk egy atmoszféra, talán évtizedeken át s elkísér késő öregkorunkig. Így idézzük fel emlékezésünkben, amikor először templomban voltunk, iskolába mentünk, amikor konfirmáltunk és esküvőnket tartottuk: utunk kiemelkedő pillanatai velünk vannak, sőt, ott lesznek még az örökkévalóságban is… Azt visszük magunkkal innen, amit megéltünk s ahogyan megéltük, ennyink van – az életünk.

Bibliánk nem csupán egyetlen individuum, hanem egy egész nép életének fontos mozzanatait örökíti meg, éspedig pontosan azzal a céllal, hogy azok évezredek múltán is felidézhetők legyenek. Ma küzdő emberként így mérhetjük oda széteső mindennapjaink foszlányait ahhoz, ami „Isten szerint való”, azaz egyszerre helyes és jelentős – erőt merítve a régiek hitéből, küzdelmeiből és cselekedeteiből. Salamon templomépítése, bár ő maga is tudta, hogy az Örökkévaló kézzel csinált templomban nem lakik (2Krón 6,18), pontosabban maga nincs örökre bizonyos kőfalakhoz kötve (Csel 17,24 Zsid 9,24) – mégis nagyszerű olvasmány. A nép már Dávid idején is komoly anyagi adományokat tett a templomépítésre: aranyat, ezüstöt és drágaköveket adtak családi kincseikből – s örültek, hogy adhatták! (2Krón 5,1 1Krón 29,9) Mikor azonban a belülről ezüst, fölülről arany borítású, pompás épület Salamon uralkodása idején udvaraival és oltárával együtt elkészült, áradt az öröm és a dicsőítés:

Amikor befejezte Salamon az áldozatot, tűz szállt alá az égből, amely megemésztette az égőáldozatot és a véres áldozatokat, az Úr dicsősége pedig betöltötte a templomot. A papok nem tudtak bemenni az Úr házába, mert az Úr dicsősége betöltötte a házat. Izráel fiai mindnyájan látták, amikor leszállt a tűz és az Úr dicsősége a templomra, ezért arcukkal a földre borulva térdeltek a kőpadlóra. Imádták és magasztalták az Urat, mert ő jó, és örökké tart hűsége. Azután a király és az egész nép áldozatot mutatott be az Úrnak: Salamon király huszonkétezer marhát és százhúszezer juhot mutatott be véres áldozatul – így avatta fel Isten házát a király és az egész nép. A papok pedig szolgálatba álltak, a léviták is az Úr minden hangszerével, amelyeket Dávid király készíttetett, hogy magasztalják az Urat, mert örökké tart hűsége. Miközben ők énekelték Dávid zsoltárát, a papok velük szemben trombitáltak, az egész Izráel pedig ott állt.” (2Krón 7,1-6)

Áthatott tehát mindent Isten jelenléte, az ég dicsősége – ennél pontosabban nem lehet megjelölni a „régi fénykép” hangulatát. Miért fontos ez? Mert a templom nem csupán egy nép kultuszi központja, ahol a maga ünnepeit ülheti, hanem olyan egyetemes emberi jelkép, amely minden kor minden emberének ugyanazt jelenti: a magasabb, beteljesedett, hiánytalan életet – vallási nyelven az üdvöt. Bibliánk beszámol aztán a jeruzsálemi Sion hegyén épült fizikai templom babiloniak általi kirablásáról, felégetéséről és lerombolásáról, majd újabb fölépítéséről és bővítéséről. Tudunk későbbi megszentségtelenítéséről és megint újraszenteléséről – s arról is, hogy eredeti helyén ma muzulmán mecset áll, amely körül demonstrációk, utcai harcok és terrortámadások sem példátlanok. Az Újszövetség népének, a keresztyénségnek lelki központja immár a „Mennyei Jeruzsálem”, mely Istentől, az égből száll alá, s olyan szép, „mint a férje számára felékesített menyasszony.” (Jel 21,2 Jel 21,9-14) Templom nincs is abban a városban, mert „az Úr, a mindenható Isten és a Bárány annak temploma.” (Jel 21,22-27) Viszont minden egyes hívő, Krisztust valóban követő ember maga is templom: a Szentlélek lakóhelye (1Kor 6,19) – ahol ég és föld találkozhatnak, s ahol „igazság, békesség és Szentlélek által való öröm” lakozhat…! (Róm 14,17)

Álomszimbolikával foglalkozó szakemberek szerint a templom a személyiség egységének, a „Selbst”-nek hatalmas szimbóluma, szemben az ego kicsinyes, önző és elszigetelő mivoltával. Szerény számítások szerint is két énünk van – sőt a „légió” sem egészen kizárható! (Márk 5,9) Derűs fogalmazásban jó szülő mindig tisztában kell legyen azzal, kicsi gyermeke éppen „milyen üzemmódban” van, egyszóval melyik énjét működteti, melyik uralma alatt áll – s aszerint kell bánjon vele. Ismét csak újszövetségi hivatkozás igazít el a rengetegben, ami az emberi lélek: „Az első ember földből, porból való – a Második Ember mennyből való.” (1Kor 15,47-49) Az első testi és mulandó, a „második”, az újjászületett, az üdv számára megszületett viszont mennyei és örök, amin már nem fog az élet semmilyen viszontagsága, sem pedig a történelem (Dán 7,13-14) vasfoga!

Aki templommal, katedrálissal álmodik, vagy fallal körülvett, megerősített várost lát álmában a történések helyszíneként (ezek régen összetartoztak), az tudhatja, hogy mélyebb énje az ő tulajdon személyiségének egységéről üzen: intergrálnia kell énjének sokféle, olykor meglehetősen ellentétes erőit, hogy valami nagy és jelentős jöjjön létre!

Ilyen szemmel olvasva Salamon templomépítését, mint egy nemzet valóra vált álmát – egy sereg fontos részlet bukkan elénk. Legelső figyelemreméltó tény maga az apa és fia egysége a nemes célban: épüljön méltó templom a Világegyetem Királya számára! A generációk jó kapcsolata a pozitív emberi összetartozáson túl a hagyományt és annak tiszteletét is jelenti. A legfontosabb értékek átívelnek nemzedékeken, egyetemesek – nem kell minden generációnak újra föltalálnia a spanyolviaszt. Tradíció annyi, mint hagyományozni és átvenni, ami nem feltétlenül hoz azonos foglalkozást apa és fia közt – ám nagyon is jelent lelki egységet, értékközösséget a döntő dolgokban. Dávid hadakozó ember, erős katona és vezető volt, fia Salamon viszont templomépítő és bölcs uralkodó – hitük dolgában azonban tökéletesen egyek voltak: szívük szerint keresték az Urat!

A Tízparancsolat Isten iránti kötelességeket szabályozó első négy törvénye után, már emberi viszonylatokra vonatkozó legfontosabb követelménye (még a „Ne ölj”-t is megelőzve) így hangzik: „Tiszteld atyádat és anyádat!” (2Móz 20,12) E kiemelt hely mutatja, hogy messze többről van szó a köteles szülői tiszteletnél, hogy ti. felnövekedve becsüljük meg testi szüleink egykori igyekezeteit, kik éjszaka úgy lehet, a földön aludtak ágyunk mellett, hogy ránk vigyázzanak, mikor forró homlokkal életveszélyben voltunk: itt az atyák, az ősök tiszteletét is követeli a parancsolat! Sötét mai korunkra jellemző, hogy ami „hagyományos”, akár a mosóporok közül is, azt a reklámokban vizuálisan pirossal keresztülhúzzák, csak rossz lehet – s lássuk azt, ami „új termék”…!

Dávid és Salamon, mint apa és fia egyetértése a legfontosabb felől egészen másról beszél: mindenképpen templomot kell építeni! Valamennyi emberi élet templomépítés – ha nem az, akkor viszont templomrablás. Egyik összegyűjti és fölhalmozza a kincseket, még a tervrajzokat is elkészíti gyermeke számára, a másik pedig gyarapítja, ügyes diplomáciával (1Kir 5,21-26) megtetézi és alkalmazza a készen kapott jókat – így épül föl a pompás templom, amit „Délnek királyné asszonya”, Sába királyné messze földről eljött megcsodálni s építője, Salamon bölcsességét meghallgatni. (Mát 12,42) Miért ne lehetne minden emberi élet ilyen nagyszerű…? Hisz mi már azt is tudjuk, hogy „nagyobb van itt Salamonnál” – a világ Megváltója, Krisztusunk pontosan mihozzánk s értünk jött! Nekünk hozta azt az életet, mely Istentől volt készített – melynek minden része remekmű! A sok vergődő, beteg lélek észrevehetné már, valójában miről marad le, ha nem fogadja be őt: arról a kiváltságról, hogy maga is Isten fia legyen…! (Ján 1,12)

Ám van az egykori templomépítésnek további üzenete is: a bőség, amivel köznép és király áldozatot hoz érte s örül, hogy – adhatja! Arany, ezüst, drágakövek nem a kuporgatás és családi büszkeség tárgyai, amit veszedelem idején el kell aztán ásni, hanem boldogan adott hozzájárulások. A király sem hatalmát és gazdagságát tekinti legfőbb céljának: tízezrével adja marháit, százezrével juhait véres áldozatul, ami földi értelemben a nép és a papság példátlanul bőkezű megvendégelését, valójában a róluk való gondoskodást jelenti. Az uralkodó boldogsága annyi, mint ajándékozni a rábízottaknak: keményen dolgozni, dolgozni és áldozni értük! Csoda-e, hogy az egyhetes vigalom s a nyolcadnapi ráadás, a záró ünnep után mindenkiről elmondható:Örültek és jókedvűek voltak – mert jól cselekedett az Úr Dáviddal, Salamonnal s népével, Izráellel.” (2Krón 7,10)

Ide kell eljutni minden keresztyénnek, örülni és jókedvűnek lenni – mert jó az Úr! Sokat ér a bő termés, a juhok s jószágok szaporodása, de mire való a legjobban bejött vállalkozás is, ha csak az anyagiak maradnak belőle, s már régen nem fontos, hogy jó az Úr… Kiüresedik a legnagyobb kényelem, bármekkora a jólét, egymás ellen fordulnak még családtagok is, s áll a szokásos háborúság, sértettség és sértés – mert csupán emberekről van szó, mindig emberekről. Elsősorban persze magunkról, ez oly természetes – aztán esetleg másodfokon a többiekről, de a mindeneket Ajándékozó csak valami névleges vallás mögött, messze elrejtetten s főleg elfeledve rejlik valahol: lehet-e ilyen alapállással más az élet, mint a szokott? Örültek és jókedvűek voltak – mert jól cselekedett az Úr” – legfőbb ideje helyreállítani ezt, mint mindennél fontosabb és előbbre való viszonyulást: azonnal rendeződni fognak a sorok, s helyreáll a béke – mert az élet már csak ilyen!

Végül, ne menjünk el közömbösen az élmény legbelső magva, Isten dicsőségének szemlélete mellett sem. A krónikás úgy számol be erről, hogy „… a papok nem tudtak bemenni az Úr házába, mert az Úr dicsősége betöltötte a házat. Izráel fiai mindnyájan látták, mikor leszállt a tűz s az Úr dicsősége a templomra – ezért arcukkal a földre borulva térdeltek a kőpadlóra. Imádták és magasztalták az Urat, mert ő jó s örökké tart hűsége.” (2Krón 7,1-3) Megnyílt szemek, melyek látják az ő dicsőségét a napkeltében és napszálltában, télben és nyárban, ragyogó napfényben és esőben, a fecskék hazatalálásában – milyen kár, milyen nagyon nagy kár, ha valakinek sosem nyílik ki a szeme mindezt meglátni…! A templomszentelés ünnepe ilyen kiváltságos pillanat volt: „Izráel fiai mindnyájan látták, mikor leszállt a tűz s az Úr dicsősége a templomra.” Egyszóval nem csak konkurenseiket látták a piacon, nem csak nehezen fegyelmezhető gyermekikkel hadakoztak, hogy tanuljanak már jobban, nem csupán a halom mosogatni való edénnyel szembesültek napjában többször is, hanem megpillantották az Úr dicsőségét…! Nem volt hiába megszületniük.

Pillantásuk ma is átrendezi dolgainkat: ahol a Lélek tüze ilyen nyilvánvalóan jelen van – mint a mostanában közeledő Pünkösdben is volt egykoron (Csel 2,1-4) – ott megváltozik a „hely” és teljesen átalakul az akusztika. Más jelentése lesz a szavaknak, lesz fedezetük: az “életnek igéje! Még a papok sem „férnek be” a templomba Isten dicsőségétől – új kezdet és teljes átértelmezés! Nem erre van-e szükségünk megfeneklett, keserű állapotunkban, hiábavaló küzdelmeink közepette? Nem ez ébreszthetné föl a világ hatalmasait is, hogy lássák világosabban, mi a dolguk, miben kellene serénykedniük? De igen. Enélkül marad a nyitott szemmel alvajárás, a valóban ajándékozó gazdagság helyett az álszent fontoskodás, emberi kapcsolatokban a pletyka és a súsárlás, világméretekben a hamis hírek háborúja – mindent összefoglalva pedig „templomépítés” helyett a templomrablás.

Nem erre hívattunk. Van olyan út, ami járható – bár igaz: „Szoros az a kapu és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt!” (Mát 7,14)

Egy háromezer éves templomépítés ma úgy tanított: jó dolog apák és fiak lelki szövetsége a magasabb élet ügyében – Isten megáldhatja azt! Becsüljük meg a régiek értékeit, s éljünk úgy magunk is, hogy az utánunk következők is rálelhessenek az útra, melyet az Örökkévaló szánt nekünk, elgondolva jövőnket. Neki van terve, afelől biztosak lehetünk. Boldog, aki már nem csak a maga feje után jár, hanem figyel az ő Lelkének vezetésére – ebben áll az egész szent hagyomány lényege.

A királyok öröme az adományozó bőség – ne feledjük Salamon áldozatát. Nem az gazdag, akinek több és több jut, hanem aki nagyobb és nagyobb áldozatot hoz másokért. Ott már magától értetődő, hogy örülnek és jókedvűek az emberek, nem is lehet ez másként: fedezzük fel magunk is e titkot!

Akkor majd Isten dicsősége tölt be mindent, mint a mennyből alászálló tűz a salamoni templomot, hogy ő legyen minden mindenben (1Kor 15,28) – s az emberi élet is eljut beteljesedéséhez. „Nem lesz ott többé csupán néhány napot ért gyermek, sem vén ember, aki napjait be nem töltötte volna, mert az ifjú száz esztendős korában hal meg, s a bűnös száz esztendős korában átkoztatik meg.” (Ézs 65,20) Nem uralkodik többé a halál: „…Isten eltöröl minden könnyet az ő szemeikről. Halál sem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.” (Jel 21,4) Így érdemes élni, minden más csak látszat és hiúság. Ámen.

Fohász

Gyúlj ki égi szikra lángja,

Szent öröm, te drága szép!

Bűvkörödbe, ég leánya

Ittas szívünk vágyva lép.

Újra fonjuk szent kötésed,

Mit szokásunk szétszabott:

Egy testvér lesz minden ember,

Hol te szárnyad nyugtatod.

 

   Milliók ti, kart a karba!

   Gyúljon csók az ajkakon!

   Túl a csillagsátoron

   Él mindnyájunk édesatyja!

 

Ő a rúgó, ő az élet,

Ösztökéje: az öröm;

Tőle, tőle jár a létnek

Óraműve bölcs körön.

Csíra szárba tőle szökken,

Mennynek napja tőle kél;

Szférákat hajt mély ködökben

Hova látcső el nem ér.

 

     Boldogan, mint napja lobban

     S száll az ég dús térein,

     Járjatok ti, véreim

     Mint a hősök, útatokban!”  Ámen, ámen.

 

                              (F. Schiller: An die Freude, részl. ford: Rónay Gy.)